Túl vagyok egy újabb lakbérfizetésen. Ez nem normális dolog, hogy mindig ilyen ideges vagyok ilyenkor… Utólag én is elemzem magam, és csóválom a fejemet; de előtte izgulok, és csak nézem az órámat, hogy „két óra múlva ilyenkor már túl leszek rajta”..
Én megyek a tulajhoz minden hónapban, ő megmutatja a befizetett csekkeket, és akkor én odaadom a lakbért, a közös költséget meg a rezsit. Szerintem elviselhető összeg (ahhoz képest, milyen szuper a kéró). És mivel mindig túlbiztosítom magam és egy tízessel többet viszek, utána már mindig boldog vagyok, hogy mennyi pénz megmaradt :-) (Apró örömök.)
De azt marha nehezen bírom, ha a tulaj vagy a mamája, mert néha csak ő van otthon, beszélgetni akar velem. Kedves mindkettő, de én csak fizetni akarok és elhúzni onnan. Legszívesebben azt mondanám: „Nem érdekel, kérlek, ne beszélj hozzám, mutasd meg a csekkeket, aztán hadd fizessek és mehessek haza!”
A mama tényleg kedves nő, csak már elég idős, és talán egy egészen leheletnyit szenilis, de mindenesetre ráér és nem érzékeli, hogy én mielőbb elhúznék onnan. A tulaj is rendes ürge, de ez a ’negyven felett is egyetemre járunk’ típus, szórólapokat meg kis könyvecskéket ad, amik egyáltalán nem érdekelnek. Az sem érdekel, amit a mama mond. Illetve emberileg együttérzek egy idős nő aggályaival (mi lesz velem, mi lesz a fiammal, ha én már nem leszek stb.), de ezt csak itthonról, biztonságos távolból, mert ha face to face érzelmeket nyomnak kvázi idegen emberek az arcomba, attól én lefagyok és kurva kínosan érzem magam.
A családom az persze más, de hát ők nem családtagjaim; igazából semmi közöm hozzájuk, csak a lakásukat bérlem, így nem lehetek udvariatlan velük.
A legszívesebben utalnám a lakbért; küldjék el az összeget és én átlövöm. De asszem, az adózás szempontjából nem kóser (havonta meghatározott összegek tűnnek fel a folyószámlán egy magánszemélytől, nocsak! – és ne áltassuk magunkat a banktitokkal). És én is jobb szeretem látni a szememmel azokat a csekkeket.
Így aztán minden hónapban megyek, és minden hónapban imádkozom, hogy csak gyorsan túl legyek rajta. A múlt hónapban a nénivel találkoztam, és fizetés után még negyedórát beszélt hozzám, én meg kínmosollyal hallgattam. Ezért ebben a hónapban azért imádkoztam, hogy inkább a fiával találkozzam. Ez be is jött, azonban most meg ő beszélt hozzám és hívogatott előadásokra, valamint megszórt prospektusokkal. De komolyan! Üzleti viszonyban vagyunk, miért nem lehet tőlem elvenni a pénzt és békével elengedni… Én sem barátkozom a mozipénztárossal, csak annyit akarok tőle, hogy ideadja a jegyemet és elvegye érte a pénzt. (Bár pénz nélkül is ideadhatja a jegyet, ha akarja ;-)
… Vagy én vagyok az antiszociális, és a tulajdonos meg a bérlő haverkodni szoktak, csak én gondolom rosszul? Nem tudom, mi az etikett. Csak azt tudom, hogy legszívesebben motoros futárral küldeném el a pénzt. De én ilyen vagyok, azt hiszem, ha másoktól bérelném a lakást, akkor is kínban lennék. Vannak olyan szerencsés albérlők – netes fórumokon olvastam – akik nem is találkoznak a tulajjal, közvetítőirodán keresztül fizetik a lakbért. De jó lenne! Száraz üzleti biznisz, mint a fodrásznál, én levágom a hajad, te kifizeted az árát. Hmmmm… Na jó, ne akarjunk mindent, most e hónapra kifizettem a részemet, egy hónapig nyugodtan alhatok, legalábbis ez ügyben.
