Valahogy a pofámra van írva, hogy „ennek ne adjunk jutalmat/prémiumot/fizetésemelést”. Épp ezért, mikor a mostani melóhelyemre jelentkeztem és az állásinterjún a faszi azzal kecsegtetett, hogy itt van ám negyedévente adható plusz prémium, csak gúnyosan röhögtem magamban (kívülről persze szerényen mosolyogtam).
Tisztában voltam vele, hogy a próbaidő alatt úgysem kapok, az hat hónap; ha pedig az lejárt, SAJNOS mit ad Isten, pont megszűnik majd ez a lehetőség/elfogy a pénz/csak 9 ember kaphat, mi pedig tízen vagyunk, és hát én vagyok a legújabb - szóval, az kurvaisten, hogy én nem fogok kapni.
Ha lottó ötösöm is így lenne, már Lőrincnél is gazdagabb lennék. Pláne, hogy ami „adHATó”, az nem „kötelező”, szóval: „vagy adnak, vagy nem”. Ezt sokan úgy veszik, hogy tuti kapnak, én viszont úgy vagyok, mint Miss Marple, nem nyomozói zsenialitásban, hanem: „Tudja, kedvesem, én annyi mindent láttam már, hogy általában a legrosszabbat tételezem fel az emberekről. És sajnos többnyire igazam van.”
No, mire a próbaidőm letelt, addigra persze már elkezdtek cigánykodni ezzel a negyedéves suskával, hogy így-úgy meg fog szűnni, meg nincs keret – mit mondtam?! – ezzel egyidejűleg megkezdődött a szokásos, „Csendes Macska, a feketeseggű”-metódus. Miáltal én vagyok a legkevésbé népszerű, nem nyalizós, de itt még ha nyaliztam volna sem mentem volna semmire, hisz nálunk a Petra az istenkirály, aki az osztályvezetőnk seggében van vékonybélig, és ők korábban valami tizenöt évig ültek egy irodában, szóval még ha igazán komolyan pedáloztam volna is, a Petra mellett úgysem rúghattam volna labdába. Legfeljebb ha a Petrát megöletem egy bérgyilkossal, de sajnos ilyen kapcsolataim nincsenek.
Nem is igazán számítottam sosem erre a negyedévesre, amin azok a kollégák, akikkel jóban vagyok, mindig elszörnyedtek. Hogyhogy én nem kaptam?! Hiszen kapott mindenki! Meg sápogtak egyesek, hogy „csak bruttó százat” kaptak stb.
Én az első pár ilyen alkalom után már nem is törtem magam, hogy többet dolgozzak, hisz minek, ha eddig sem kaptam semmi pluszt; és ha most kezem-lábam törném, akkor is a Petrácska kapna, még ha én valahogy túl is szárnyalnám őt, megmagyaráznák valahogy.
Az külön baszta a csőrömet, hogy ugyanakkor kaptak negyedévest olyanok, akik utánam jöttek, például az Új Csaj, „azért, hogy lássa, hogy itt van prémium” (ő egy másik belső részlegből jött, ahol legutóbb nem kapott, és ezen ki volt akadva); meg egy aranyos dundi csaj, akinek eleinte itt nem tetszett és többször mondta, hogy el akar menni. Na erre gyorsan kapott ő is negyedévest, „hogy nehogy elmenjen”.
Én, aki nem lebegtettem be elmenést – hisz nemrég jöttem és utálom a gyakori változásokat – viszont nem kaptam nem egyszer, hanem sosem (másfél éve).
Miután csúnyát mondtunk az osztályvezető kis szerelméről, a Petrácskáról, hirtelen Rudi és én lettünk az emberiség legalja, akiket már kirúgással is meg kell fenyegetni. Ugyan sem jobban, sem rosszabbul nem dolgoztunk, mint akár előtte egy hónappal vagy két hónappal, de most, hogy csúnyát mondtunk Petrácskáról, brühühü, hirtelen „rádöbbent” a vezetőség, hogy mi vagyunk a legszarabbak az osztályon.
Az igaz, hogy nem is mi, hanem az Új Csaj kezdte a panaszkodást a Petrára, és mi csak – kérdésre – megerősítettük az ő benyomásait, no de az Új Csaj nagyon csinos, és állítólag az alkoholista bunkó főosztályvezetőnk szereti őt bámulni a folyosón; ezért tehát az Új Csaj nincs lebaszva, sőt ő rendszeresen kap prémiumot, nehogy még elmenjen, és az alkoholista bunkó főosztályvezetőnk nehogy ne tudja őt bámulni a folyosón.
Rudi közben kiderítette, hogy hogy lehet lekérni az ügyintézőkre lebontott, kimenő iratszámot, és kiderítette, hogy noha mi ketten valóban nem túl sokat teljesítünk, de a főosztályon még legalább két ember van, akik ugyanannyit, sőt még nálunk is kevesebbet csinálnak, de ők kapnak prémiumot!
Ezek után mondja valaki, hogy nem pofára megy a pénzosztás!
Őszintén be kell vallanom ugyanakkor, hogy csakugyan nem én vagyok a munka hőse, ahogy a legtöbb korábbi melóhelyemen sem. Mert ha olyan a meló, hogy nemigen tetszik, csak megcsinálom, mert kell, akkor mások nálam sokkal jobban csinálják és anyagilag/erkölcsileg el vannak ismerve, ettől elkenődöm és persze hogy nem teszem oda magam. Ha pedig olyan a meló, amit jól csinálok és viszonylag tetszik is – volt már ilyenre is példa –, akkor pl. elmegy a régi normális főnök, jön helyette egy faszkalap, aki mindent átszervez, ami eddig jól ment, és kapok egy olyan munkaterületet, ami nem megy; akkor aztán persze „rosszul dolgozom”, nem kapok elismerést, és így ördögi kör.
Ennél a mostani melómnál belépéskor külön leszögezte az osztályvezető tyúk, hogy nála nem az a fontos, hogy sokat csináljunk, hanem inkább kevesebbet, de az legyen hibátlan. Pár hónappal később megismételte ugyanezt. Ezért én igyekeztem jó alaposan átbogarászni az aktákat és lehetőleg jól csinálni.
Eltelik baszod fél év, és mit kezdenek ordítani?!: „Darabszám! Darabszám! Darabszám!”
Most erre mit mondjak…
Akkor rá is feküdtünk mindketten – a fenyegetőzés után most ősszel –, és jóval többet is termeltünk, viszont Rudié a nagy kapkodás miatt elég hibás volt; őt behívta az osztályvezető és lebaszta, hogy miért hibás?
Az én aktáim kicsit kevésbé voltak hibásak. Mondanom sem kell, hogy természetesen nem dicsért meg, még annyit se mondott egyik főnökféle sem, hogy fapapucs.
Így álltak a dolgok december elején. Közelgett az aktuális negyedévi pénzosztogatás, ami egyben, december lévén, amolyan karácsonyi jutalom is volt. Én természetesen nem számítottam rá, sőt, ahogy itt korábban írtam is, konkrétan szeptembertől fizikailag perselybe tettem félre pénzt direkt karácsonyra, olyannyira tudtam előre, hogy nem fogok kapni.
De persze minden haveri kollégám mondta, hogy ez hülyeség, biztos kapok, mindenki kap, különben is javítottunk a darabszámon stb., de nekem addigra összeállt, hogy csúnyát mondtunk a főnök cuncikájára, ÉS még „keveset” is teljesítünk, szóval.
Mondanom sem kell, nem is kaptunk. Még egy jelképes nettó tízezret sem. Nekem a szemem se rebbent, hisz szeptember óta ugyebár fel voltam készülve erre, de Rudi totál kibukott. Akkor megint rákeresett a belső rendszerben, hogy a többi, hasonlóan ’gyenge’ kolléga mennyi aktát teljesít, és megint találtunk párat, akik még nálunk is kevesebbet, viszont azok kaptak prémiumot; igaz ugyan, hogy azok másik osztályon – bár azonos főosztályon – vannak, és nyilván nem mondtak csúnyát Petrácskára.
Ezért gondoltuk, hogy bizony-bizony pofára megy a prémium – ahogy én már biztos voltam benne addigra – hisz más kap, holott még rosszabbul dolgozik. Különben is, amit mi megcsinálunk, az a nullánál pont öttel vagy hattal vagy akárhánnyal több, tehát legalább jelképes ösztönzésül adhatnának valami jelképes párezer ruppót, de nem, a világért sem!
Rudi már két másik álláshelyre is jelentkezett a mi szervezetünkön belül, az egyikre hivatalosan, a másikra egy haverján keresztül. Én egyelőre még nem akartam, főleg ünnepek előtt, megint álláskereséssel foglalkozni, ami mindig iszonyúan stresszel, és örültem, hogy most legalább egy pár évre ettől megszabadultam.
Fontos tényező még, hogy valamikor késő ősszel kezdett terjedni egy hivatalos videó, amin a mi szervezetünk országos nagy-nagy-nagy-nagyfőnöke, aki fölött már csak a (franc tudja melyik) miniszter áll, hogy január 1-től béremelés lesz, igazi nagy béremelés, mindenkinek, 10 % meg 20 % meg bruttó 100.000.- Ft meg effélék! Ezt maga ez a főmufti ígérte a saját szájával a videón, melyet minden dolgozó megkapott az országban.
Én már erre is csak vigyorogtam és mindenkinek mondtam, hogy csak akkor hiszek el már bármit is, amikor majd a bankszámlámon lesz, mire megint minden kedves kolléga megfeddett, hogy ne legyek pesszimista, hát ez béremelés, hát ez jár, hát ezt mindenki megkapja, mert az inflációhoz van kötve, és nem teljesítményhez, hát ebbe bele se szólhatnak a közvetlen főnökeim! No de én ekkorra már senkinek nem hittem el semmi jó fordulatot, még ha Jézus száll is le elém és térden állva esküszik, akkor sem. Hiába, 29 év a közszférában, ezekhez hasonló elfogult faszszopókkal és idegbeteg kurvákkal – mint főnökök –, igen cinikussá tett.
A szünet előtti héten elég ideges lettem, mert Rudinak visszaszólt a haverja, hogy aktuális-e még az állás, mire ő mondta, hogy persze, csak még egy másik helyre is be van adva a jelentkezése. Marha rosszul érintett, hogy a kettőből az egyik állás majd biztosan bejön neki, és akkor elmegy, és megint egyedül maradok feketeseggűként az egész osztályon, ahogy már oly sokszor életemben.
Még e héten kiderült, hogy maradt még egy kicsi összeg a karácsonyi prémiumból, úgyhogy azt majd szétosztják. Gondolom, a blog népes olvasóközönsége mostanra már rájöhetett, hogy egy baszott kanyit nem kapott ebből sem Rudi, sem én :-D
Rudi, aki egyébként elég nyugodt, mostanra szintén kissé indulatos lett, és együtt szidtuk a főnököket, felváltva az idegbeteg leszbikus Henit és a bunkó alkoholista főosztályvezetőt. Remek volt, hogy legalább szűk körben kiadhatjuk a stresszt és csúnyán beszélhetünk, anélkül hogy bárki összevonná a szemöldökét, mert a másik két szobatársunk is együttérzően helyeselt.
Szünet előtti utolsó héten kezdték osztogatni az ügyfélkapura a béremelési papírokat. Én felkészítettem magam, hogy majd így fognak kirúgni, sunyiban hátulról az ügyfélkapun át, direkt karácsony előtt. Noha a nagy őszi fenyegetőzés óta nem lett említve kirúgás, tehát mégis jobban dolgozunk, de ezt egy szóval sem mondták… Másodsorban arra gondoltam, hogy majd valami nevetséges párezer forint nettó béremelésem lesz, épp csak jelképes.
Szar hangulatom volt, bár közelgett az ünnep, de hogy Rudi valószínűleg lelép, az nagyon rosszul esett. De legalább a nyávogós Petrácska és az idegbajos osztályvezetőnk már elkotródott szabadságra, legalább ezt a kettőt nem kellett kerülgetni. – Sajna helyette a bunkó főosztályvezető írt alá, aki csak napi egyszer jött be az irodába az aktákkal, de természetesen mindig pont abban az egy pillanatban, amikor épp a telefonomat néztem vagy kajáltam vagy valami mással foglalkoztam, nem ám két perccel korábban, amikor épp vadul dolgoztam még. Murphy.
Teltek a napok, nem jött semmi az ügyfélkapura, de minket nyugtattak a többiek, hogy mittudomén meddig kell megküldeni. Ekkor még azt gondoltuk, hogy talán késik a fizetésemelési papír. Közszféra, ünnep előtt, ugye… De aztán Rudinak elege lett, odatelefonált a személyzetire, ahol titokban – mert nem lenne szabad – utánanézett az ügyintéző és megsúgta, hogy nem, mi ketten egyáltalán nem kaptunk béremelést.
Ezt karácsony előtt pár nappal. Úgy, hogy a nagy-nagy-nagy-nagyfőnök az életére esküdözött videófelvételen, hogy mindenki kap béremelést a cégnél.
Rudi teljesen kész lett, én csak kicsit kevésbé, mert már van rutinom az ilyesmiben. Tépelődtünk, mégis hogy a picsába’ van az, hogy egy nagy-nagy-nagy-nagyfőnök ígérget valamit, és aztán annak az ALÁRENDELTJE, egy alkoholista főosztályvezető azt FELÜLBÍRÁLJA?! Mert ha szarul dolgozunk és fegyelmit kapunk, vagy kirúg, az OK. De hogy béremelés, ami „mindenkinek” jár, ah, kivéve azt a kettőt, akik csúnyát mondtak az osztályvezető cuncikájára…
Rudi ismételten lekérte a rendszerből az ügyintézőre lebontott éves darabszámokat, és megállapítottuk, hogy én többet teljesítettem éves szinten, mint ő; viszont még mindig van legalább két-három ember a főosztályunkon, akik nálunk is kevesebbet csináltak. Azok azonban kaptak béremelést.
A csaj szobatársunk, aki egy aranyos, jóindulatú nő, talán még nálunk is jobban kiborult. Majdnem sírt! Mondta, hogy ő teljesen rosszul lesz az igazságtalanságtól, és imádkozni fog értünk az ünnepek alatt. Ez marha jólesett :-)
De mi a terv?? Hogy majd önként felmondjunk, jönnek új emberek, akiket megint a nulláról kell majd betanítani, de azok majd nem mondanak csúnyát Petrácskára?
Az nem zavar senkit, hogy Petrát mindenki rühelli; Gizi ugye el is ment már, aztán Rudi, én, az Új Csaj és a Legújabb Csaj is, ami összesen 5 db ember, és egybehangzóan mind utáljuk a kis vamzert? Aki szakmailag OK, de iszonyú nyomasztó légkört áraszt, és mindent szalad jelenteni az osztályvezetőnek, amit meghall, és mindenkiről a háta mögött pofázik, tehát senki másnak nem lehet igaza; no de hát a leszbikus szerelem is csak szerelem, mondhatunk mi akármit; illetve majd akkor nem kapunk béremelést.
Jó, ez a bekezdés zavaros volt, de érthető a lényeg, ami a címből is kiderül, hogy pofára osztanak pénzt egyes állami helyeken.
Ezek után már én magam is úgy gondoltam, hogy lelépek a picsába. Pedig marha nehezen mozdulok, de ez akkora megaláztatás, hogy nem tűröm. Még az is lehet, hogy lelépés előtt hagyok egy szeretetteljes kör e-mail búcsúlevelet, ahogy olykor szoktam.
Abban mindenesetre megállapodtunk, hogy januárban megkérdezzük majd, hogy ez hogy is van. Rudi ötlete az volt, hogy az alkeszt vonjuk kérdőre, aztán rájöttünk, hogy minek, hisz ő pontosan tudja, hogy ki mennyit (nem) kapott, illetve ki mennyit dolgozott egész évben. Úgyhogy megyünk a személyzetire. Még az is lehet, hogy felhívom a nagy-nagy-nagy-nagyfőnök titkárságát, hogy ugyan hogy van ez, hogy az ő ígéreteit mindenféle alárendeltek felülbírálják saját hatáskörben? akkor minek ígérget valamit a marhája? Akkor ne mondjon semmit.
Mondjuk az a baj, hogy igazából ezen a szervezeten belül szeretnék máshová átmenni, mert munkavállalói szempontból sokkal jobb, mint a rabszolgatörvény hatálya alá tartozó szervezetek, mint pl. a minisztériumok, ahol esetleg lehet jó fizetés, viszont a szabi baromi kevés. Viszont ha ennél a cégnél maradok, a belső telefonkönyvből akármikor látszik, hogy hol dolgozom, és például az alkesz bármikor felemelheti a telefonkagylót és utánam nyúlhat. Láttam már példát ilyesmire.
Úgyhogy a jövőben leszarom, annyit csinálok, amennyit bírok, közben állást keresek; ha napi ötöt csinálok, akkor annyi lesz, fejre is állhatnak.
Tényleg az volt a legjobb a szünet előtti utolsó napokban, hogy a két szörnyella már nem volt bent, csak a harmadik, Savanyú Pofa, a patkányszerű titkárnő, azt meg elkerültük. Főleg Petrácska távolléte tetszett, mert az mindig elégedetten kuncog, ha valakinek rossz. És egy ilyennel barátkozik a mi ’osztályvezetőnk’. Hiába, madarat tolláról, embert barátjáról…
