A telefon egyik pillanatról a másikra hirtelen megdöglött, minden előzetes jel nélkül. Hétfőn meló után rátettem a töltőre, közben netezgettem, aztán este ránéztem a telóra, hogy feltöltött-e már. A kijelző sötét. Gondoltam, valamiért kikapcsolt, és nyomtam a bekapcs. gombot, de semmi. Kinyitottam, kivettem az aksit, visszatettem, de semmi.
Még párszor végigpróbáltam minden varázslást, amit csak tudok, de végül rá kellett döbbennem, hogy nincs telefonom! Hétfő este nyolc óra volt. Ilyenkor már szerviz sincs sehol.
Az elsődleges probléma, hogy hogyan fogok reggel felébredni?! Még egy közönséges ébresztőórám sincs, sem rádiós ébresztő, semmi. Írhattam volna mailt Faternek, hogy csörögjön rám, amikor felkel, de: a., Fater ilyenkor este már nem olvas mailt, és mire elolvassa, az én ébredésemhez már késő, b., mire csörögjön, ha egyszer halott a telefonom?!
Másnap ráadásul korábban is kellett volna beérnem, mert egy bunkó ügyfél, mikor ma egyedül voltam, rám tört és kierőszakolt kedd reggel nyolcra egy találkozót a főnökhöz. Mikor ilyen arrogáns barmok jönnek, a főnök persze pont nincs ott). Mire a főnök berágott, és mondta, hogy egy feltétellel nem kell odamennem emlékeztető írni, ha ott leszek jó korán, nem 8.00-ra, mint általában.
És természetesen keddre volt beütemezve a következő plazmaadásom is. Hogy szebb legyen a helyzet, Barbi akkor már harmadik hete volt betegszabin és egyedül voltam. Megint.
Még az a szerencse, hogy nem vagyok az az ájultan alvó, ágyút lehet mellettem sütögetni típus. Végül egyszerűen elaludtam, aztán mikor éjjel egykor felébredtem pisilni, megittam egy pohár vizet (a plazma miatt úgyis kell), mert tudtam, hogy az majd 4 óra múlva szintén leér és felébredek rá. 4.40-kor ébredtem fel, de ekkor még nem akartam felkelni, visszaaludni meg nem mertem, így a karórámat a kezemben szorongatva bóbiskoltam és ötpercenként felriadtam, mint valami éjjeliőr. Nem volt jó. Viszont felébredtem időben, és valóban sikerült 10 perccel korábban beérnem, ami valóságos csoda!
Kedden ebédszünetben futottam egy kört a környéken, telefonjavítót keresve, hátha egy akkucsere kell csak. Telefonjavító nem volt. Aznap este, munka és plazmaadás után végül a plazában találtam telefonost. Megnézték, és közölték, hogy az aksi teljesen rendben van, maga a telefon pusztult el, nyugodjék békében. Még csak egy hónap híján hároméves volt! :-(
Így az első feladat a másnapi ébresztés megszervezése, mert még egy félálomban szendergős éjszakát nem akartam. A MediaMarktban vettem egy rádiós ébresztőt, mivel közönséges ébresztőóra nem volt. Erre a rádiós ébresztőre aztán a halottak is felkeltek volna, mert olyan hangja volt, hogy reggel majdnem megállt a szívem :-)
No de hosszú távon nem maradhatok telefon nélkül 2015-ban! Tizenöt éve ez a számom, mindenki ezen keres. Már így is két napig elérhetetlen voltam. Minduntalan a táskámba nyúltam, hogy ellenőrizzem az sms-eimet, aztán rájöttem, hogy nincs min :-(
Szerda reggel tehát felébredtem az új ébresztőre, szerda délután pedig Öcsi kölcsönadta a saját régi mobilját, ami pont ugyanolyan, mint ami nekem döglött meg most. A sors keze. Annak idején volt, hogy összekevertük őket :-)
Átraktam a SIM-kártyámat, életet leheltem a kölcsönkészülékbe, és akkor szembesültem az igazi csapással: a dolgaim 90 %-a nem a SIM-kártyán, hanem a telefon memóriájában lakott. Az összes telefonszámom, a fényképek, az sms-ek, az emlékeztetők mind-mind a régi telefonomban maradtak! :-( Minden készülékcserénél mindent átmentettem a SIM-re, de most egyik pillanatról a másikra következett be a csapás, így nem volt semmi mentés.
Még mázli, hogy a legeslegfontosabb időpontok fejben vagy papíron is megvoltak, így: kedden plazmaadás, december elején lakbérfizetés stb. De az apróbb figyelmeztetések, amiket mind beírtam a telefon naptárába, eltűntek.
A telefonszámaimat zömmel tudom rekonstruálni, Öcsémét és anyámét fejből tudom, a lakástelefont dettó, a haveroktól és kollégáktól újra begyűjtöm, a lakástulajdonosét – hála az égnek – kiírtam papírra pár hónapja. A közös képviselő számát lemásoltam egy hivatalos papírról, viszont a házgondnok számát elvesztettem, mert az sehol nincs meg papíron. Nagy tanulság ez, azonnal előszedtem a telefonregisztert és mindent beleírtam.
A fényképeim mind elvesztek. Nem mintha olyan lényegesek lettek volna, de pl. Salátáról volt pár jó kép, amit bármikor lehetett nézegetni, ha szép fekete családi kutyára vágyott a szemem. Eddig.
Ezzel szemben a kölcsöntelefon tele volt öcsém üzeneteivel és fényképeivel; olyan érzés, mintha másvalaki ruhájában járnék. No de legalább van ruhám, azaz telefonom.
Rögtön nézelődni kezdtem új mobil iránt, és simán volt is hasonló vagy kicsit jobb Nokia, mint ami most tönkrement. De Öcsike azt javasolta, hogy inkább most már okostelefont vegyek, „hogy kettőnk közül legalább az egyik legyen okos” :-)
Végül is, kaptam némi karácsonyi jutalmat – még ha a zömét el is viszi majd az éves bérlet –, és valóban mondtam olyasmit nemrég, hogy ha új telefon kell, már okost akarok. Na de hogy ilyen hirtelen történjen ez, azt ki hitte volna?
Ezután az okostelefon-nézegetési fázis jött. Jártam MediaMarktban – valahogy ehhez ragaszkodom, a korábbi mobilt is ott vettem –, nézegettem honlapokat, tanácsokat kértem a haveroktól. Drága telefont nem akarok, mert mi van, ha kirabolnak, vagy pedig az új is meghal majd egy héttel a garancia lejárta után. Tesó ajánlott egy 19.900 Ft-os Lenovót, ami azonban már nem volt kapható, így némi habozás után egy Huawei Y360-ast vettem, 22.990.-ért. Ennél többet én most telefonért nem adok ki. Talán majd, ha ez is megöregszik, ÉS valami jól fizető állásom lesz, veszek menőbbet.
…Szóval most itt áll az új okostelefon, egyelőre még nem raktam össze, mert hétfőn vettem és annyira ismeretlen terület ez nekem, hogy nem akartam egy munkahetet végigcsinálni egy idegen, ismeretlen készülékkel, kockáztatva, hogy esetleg nem érnek el fontos hívások. Pénteken vagy a hétvégén beüzemelem, és majd meglátjuk, rákattanok-e annyira, mint mindenki más, akinek ilyen van… Legalább a színe szép.
