- ezt vagy a Ms. Murphy kézikönyvében, vagy a Bridget Jones 2. részében mondták, talán amikor – a regényben – Colin Firth hívását várták és az az istennek sem jött, akkor Sharon azt mondta, hogy most elmegyünk meginni egy Bloody Maryt, és mire visszajöttek, már villogott az üzenetrögzítő.
Én most pont így voltam az állásinterjús telefonokkal. Utálom a telefont, mint az közismert, de még jobban utálom, ha nincs munkám, úgyhogy az utóbbi időben már igencsak vártam a telefon csörgését.
Elküldtem mindeddig összesen 21 db álláspályázatot. Idővel már csináltam egy Wordos önéletrajzot is, mert addig ’csak’ a hülye közszférásat küldtem mindenhová, lévén hogy általában közszférás állásokat pályáztam. De az utóbbi időben már néhány olyan helyre is küldtem, ami amolyan fél-versenyszféra. De persze csak olyan állásokra, amire megfelelnék. Tehát ha mondjuk titkárnőt kerestek, vadul elkezdtem átfogalmazni a motivációs levelemet; aztán jobban átolvasva a pályázati kiírást észrevettem, hogy „de pénzügyi végzettséggel!” – mire káromkodva abbahagytam.
Oda nem is jelentkeztem, ahol nyelvtudás vagy jogosítvány vagy pénzügyes/személyügyi stb. tapasztalat kellett volna. Tehát csak olyanokra írtam, amikre megfelelek, illetve amit el is vállalnék, ha engem vesznek fel. Így pl. nem jelentkeztem arra, ami határozott idejű lenne – egy évnél rövidebb –, és ráadásul kint van a halál f*szán, de csak míg el nem költöznek, mert akkor szintén a halál f*szán lesznek, csak a város másik szélén.
A közszférás hülye Exceles önéletrajzban egyébként ott van a családi állapot meg az életkor is, pedig valami igen okos HR-es weboldal azt mondta, hogy ezek nem kellenek, "mert irreleváns, és csak megágyaz a diszkriminációnak”.
Szerintem ez jó nagy baromság. A CV-n ott van, hogy 47 leszek; most mi a francért küldjek el életkor nélküli CV-t? Úgyis meglátnak az interjún; így legalább be se hívnak interjúra.
Lehet aztán, hogy a pofám nem tetszik, de azt is meglátják az interjún :-D Sajnos 90 %-ban csak fotómentes Wordös CV-mintákat találtam a neten, pedig mindenképp fényképeset akarok, már csak azért is, merthogy a pályázati kiírásokban 90 %-ban fotóval kérik…
Egy helyről jött közben egy elutasító mail, hogy nem engem választottak, de majd szólnak, ha lesz új üres állás.
Megcsináltam a Wordös CV-t, hát nem lett valami nagy durranás, de onnantól ezt és a régit felváltva küldözgettem.
Egyébként amióta behívtak interjúra és én épp a metrón ültem, azóta – ha én tervezem meg a napomat – munkaidőben többnyire itthon vagyok, hogy ha hívnak, normális körülmények között fel tudjam venni és jegyzetelni.
Na, nem hívtak. Mondom, hogy utálom, ha telefonálnak, de azért kedvelem, ha van valamiféle állásom. Már tisztára kétségbe voltam esve.
Egy nap aztán eszembe jutott, hogy akkor is úton voltam, mikor hívtak. Most meg itthon ülök és nem hívnak. Talán megint útra kéne kelnem. Épp azt terveztem, hogy majd délután sétálok egyet a hegyekben, de ekkor úgy döntöttem, előrébb hozom a sétát pár órával, ami még belenyúlik a munkaidőbe (és mert mégsem akarom, hogy az erdőben sötétedjen rám).
Szóval elindulok, teszem azt, fél háromkor.
Ahogy ezt eldöntöttem, eltelt egy vagy két óra és csörgött a telefonom! Felvontam a szemöldökömet. Ismeretlen szám, aki – mit ad Isten – egy személyzetis fickó volt és állásinterjúra hívott X nap múlva.
Még szerencse, hogy a kis füzetembe lejegyeztem az összes jelentkezésemet, mert most villámgyorsan visszalapoztam és láttam, hogy azt a pályázatot még február közepén küldtem el. És főleg azért, mert igen kellemes helyszínen volt. De most máshol lesz az interjú, mert annak a cégnek is több fészke van, és ez egy másik…. Mindegy, nincs túl messze, odamegyek.
Elindultam háromnegyed négykor, és mentem az erdőbe. Hát ahogy leszállok a buszról a hegy lábánál, ott egy e-mail, hogy megkapták a jelentkezésemet az akármicsoda pozícióra, és szeretettel várnak egy személyes találkozásra. Egy nappal a fenti előtt.
Mailen válaszoltam rögtön, hogy OK, ott leszek.
Hát ez fasza. Ez komolyan így működik? Otthon lesem a telefont: semmi. Kiteszem a lábam: már mint a 21 személyzetis rám veti magát, mint gyöngytyúk a takonyra.
Jó, persze ne örüljünk előre, mert még mindkét interjú előttem van, és lehet, hogy egyik helyre sem vesznek fel, vagy ha igen, akkor lehet, hogy az egy rémes munkahely lesz; de legalább mindkettő viszonylag elérhető helyen van, és ha nem jön össze, azért tapasztalatszerzésnek jó lesz. De azért igazán összejöhetne valamelyik, mert már kezdek kicsit ideges lenni.
Majd biztos úgy lesz, ahogy Dórinak is említettem, ahogy szokott lenni: beállok oda, ahová felvesznek, csak hogy legyen végre egy fix helyem, és több hónap után fognak majd csörögni egy másik – jobb – helyről, hogy aktuális-e még? …
Egyébként csomó jelentkezést a Profession oldaláról küldök el, csak nagyon kell vigyázni a csatolmányokra. Elküldtem nemrég egy egész kellemes állásra való jelentkezést, ami közel is van hozzám, és csak miután megírtam a motivációs levelet, a nyilatkozatot, a kísérőlevelet stb. és csatoltam az összes bizonyítványt meg mindent, elküldtem a jelentkezést, és akkor kijött egy grafikon, hogy „erre az állásra 355 ember jelentkezett”.
Nagyon fasza! Miért nem tudja előre kiírni a Profession?! Akkor már meg se pályáztam volna. A másik 354-ből tutira van nálam fiatalabb, több nyelvvizsgás, mosolygósabb – ez titkársági állás lenne – aki szeret emberek közt lenni. Ha tudom, hogy ennyien jelentkeznek, hagyom a fenébe.
Engem egyébként nem feldob, hanem kifejezetten frusztrál, ha ilyen nagy versenyhelyzet van. Egyszer az egyik helyemen pár hete dolgoztam, amikor a közvetlen főnököm – aki ott volt az állásinterjún – vitt a zúzdás zsákba egy paksamétát, és megjegyezte, hogy ezek az én állásomra való többi jelentkezések. Úgy ránézésre lehetett minimum 20, de inkább 30 db. Én kimondottan rosszul kezdtem érezni magam így utólag, nem is tudom, miért, hisz végül is engem vettek fel, de valahogy idegesített, pl. a tudat, hogy ha most a próbaidő alatt kirúgnak, akkor simán a helyemre lép a másik 29 ember. Illetve, ha másik állást kell keresnem, akkor még egy ilyen nem túl menő állásért is 20-30 ember tolong.
Úgyhogy a húszra felkészültem, de a 355-re nem. A korábbi álláskereséseimnél „direkt” szar állásokat pályáztam meg, amiről tudtam, hogy esélyesen felvesznek, ÉS képes is vagyok ellátni a melót. Az ilyenre – úgy gondoltam – jelentkezik mondjuk 10-15 ember, abból a fele a papírok alapján kuka, a másik felét behívják interjúra, és mondjuk felvesznek engem. De ezek általában olyan vacak helyek, ahová normális ember nem akar jönni, csak pl. a gyerekét egyedül nevelő 49 éves, meg ilyesmik. Viszont ott nincs akkora verseny.
Na mindegy. Most előttem van ez a két állásinterjú, egyik sem a „355 fős”, ahová ezek után tutira be se fognak már hívni. De ha mégis, akkor megírom!
