Ez a mostani kis jutalompihenés eddig eléggé pörgősre sikerült. Állítólag az aktív pihenés a legjobb, sőt a sok történés még jobban kiszellőzteti a fejemből a munkahelyi stresszt. De azért egy jó kis alvás már hiányzik, úgy értem, az a hosszú, reggel fél tízig tartó, amit annyira szeretek…
Csütörtökön korán keltem, mert érkeztek a vízmelegítő-szerelők. Velük ugyan semmi dolgom nem volt, de valószínű volt, hogy a vízmelegítő nézegetését követően árajánlatot írni beülnek a nappaliba, ami a szobám és a fürdőszoba között fekszik. Próbáljam átaludni a látogatásukat, abban a tudatban, hogy addig nem mehetek ki pisilni, míg itt vannak? És ha később jönnek, akkor kuksoljak a paplan alatt ébren? … Éreztem, hogy nyugodtan tovább aludni úgysem tudnék, miközben idegen emberek kóricálnak a lakásban. Hát inkább felöltöztem és megcsináltam a reggelit, és míg azt szépen elnyammogtam, a jómunkásemberek elintézték a dolgukat tíz perc alatt.
Ezután több fordulóban nekilódultam vásárolni és ügyet intézni. Az erkölcsi bizonyítvány igénylésével kezdtem. Először ki kellett tölteni a csekket, aztán a feladóvevényt rányalni az igénylőlapra és azt is feladni ajánlva (tehát két lépésben, szemben a régi illetékbélyeges gyakorlattal). Kitöltöttem az igénylőlapot – már ehhez is olyan kis szájbarágós kitöltési útmutató volt, mint az adóbevalláshoz, hülyébb lett a nép, vagy anyáskodóbb az állam –, kitöltöttem a csekket is. A borítékot is meg akartam címezni, hogy ott helyben a postán felnyaljam a feladóvevényt az igénylésre és feladhassam, ám ekkor vettem észre, hogy a borítékot valami víz- vagy teafoltra tettem, és az most vizes lett, vagyis egyszerre csúnya és használhatatlan.
Ezért elmentem a közeli plázába, ahol posta is van. Feladtam a csekket és kértem egy új igénylőlapot. Majd vásároltam Évi néninek, akihez másnapra voltam hivatalos, és különféle csemegeuborka- meg papírtörlő-jellegű háztartási dolgokat kért tőlem.
A megszűnőfélben lévő boltban csemegeuborka és zöld tea (ajándék) volt ugyan, de kenyér és papírtörlő nem. Papírtörlőt a piacon vettem. Aztán hazamentem, az új igénylőlapom borítékját nagyon-nagyon óvatosan, hogy még véletlenül se legyen ez is vizes, megcímeztem, a befizetett csekkszelvényt rányaltam az igénylőlapra, az egészet belevágtam a borítékba, ami persze nem ragadt – az utóbbi időben valahogy minden boríték tök simán felnyílik – így lecelluxoztam, ahogy minden levelemet szoktam. Kivéve a munkahelyen, mert ott le van ejtve.
Ezután újra útnak indultam – most a másik irányba, ahol szintén van egy posta, ott feladtam az erkölcsi bizonyítvány igénylését (ebben az ügyben háromszor jártam tehát a postán). Továbbhaladtam a közért felé, ahol szerencsére kenyér is volt, sőt sokféle alkoholmentes sör is… újabban nagyon fellelkesültem a mentes sör iránt :-)
A csütörtöki napból már szinte elég is volt ennyi. De 17.00-kor még találkozónk volt apámmal, hogy bőrdzsekit vegyünk neki, meg esetleg nekem is valami ruhát, ami mindkettőnknek jó, mert neki ruhaszámlája lesz, nekem ruhám. Végül végignéztünk egy csomó üzletet férfi bőrdzseki után, és tapasztaltuk, hogy május végén az ilyesmi szinte lehetetlen feladat. Azért volt egy kisbolt, ahol akciós bőrcuccok voltak, és ott találtunk végül egy olyant, ami Faternak tetszett és jó is volt rá. Majdnem megvettük, mikor kiderült, hogy pont épp abban a boltban nem lehet kártyával fizetni. Miért nem? Mert a bank csak bizonyos forgalom felett biztosítja a bankkártyás fizetés lehetőségét. Ez szerintem erősen 22-es csapdája, mivel ha lenne kártyás fizetés, pl. most mi is ott vásároltunk volna, tehát egy csomó ember esetleg épp azért nem megy oda, mert nem lehet kártyázni.
Pénteki napom kísértetiesen hasonló módon kezdődött: korán keltem, mert – szintén a vízmelegítővel kapcsolatosan – valami kéményseprő jött fél kilenc felé. Úgyis Évi nénihez készültem, tehát sokáig heverészni semmiképp sem tudtam volna. Megreggeliztem, közben néztem egy kis Sherlockot – istenem, a 2x01 epizód, az Irene Adler-sztori, talán a kedvencem, nagyon működik ott a kémia közöttük, miközben a sztori annyira csavaros, hogy én, aki filmeken nőttem fel, ezt az epizódot csak másodszori megnézésre és erősen koncentrálva értettem meg! –, aztán felrongyoltam Évi nénihez.
Kb. fél négykor indultam tőle haza. Az út nem volt kimondottan akadálymentes, mivel lomtalanítás volt, és a két lábon járó fémdetektorok csapatait kerülgetni nem semmi feladat.
Mikor hazaértem, Tesóm már ott volt. Valamiféle osztálytalálkozóra tartott, ami tőlük messze, viszont hozzánk közel helyezkedik el, ezért a bicajt és a poggyászt nálunk helyezte el a buli végéig. Le is pattant nemsokára, én pedig ebédeltem, ittam egy gyenge tejeskávét, néztem egy kis Sherlockot, aztán fürödtem, öltöztem, sminkeltem a színház előtt. Útban a villamos felé már néha az úttesten kellett haladni a rengeteg, járdát borító szemét miatt :-(
A számomra második, egyébként pedig utolsó Equus-előadás – hogy miért kell levenni a műsorról!? – most talán még jobban tetszett. A nüanszokra is jobban tudtam figyelni, most, hogy már tudtam, mikor mi fog történni. A humor is jobban átjött (persze, elsőre is, de most több mindent vettem észre). Alföldi megint csak nagyon jó volt, talán jobb is, mint a múltkor. A srácot játszó Szamosi Donáth pedig most is még jobban lenyűgözött, mégpedig azért, mert ő – amennyire felületesen utánanéztem a neten – nem is igazi színész (még?), tehát valamiféle őstehetség lehet benne, egyszerűen a padlón voltam tőle. Mindkettőjüktől! A „lovak” megjelenítése továbbra is zseniális. Végig izgultam kicsit, hogy egyszer valami baleset történik a nyílt színen. Akárhogy is, de mégiscsak egy ember-táncos vesz a nyakába egy elég izmos srácot, és „lovagolnak”. Nagyon drukkoltam, nehogy bármi rossz is történjen, és nem is történt.
A szünetben a női vécében meglepően nagy volt a csönd :-) semmiféle locsogás a darabról, mintha mindenkibe belefagyott volna a szó… A végén hat vagy nyolc vastaps, most a srác sem tűnt annyira agyonvertnek, mert mosolygott is :-) Én egy kicsit hiányoltam az álló tapsot – hiába, az Operetthez vagyok szokva – de azért azt hiszem, így is lehetett érezni, mennyire tetszett a darab, még ha kissé visszafogottak is voltak a népek.
Kivételesen gyorsan hazaértem. Úgy fel voltam dobva, hogy eszem ágában sem volt aludni. Kisöcsém még nem volt sehol, dobtam neki sms-t, hogy ne kapkodjon, megvárjuk. Kibontottam az alkoholmentes sört, adtam anyámnak is, akinek elmeséltem a darabot. Másodszorra, mert egyszer már elmeséltem neki, mikor először láttam, de egyszer nyilván kevés volt… Ezután Sherlockot néztem, de alig kezdtem bele, már jött a tesó.
Próbáltuk rábeszélni az őrültet, hogy aludjon nálunk, elfér a kanapén – ha pedig ott nem, akkor a padlón biztosan –, de az istennek sem hajlott erre, átöltözött a biciklis Superman-jelmezbe és hazatekert. A biciklit, amit vagyonvédelmi megfontolásokból hozott fel a lakásba, kézben vitte le a földszintre, én pedig mögötte caplattam a félmázsás poggyászával, és eszembe sem jutott, hogy lift is van :-)
Szombaton is korán keltem, bár most semmiféle szerelő nem jött. De apám egész napra elment, tehát mind a tévé, mind a számítógép az enyém volt egész nap. Ez nem annyira a kikapcsolódásról szólt, mint arról, hogy DVD-t nézve elintéztem az összes vasalást, valamint délután átmásoltam a régi számítógépen meglévő, ám az újra át nem telepített programokat.
A régi számítógép az enyém lesz, miután mindent áttettünk róla az újra, ami kell. Már monitor is került hozzá, egér és billentyűzet eddig is volt. Valamelyik nap azért megnéztem, minden OK-e ez utóbbi kettővel, és láttam, hogy a billentyűzetet már sehogy sem tudom összedugni a leendő gépemmel, mivel nincs a gép fenekén olyan lyuk, ahová bepasszolna a billentyű madzagja. Affene… hát, ez egy nagyon régi billentyűzet. Szerencsére nem tétel (csütörtöki vásárlásom során beugrottam egy MediaMarktba és lecsekkoltam az árát, valamint az egérét is, ha esetleg az is kéne).
Tehát a szombati pihenős-munkanap úgy kezdődött, hogy kiruccantam a MediaMarktba és vettem egy szép új klaviatúrát. Semmi extra, olcsó, fekete, új… és az enyém :-) Még sosem volt saját, új klaviatúrám, mindig úgy örököltem valakitől. Saját billentyűzet!
Ezután rávetődtem a vasalódeszkára, miközben a Fekete hattyút néztem. Nagyon szeretem ezt a filmet, bár általában nem szoktam ’csajos’ filmeket nézni. De ez igazából egy rendes thriller, annak ellenére, hogy egy (két) lány a főszereplő. Thrillernek is jó, de ami igazán elbűvöl benne, az az, hogy balettos környezetben játszódik. Ahogy a Pankrátor a pankrátorok között. De bunyós filmet már sokat láttam, viszont olyant, azt hiszem, még soha, ami napjainkban és balerinák között játszódna. Hogy milyen rohadtul kemény egy meló ez, bár nagyon szép a végeredmény, de azért balett-táncos sosem lennék. És nagyon jó, katartikus befejezése van (majdnem mindig kijön a könnyem).
A film után elmentem futni, ami hétfő óta nem sikerült. Most kellemesen hűvös és borús idő volt, felhős, ami kevés embert vonz a parkba. Hát persze, hogy fél kör lefutása után a nap azonnal előbújt, és minden felhő felszívódott az égről!... A sétálók ellepték a parkot, de most tulajdonképpen nem zavart, a lassú kis tempómban szépen lekocogtam két laaaassúúúú bemelegítő kört, aztán már könnyebben ment és futottam egy harmadikat, negyediket, …. összesen nyolc kört sikerült futnom. Talán még egyet-kettőt tudtam volna, de ekkor már teljesen beállt a bal lábszáram és a csípőm. Hazajöttem, zuhanyoztam, bekentem minden lábamat izomlazítóval – okulva a múltkorin, most már a fenekemet is, mivel kiderült, hogy ott is van izom :-)
Már kora este volt, amikor beüzemeltem a régi gépet, és pendrive-ra mentettem a programokat, amik az új gépre nem kerültek rá. Kicsit bizonytalan voltam, mert ilyesmit még nem csináltam. Maga a program, az az .exe kiterjesztésű, „alkalmazás” megnevezésű izé, ugye… De hát egy-egy mappában laknak ezek mind, amiben az .exe fájlon kívül még egy halom másmilyen segédfájl is lakik, hátha azok is kellenek a futtatáshoz vagy a telepítéshez. Hmmm, most mi legyen? … Vacilláltam, aztán végül is mindent a mappájával együtt tettem a pendrive-ra. Végül is mi lehet? Ezek mind ott laktak a régi gépen, és jól érezték magukat ott.
Beüzemeltem az új gépet és rátettem a programokat. Gondolkodtam, mit kell most ezekkel csinálni, telepítsem, vagy futtassam, vagy mi? De már este nyolc volt, holtfáradt voltam, és semmit nem akartam most, amihez DivX vagy magyar Total Commander kellene.
Fogtam a régi gépet, és könnyedén átvittem a szobámba. – Azért hangsúlyozom, hogy könnyedén, mert a fekvőtámaszoktól már kellemes erőben van a karom… – Szóval, ez most már az én gépem, és a feltételek gyakorlatilag adottak ahhoz, hogy internetkapcsolat nélküli, de faszán működő kis gépem legyen: billentyű, egér, monitor előállt. Összedugtam minden madzagot, az új klaviatúrát is kihámoztam a csomagolásából.
Alapvetően két dologra kell a gép, szövegszerkesztésre és filmeket nézni. De a szövegszerkesztő a másikon is megy, így most a filmlejátszásra koncentráltam, és kikerestem kedvencemet, a Szereti ön Brahmsot, és elindítottam, lélegzetvisszafojtva… Na szóval, a régi gépen a régi verziójú Win. MediaPlayer gond nélkül – mint mindig – elindította a CRC-fájl nélküli .o00 kiterjesztésű filmet, tökéletes minőségben, magyar szinkronnal (hallod, új gép? :-P)
Azt a nagyon bájos jelenetet sikerült pont kiválasztanom, amikor Ingrid Bergman kérdésre válaszolva elmondja, hogy 40 éves, mire Anthony Perkins nagyon szemtelenül egy hosszút füttyent :-)
Bár holtfáradt voltam és izomlázas, de szakadtam a pozitív röhögéstől; annyira imádom ezt a részt!!
… Illetve a jelenet nézése közben tudatosult bennem, hogy ezek ugyan beszélnek, de csak a szájuk mozog, mivel hangszóróm nincs a géphez…
Ezen már tényleg csak kacagni tudtam. Annyira jellemző rám, hogy veszek új billentyűzetet, és utánanézek az egérnek is, de hogy a filmeket hallgatni is tudjam, arra az apróságra már nem gondolok. Sebaj, a hangszóró szintén nem tétel, annyiba kerül, mint egy új könyv vagy DVD, arra meg igazán akad nálam mindig pénz…
