A melóból való leszerelés után hirtelen rengeteg szabadidőm lett. El is mentem Sopronba, épp azért, hogy még mielőtt az állásinterjúk beindulnak, a soproni út meglegyen. De azért az első itthon töltött napok furcsák voltak… Egyszeriben megértettem, miről panaszkodnak a nyugdíjasok: „Mihez kezdjek magammal?” – többnyire ez járt a fejemben nekem is.
Természetesen egy csomó mindent tudok csinálni, de az első héten teljesen depressziós voltam. Az egész eddigi életformám összeomlott. Volt egy jó kis munkahelyi közösségem, kellemes közvetlen kollégák; munka, amibe már éppen beleszoktam; volt rendszere és szabályszerűsége a napjaimnak. Erre hipphopp, ezt kirántották alólam. Ezt nagyon nehéz volt megszokni. És még most is dühös vagyok, bár most már belátom, hogy így volt a legeslegjobb; de azért akkor is…
Azt már az elején elhatároztam, hogy nem szabad belesüllyedni a punnyadásba és délig aludni, aztán meg pizsamában fetrengeni. Igazából az volt a baj, hogy január volt, undorító időjárás és hideg is. Nem igazán kirándulhattam a +2 fokos ónos esőben, állatkertbe sem mehettem, mert a., akkor eszembe se jutott, b., az állatok is mind behúzódnak és elbújnak. Jó kis gyógyfürdőbe ugyan mehettem volna, de az meg – marha sok – pénzbe kerül, tele van turistával (állandóan!), és a sok édességzabálás miatt sajnos lehet, hogy a 38-as fürdőruha épp fel sem jön rám…
Öcséméknél többször jártam, és az mindkét félnek jó volt, főleg persze nekem esett jól a gyerekek egész napos közelsége, a friss levegő, meg a finom kávé; de főleg és elsősorban a két kicsi kölyök, akik közül nem is tudnám eldönteni, melyikük az édesebb és okosabb, mert annyira édes és okos mindkettő, és én leírhatatlanul imádom őket!!!
Ezen kívül, amikor végre elkezdett kicsit normálisabb hőmérséklet lenni, csak rávettem magam, hogy újra fussak. Igaz, hogy már csak Sopron után. Először délután futottam, és egész jól ment, de aztán, mikor már hajnalban sem volt túl hideg, elkezdtem inkább reggel kocogni. Végül is utána nem kell munkába rohannom, így kellemesen megtervezem, hogy mikor keljek, mikor induljak, és kb. mikor érek haza, úgy, hogy már ne legyen éjszakai sötét a Ligetben, de még 7.30 előtt haza is érjek, mert akkor már a munkába áradó tömegek özönlenek az utcán, és őket meg akarom előzni. Szerencsére ez egyre jobb lesz, ahogy egyre korábban világosodik.
Már többször is futottam így hajnalban, többnyire már 2 kört, ami összesen kb. 5 km, és legalább ezen a téren büszke lehetek magamra.
Természetesen a fő dolgom az álláskeresés, így állásokat is nézegettem. De nem nagyon, mivel úgyis csak március közepétől dolgozhatok, különben bukom a végkielégítést. És mivel a melóhelyen töltött másfél év alatt egyszer sem kaptam abból a negyedéves prémiumból, amivel amúgy mindenkit megszórnak, úgy érzem, hogy én annak a végkielégítésnek minden kurva fillérjére igényt tartok.
Az álláskeresést már csak azért is nehezen kezdtem el, mert mikor legutóbb jelentkeztem állásra, már másnap felhívtak és következő napra hívtak interjúzni. Nekem ez egy picit túl gyors. Pár nap hadd teljen már el, amíg egyáltalán hozzászokom a gondolathoz… Mint a viccben, a Kreml falába temetendő anyósról („Jó hírem van, anyuka, elintéztem, jövő kedden lesz a temetés!” :-D)
Így egy tudat alatti rettegés volt bennem, attól ’féltem’, hogy tkp. amint elküldöm az álláspályázatot, már meg is csörren a telefon. Valahányszor rákattintottam a Közigállásra, a torkomban dobogott a szívem.
Már csak azért is, mert ahogy már írtam, a Közigállást átnevezték, elkúrták, és most sokkal szarabb lett a részletes keresés; és ha már szépen beállítottam a paramétereket és jönnek a találatok, akkor ha egy álláshirdetést megnyitok, nem lehet visszamenni a már beállított kereséshez, hanem a „vissza” nyíl simán a nyitóoldalra dob vissza. Ezért aztán egyet se nyitottam meg, hanem csak kiírogattam kézzel füzetbe a munkahely + pozíció nevét, majd később az adott szerv honlapjára mentem fel, és ott olvastam el az álláshirdetést.
Fasza, gratulálok, Közigállás, megint sikerült informatikailag elcseszni valamit, mint azt a hülye ProBonót meg kb. minden egyebet.
A Profession.hu-n is fent vagyok és ott is keresgéltem, ott is találtam jópárat, köz- és magánszférából egyaránt. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy merjek-e magánszférás állásokra is jelentkezni, mert hallottam már, hogy ott azt képzelik, hogy a közszférában mindenki csak a körmét reszelgeti és nemigen veszik fel az embert; bezzeg az én legutóbbi melóhelyemen (közszféra) simán volt ex-fodrász meg ex-tanárnő a kollégák között: felvettük, betanítottuk, és most csinálja. Érdekes, hogy az a nagyon szuper magánszféra nem rugalmas ennyire. Na mindegy…
Jóval később jutott csak eszembe, hogy pár hónapig mégiscsak a közszférában kellene maradnom, mivel idén lesz 30 éve, hogy dolgozom, és várható a 30 éves jubileumi pénz. Legalábbis a 25 évest 5 évvel ezelőtt augusztusban kaptam. Ugyan 1994 májusában kezdtem dolgozni, de 2000-ben volt két hónap munkanélküliség. Szóval az lenne az ideális, ha most augusztusig valami köz-állást találnék.
Ami még idegesített álláskereséskor, hogy érdemi ügyintézőből többnyire kétfélét keresnek: pénzügyest vagy személyzetist. Én egyik se vagyok. Még az utóbbit tudnám csinálni, de ha rámegyek az álláspályázatra és ott konkrétan ki van írva, hogy „5 év HR-es tapasztalat”, hát azt mégsincs pofám megpályázni.
Ági javasolta, hogy jelentkezzek adminisztrátor vagy asszisztens vagy titkárnői állásra is. Nekem eleinte nem tetszett ez a gondolat, mert mégiscsak diplomám van és „hozzászoktam”, hogy hatósági ügyintéző vagyok. De aztán eltelt egy hét és arra gondoltam, hogy szarok én bele! Mi hasznom volt eddig a hatósági ügyekből, kb. semmi. Ha megadják ugyanezt a fizetést – vagy többet… – egy sima ügykezelői állásért, én biza elvállalom, és szarok rá, hogy mások az én koromban már osztályvezetők vagy államtitkár-helyettesek. Leszarom! Van 60 éves vécésnéni is, kit érdekel!
Nekem már nincsenek ambícióim. Az utolsó két melóhelyemen igazán igyekeztem, amennyire tőlem telik; ebből az előzőn bejött a Kit., amivel csak szívtunk; a másodiknál pedig pofára osztogattak pénzeket, ráadásul a főnöknek és a főnök csicskájának nem tetszett a képem, így lelétszámcsökkentettek. Ezek után magasról leszarom én az ambíciókat. Adjanak pénzt, én elvégzem a melót, 17.00-kor kiesik a kezemből a toll, oszt’ kapja be mindenki!
Ezenkívül még az is eszembe jutott a nyugger-időszakom elején, hogy míg itthon vagyok, le kéne tenni egy angol alapfokú nyelvvizsgát. Az embernek mindenféle hülyeség eszébe jut, ha sok ráérő ideje van :-D
Ugyanis nincs nyelvvizsgám, ahogy már írtam korábban. Ugyan egészen alapszinten értek angolul, egyszerű cikkeket el tudok olvasni és megértem a lényeget, de papír az nincs. Ezenkívül nem bírok angolul beszélni. Annyira nem normális nyelv az kiejtésileg, nem úgy, mint az olasz, ami jóformán fonetikus. Hallásban sem vagyok jó, inkább csak olvasás terén.
Ennek a dolognak az a története – igen, tudom, most jön az, hogy „nem vállalom a felelősséget”, meg „mindig másokat hibáztatok” – hogy 1983-ban kezdtem általánosba járni, és akkor még az orosz volt a kötelező nyelv. Amit csak – ha jól emlékszem – negyediktől tanultunk.
DE a mi sulink angol tagozatos volt, így harmadiktól volt már angol, de csak a jó tanulóknak!!
Talán mondanom sem kell, hogy én nem voltam „jó tanuló”. Tehát az osztály egyharmada már harmadiktól egészen nyolcadikig folyamatosan tanulta az angolt, ezzel hatalmas előnyt kaptak már így gyerekkorukban, és nyolcadikra akár alapfokú nyelvvizsgájuk is lehetett volna. Mi többiek negyedikben kezdtük az oroszt.
Tetszett az orosz eleinte, mégiscsak az első idegen nyelv volt, és kedves volt a tanár, Trudi néni, aki az osztályom régi osztályfőnöke volt (én csak harmadikban kerültem oda). Ugyan a cirill betűk nem lettek megtanítva, hanem feltételezték, hogy azt „úgyis tudjuk” (én tudtam, mert magamtól megtanultam valami többnyelvű noteszből otthon). Szép egyszerű kis mondatocskákkal haladtunk, egész jól ment minden, két évig.
Akkor a Trudi néni valamiért elment, és az R. Éva nevű hülye picsa lett az új orosztanárnőnk. Ez egy fiatal luvnya volt, tipikusan az a fajta, aki azért végzi a tantóképzőt, hogy pénzes pasit fogjon. Egyrészt szarul tanított, másrészt kivételezett, voltak kis kedvencei és azokat dicsérte folyton, mi többiek le voltunk szarva.
Így én nem törtem magam, és négyes-ötösből szépen lecsúsztam hármasra oroszból. (Ez ismerős, később a melóhelyeken is mindig így alakult.)
Már egyáltalán nem is tetszett az orosz, most hogy az R. Éva tanította. Emlékszem, kb. ott adtam fel végképp, amikor azt tanultuk, hogy én vagyok-e a ruhában, vagy a ruha van-e énrajtam.
Ezenkívül volt még egy különösen dühítő eset, amikor órán volt egy feladat, azt megcsináltuk; a többiek locsogtak és pofáztak, miután készen voltak, én meg a pad alatt csöndben a Suttogó árnyak öblét olvastam. Ezt az R. Éva észrevette és elvette a könyvet, azzal, hogy majd tanév végén visszaadja.
Az évzárón vártam is, hogy mikor adja vissza, de b*szott visszaadni, így én – habár soha nem csinálok ilyet – odamentem hozzá, hogy most akkor adja vissza a könyvemet. Eleinte húzta a pofáját, de én nem tágítottam, végül nagy kelletlenül ment a tanáriba, én követtem, akkor aztán elővette a szekrényéből a Suttogó árnyakat és visszaadta.
Ezt soha nem bocsátom meg. Nem a Suttogó árnyak a világ legremekebb könyve, de akkor is az én könyvem volt, a rüfke meg lenyúlta volna; miközben én csöndben olvastam, a többiek bezzeg óbégattak, de azokkal nem volt baja….
Sok-sok-sok évvel később ez az R. Éva ismerősnek jelölt engem a Facebookon, de visszautasítottam. És még szép tőlem, hogy nem emlékeztettem a Suttogó árnyakra, és küldtem el a kurva anyjába egyúttal. Mit képzel ez magáról?!
Ennyit az oroszról.
Szerencsére hetedikesek voltunk, amikor jött a rendszerváltás. Nyolcadikban úgy indult a tanév, mintha orosz nyelv soha nem is létezett volna, R. Éva úgy eltűnt, mint aki taposóaknára lépett, helyette nekünk, eddigi oroszosoknak, jött egy angoltanárnő, aki az angol nyelv leges-legalapabbjait megtanította. Ötös voltam angolból nyolcadikban, mert marha egyszerű kis szódolgozatokat írtunk :-)
Aztán gép-gyorsíró suliba jártam, ahol nem volt nyelvtanítás; aztán estin jártam középiskolába, ahol nem volt nyelvtanítás; aztán levelezőn jártam főiskolára, ahol nem volt nyelvtanítás. Ugyan indult külön nyelvoktatás a főiskolán, ahová valószínűleg mehettem volna, de akkor már teljes állásban dolgoztam, plusz maga a sima főiskola is épp elég volt.
Akkor még nem kellett nyelvvizsga a diplomához, különben lehet, hogy még most sem lenne diplomám…
Később aztán egy kollégával beszélgettünk, hogy mégis kellene valami nyelvvizsgapapír, és ő javasolta, hogy állítólag az olasz, az könnyű. Én csak húztam a számat, hogy nem érdekel; de aztán a kezembe került az első Andrea Bocelli-kazetta és akkor úgy éreztem, hogy mégiscsak tetszik az olasz :-)
Vettem akkor egy nagyon világos, érthető, egyszerű olasz nyelvkönyvet és elolvastam többször. Aztán épp olyan melóhelyem volt, ami „jóléti keret” megnevezéssel bizonyos összeget biztosított erre-arra, ebből nyelvtanfolyamot is lehetett fizetni. Ekkor elkezdtem olasz tanfolyamra járni az egyik legnagyobb nyelviskolába.
Kellemes volt a tanfolyam és sokat tanultam, csak ugyanaz volt, mint az angolnál: nem bírtam megszólalni, illetve ha a tanár beszélt (olaszul), vagy a magnókazetta, akkor egyszerűen az egyik fülemen be, a másikon ki… Az olvasott szöveg, az OK. Vizuális típus vagyok. Pedig az olasz tényleg fonetikus(abb). Ráadásul még két olasz anyanyelvű tanárunk is volt. Ami csak azért volt kellemetlen, mert velük inkább ’csak’ beszélgettünk, így amikor az állandó tanár szólt, hogy legközelebb valamelyik olasz lesz, akkor a csoport nagy része egyszerűen el se jött, merthogy „csak beszélgetünk”… Volt, hogy csak én és egy másik lány volt ott. Ciki volt, de azért jó is.
Sok egymásra épülő tanfolyam-szakaszt elvégeztünk, de egy-egy ember mindig lemorzsolódott. Aztán az lett, hogy mikor végeztünk már majdnem a középfokú nyelvvizsga előtti szakasszal, két lány – barátnők – bejelentették, hogy ők nem tudnak tovább járni. Így nem volt annyi létszám, hogy tovább csoportban tanulhassunk, egyénileg pedig sokkal drágább; különben is addigra úgy éreztem, hogy nekem aztán C típusú (írásbeli ÉS szóbeli) nyelvvizsgám soha a büdös életben nem lesz, hiszen beszélni és érteni egyszerűen nem bírok.
Így aztán abbamaradt az olasz.
Bocellit azért hallgattam sokat, megvettem a Bohémélet CD-t, sőt egyszer az egyik Boltkóros-regényt is olasz fordításban, ami azért különösen jó, mert jelen időben írták. Ezt el is kezdtem egyszer olvasni – magyarul persze már ismerem –, de még az elején abbamaradt.
… Ezek voltak az előzmények, ami után most elhatároztam, hogy leteszek egy angol alapfokút.
Mert van kezdő angol nyelvkönyvem is. Elő is vettem, el is kezdtem, de rájöttem, hogy annyira gyűlölöm az angolt… Tudom én, hogy világnyelv, meg még a tasmán ördögök is beszélnek angolul stb., de nekem egyszerűen nem megy!! Mármint annyira, hogy abból még le is vizsgázzak. Az olasz egyszerűen sokkal kézenfekvőbb.
Ezt elmondtam a pszichológusnak is, aki rákérdezett, hogy akkor miért nem olaszból próbálok nyelvvizsgázni?
És végül is igaza van. Használni a nyelvtudást úgysem fogom a munkában, mert az egészen egyszerűen nem megy, mint a zsiráfnak a hátúszás. Csak az a célom, hogy elmondhassam, hogy „van egy alapfokú olasz nyelvvizsgám”.
Úgyhogy most pár hete elővettem a Boltkóros esküvőjét – olaszul –, az olasz-magyar nagyszótárt, meg a több olasz nyelvkönyv közül azt a kis vékony, frappáns kötetet, amit Sopronba is magammal vittem. Az életemben először megvett nyelvkönyv, meg egy másik, világoszöld, nagyon jó viszont nem volt sehol. Pedig esküszöm, hogy nem dobtam ki!! Tízszer átnéztem a könyvespolcaimat, az őseim lakásában is végignéztem mindent, és nem voltak.
Végül megtaláltam a DVD-k mögött, mert ott a polc egy részén, hátul, még könyvek is vannak, de ott eddig nem kerestem :-D De addigra már megrendeltem a neten, szóval majd Öcsém ezt is elpasszolhatja a Vaterán.
Mostanában tehát úgy épülnek fel a napjaim, hogy relatíve korán felkelek, az esetek felében hajnalban futok. Aztán kávé, reggeli, és az olasszal foglalkozom. Ennek egy része a nyelvkönyvek tanulmányozása, a másik része a Boltkóros olvasása, kiszótárazva az ismeretlen szavakat (mármint ami fontos, mert pl. a menyasszonyi ruha fodrát nem szükséges megtanulnom a nyelvvizsgára :-D) Ez a regényolvasás eleinte marhára nyögvenyelősen ment, és csak most, több hét elteltével érzem, hogy már kissé gördülékenyebb!
Délután pedig az állásokat nézegetem, és ha már elmúlt 16.00 óra, akkor el is küldök egy-két jelentkezést. Azért csak ekkor, mert még mindig bennem van a rettegés, hogy amint elküldök egy pályázatot, azonnal megcsörren a telefonom… Ez kb. este 18.00-ig tart, akkor leteszem a lantot és filmet nézek, majd olvasás és alvás.
Napközben persze elintézem, amit kell, és igyekszem a napi 10.000 lépést lelépni. Kíváncsi vagyok, mit mond majd a telefon, ha a 30 napom meglesz :-D
Egyébként sajnos a vártnál nehezebben megy az olasztanulás :-( Mondjuk nem azt vártam, hogy két hét után már rohanhassak is nyelvvizsgázni, no de azért nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Ez biztos a kor miatt van, 47 év az már nem 22… És rémes, hogy az embernek a magyar az anyanyelve, ami kb. nem hasonlít semmire. Mert ha spanyol vagy francia lennék, könnyen menne az olasz, és fordítva (spanyol, francia, de akár még román szöveget is elég könnyen ki tudok következtetni az olasz alapján). De hát az én anyanyelvi alapom a magyar! Amiben nincsenek nyelvtani nemek, nincsenek különböző névelők; na meg ezek a rohadt igeidők!! Hát miért kell 8 féle múlt idő?!
A magyar nem könnyű nyelv, de legalább csak három igeidő van: múlt, jelen, jövő, és kész. Ami a mostani pillanatot megelőzően volt, az múlt, és csocsi. Akkor is, ha öt perce történt, és akkor is, ha a XIV. században. De a hülye olasz megkülönbözteti, hogy „csak nemrég volt”, meg hogy „kapcsolatban van a jelennel”, meg hogy „már egyáltalán nincs kapcsolata a jelennel”, meg „amikor én éppen ezt csináltam, aközben történt egy másik esemény” – és ezeket mind különböző múlt idejű igével fejezzük ki. És vannak a szabályok, hogy mikor melyiket.
Hát a jó büdös életbe. Megcsináltam a neten több ingyenes online tesztet is, és sok részük jól ment, de ezek az igeidős baromságok nem.
A rendhagyó igék ragozásáról nem beszélve; mert például mire az „essere” ige passato remotóját megtanultam, az szó szerint több nap volt. Elolvastam tízszer egymás után, de nem rögzült; másnap újra, de nem rögzült; és szó szerint kb. a negyedik napon maradt meg a fejemben!! – És persze, az essere ragozása minden igeidőben rendhagyó.
Most vagy öregszem, vagy valami neurológiai elváltozásom van, talán kezdődő demencia vagy nemtom.
Az az egy jó a dologban, hogy most, amikor többet futok, és határozottan többet tanulok, mint az utóbbi években bármikor, már egész fáradt leszek estére, és többnyire viszonylag jól alszom éjszaka. Többnyire; mert azért nem mindig…
Utána kéne néznem, van-e még Kinsella-regény olaszra fordítva, mert ő mindig jelen időben ír, és többnyire mindig könnyű, mindennapi témákról, és úgyis csípem a legtöbb könyvét.
Hát, ezek foglalkoztatnak most. A hangsúly kissé el van tolódva az olasz irányába, mert az álláskereséstől, -interjúktól, új munkahelytől és főnököktől komolyan rettegek, bár persze az a prioritás, hogy találjak idővel új melót, de a korábbi tapasztalatok miatt olyan averzióm van, hogy igyekszem minimumra csökkenteni az álláskeresés gondolatát, és csak becsületből olvasok el mindennap minden álláshirdetést és jelentkezem legalább egyre.
