Annyi első munkanapom volt az elmúlt években, hogy már számon se tartom. Idén már három különböző biztosítási jogviszonyom volt, és még csak május van :-D
A mostani új munkahelyen való kezdés előtt iszonyú szorongásban voltam. Egyébként is fostam volna, de így, hogy három hónap álláskeresés, valami 30 elküldött jelentkezés és 15 állásinterjú során mindössze egyetlen helyre vettek fel, ez annyira aláásta az amúgy sem sok önbizalmamat, hogy még sokkal jobban féltem.
Így utólag már én is érzem, hogy túlzás volt ennyire parázni, sőt már akkor is tudtam ezt, de nem bírtam uralkodni magamon, állandó félelemben éltem, mint aki a kivégzése előtt áll. Vigasztalt ugyan, hogy arra a hétre két színházjegyem is van, tehát volt, ami erőt adjon, de a munkakezdési rettegés mindent felülírt.
Féltem, hogy rossz lesz a melóhely, gonoszak a kollégák, vagy szar a meló, vagy mindezek együtt; DE ha mégis esetleg kellemesek a körülmények, akkor is lehet, hogy kirúgnak még próbaidő alatt, és mehetek vissza a munkaügyi központba.
Az utolsó hétvégén igazán szerettem volna lemenni Pécsre megmászni a Tubest is, vagy Sopronban újra végigmenni a Ciklámenen, de sajna esős idő volt, habár nem annyira, mint amennyire az előrejelzés beparáztatott, de azért nem utaztam. Pedig direkt úgy terveztem, hogy egy egész napos, hosszú túrát iktatok be, amikor nem a munkahely miatt rettegek, hanem a turistajelzések meg az emelkedők foglalják le a gondolataimat, meg hogy melyik bokorba mehetek pisilni, és hol ebédeljek a túra után.
Hát ez kútba esett, helyette csak a Tündérhegyi-úton sétáltam, igaz, az gyönyörű volt.
Éjszaka hihetetlen szarul aludtam, kb. négyszer felébredtem, a maradék idő is olyan volt, mintha csak ébren feküdtem volna az ágyban, semmiféle ellazulás vagy álom nem volt jelen. Ennek egyetlen előnye volt, hogy annyira túlfeszített volt az idegzetem, hogy reggel abszolút nem voltam álmos, hanem inkább ilyen felspannolt stressz volt rajtam.
Az első munkanapon a Humánon kellett kezdeni, ami félórányira van a valódi munkahelytől. És a szüleim háza melletti házban! Ez azért volt jó, mert így tíz perccel korábban odamentem, és az ősöknél pisiltem, mert azt a stressz és a kávé miatt kellett.
Ez, hogy a Humánon kell kezdenem, már önmagában is stresszelt, mivel már volt pár mailváltásunk a különben szimpatikus humánossal, és nagyon rettegtem, hogy megint milyen papírom nem jó, és mit kell még hozni, és esetleg be sem léptetnek, mert hiányzik a 12 évvel ezelőtti eredeti jogviszony-igazolásom, vagy valami.
Ezek miatt fölöslegesen aggódtam – de ezt előre ugye nem tudhattam. A tervek szerint odaértem az ősökhöz, pisiltem, aztán átmentem az irodaházba. Ott a fickó elvette az összes papírjaimat, igazolványaimat, bizonyítványaimat és a legtöbbet lefénymásolta. Aztán adott egy kinevezést meg egy esküokmányt, és mondta, hogy a számítógépet meg belépőkártyát majd a végleges munkahelyen adják oda. Semmi nem volt, ami rossz volt vagy hiányzott volna.
Ettől ugyan nagyon megkönnyebbültem, de hát ez volt a nap könnyebbik része! Az idegességtől megint pisilnem kellett, így újra felfordultam az ősökhöz. – Anyám, hálistennek, aludt, nem bírtam volna elviselni, ha ebben a végletekig feszített idegállapotomban ott mászkál körülöttem, hisz még akkor is fel tud idegesíteni, amikor egész nyugodt az alapállapotom.
Ezután elutaztam a végleges munkahelyre.
Ott megálltam ugyanannál a recepciósnál, aki az állásinterjúra beengedett, és most már nagyon asszertíven mondtam neki, hogy én itt fogok dolgozni, de még nincs kártyám, és engedjen be. Mire felírt és mondta, hogy míg nem lesz kártyám, majd mindig integetni kell nekik és ők ki- és beengednek.
Mivel az előző munkahelyemen még aznap meglett a belépőkártyám, így nem aggódtam. Csak később tudtam meg, hogy itt heteken át szórakoznak a belépőkártya elkészítésével, szóval bőven lesz alkalmam integetéssel jelezni a hazamenetelemet.
Ja. Az izgulásom egyik oka volt még, hogy a munkaügyi központban is le kell jelentenem az elhelyezkedésemet, most, hogy már papír van a kezemben. Lehetne ugyan ügyfélkapun is, de én abban nem bízom, ha ilyen fontos dolgokról van szó.
Másik izgalmam volt, hogy Zsófi harmadik szülinapja a jövő héten volt, munkanapon. Ági ugyan tett valami megjegyzést, hogy hát vegyek ki szabit, de azért én sejtettem, hogy az első időkben egyáltalán nem illik szabit kérni. Persze ha Zsófi életéről lenne szó, akkor kivennék, de hát ünnepeljük hálistennek, ami igazán lehetne hétvégén is…
Szóval ezek miatt is izgultam.
A hely ugyanaz volt, amire az állásinterjúról emlékeztem. Egyszemélyes titkársági szoba (éljen!), bár mindkét oldalról nyílnak kollégák, az egyik szoba a főnököké. De állandó jelleggel nincs mellettem senki, egész nyugodtan fintoroghatok, vagy ellenőrizhetem a szemfestékemet a kistükörben, anélkül, hogy bárki észrevenné és terjesztené.
Számítógépem még nem volt, tök üres íróasztalt kaptam. A fiatal osztályvezető csaj fogadott, aki az állásinterjún is volt; őrá legalább emlékeztem. Kedves volt, de hát én – tapasztalataim fényében – sajnos főnökfélében nem bízom, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik :-D
Mondta, hogy mindjárt jön a kolléga, aki most ezt a munkakört csinálja, és ő majd bemutat mindenkinek.
De mostanra nekem megint pisilnem kellett, mert közben megittam a palackban magammal hozott kávét, és amúgy is elég hideg reggel volt; szóval mondtam, hogy bocsi, de előbb mosdó. Megmutatta, hogy hol van a mosdó, de közben a folyosón pont jött ez a fickó, akiről szó volt. Haboztam, hogy halasszam-e el a mosdót? De tudtam, hogy ha tényleg bemutatnak most egy halom embernek, az félóra legalább, és én konkrétan nem bírom ki addig. Szóval elrohantam a mosdóba. Ahol viszont csak egy fülke volt, és abban már volt egy másik csaj. Ott álltam és szuggeráltam, hogy gyere már ki, gyere már ki… Idővel kijött, és akkor persze be is mutatkozott, hisz én vagyok az új ember. Ez mind remek, csak közben az osztályvezető és a fickó vártak rám a folyosón, ÉS még nem is pisiltem…
Ilyen hülye szituációkba tudok én keveredni.
Végre sikerült abszolválni a dolgot, akkor visszarohantam hozzájuk. A fickó velem kb. egykorú, Péter a neve, és simán valami kézbesítőnek néztem volna. De kiderült, hogy ezt a titkársági, ügyviteli dolgot ketten fogjuk csinálni, illetve most még csak ő, de aztán majd én is, ha beletanulok. Ezek után Péter körbevitt engem majdnem az egész házon.
Én már füzettel mentem, mert tapasztalatból tudom, hogy bármit elfelejtek, ha nem írom fel. Így most a kollégáknak legalább a keresztneveit feljegyeztem és hogy mivel foglalkoznak – mert majd telefonokat is kell kapcsolnom –, persze, mivel ez a terület még teljesen ismeretlen nekem, nem mondtak sokat a szakszavak.
Akkor még más osztályokra és főosztályokra is mentünk, körbe az egész épületen, míg végül teljesen szédültem a sok új arctól és irodától.
Még mindig nem volt számítógépem. Ezért Péter mellé ültem – ő két szobával arrébb van – és az ő gépén figyeltem az iktatást. Itt az a DMS nevű iktatóprogram van, amit több állásinterjún is feltételnek szabtak, ezért én utána is néztem, hogy hátha van a neten valami oktatóvideó, de nem volt, csak egy fószer beszélt, hogy ez de jó rendszer. De életemben most láttam először.
Persze hogy teljesen másmilyen volt, mint az összes többi munkahelyem iktatóprogramjai, de azért a logikája kábé ugyanaz.
Szerencsére a telefon még nem nálam csörgött élesben, hanem egy régi kolléga kezelte, de kecsegtettek, hogy majd azt is nekem kell kapcsolni. Utálom a telefont egyébként, de ha benne van a melóban, mit csináljak? Itt legalább csak kapcsolgatni kell, nem pedig érdemben nekem intézni a dolgokat, mint a két utolsó munkahelyemen.
Még egy fiatal csaj is volt, aki korábban az én melómat csinálta, Timinek hívják, és ő is magyarázott. Őhozzá bármikor fordulhatok, mert ő teljesen tudja ezeket a dolgokat.
Délután kaptam aztán gépet, de szerencsére ekkor már csak kevés volt hátra a munkaidőből.
Aznap éjjel egy leheletnyivel talán jobban aludtam, legalábbis négyszer már nem ébredtem fel. Sőt, reggel némi munkakedvvel vegyes lendületet éreztem magamban. Ekkoriban még nem vittem be a munkahelyi kávézó szettemet, hanem minden reggel otthon kotyvasztottam egy adagot és palackban vittem be.
Másnap már bejövő meg kimenő posta is volt; és Péter home office-ban volt, így csak Timi segített nekem. Nagyon jó volt, mivel mindent tudott. De rossz is volt ugyanakkor, mivel ő már mindent tudott és a kisujjában volt, valahogy nem fogta fel, hogy nekem aztán teljesen a legelejéről kellene magyarázni mindent, és csomó alapkifejezést el se magyarázott, és ráadásul rohadtul gyorsan beszélt, kb. úgy, mint én, ha nem figyelek oda; és még ráadásul nem vitt végig egy munkafolyamatot az elejétől a végéig, hanem ha valami más jött közbe, akkor azt kezdte magyarázni.
Valahogy így kell ezt elképzelni:
- Szóval, ha mosni szeretnél, akkor először is kinyitjuk a fali vízcsapot, aztán mosószert kell tölteni a mosószer-rekeszbe. Aztán beleteszed a ruhákat ide a dobba. De ha például vasalni akarsz, akkor pedig ügyelni kell, hogy a ruha nedves legyen, mert ha nem nedves, akkor gyűrött marad, úgyhogy sprickolni kell a vizet a ruhákra. És jó forró legyen a vasaló! Na most a mosógépbe beteszed a ruhákat, és lezárod a dobot; de most jut eszembe, hogy ha rántottát szeretnél sütni, akkor jó, ha csak egyesével ütöd fel a tojásokat, nehogy épp az utolsó legyen záptojás.
Én jegyzeteltem mint a güzü, mert olyan gyorsan is beszélt, hogy le se bírtam állítani, és a fenti bekezdés kulcsszavait lejegyeztem, aztán el lehet képzelni, mi lett a munkafolyamatból másnap. És mégse mondhattam rögtön az első hetemen, hogy „figyelj, te olyan rosszul magyarázol, hogy azt nem lehet leírni és követni”.
Amikor aztán később a jegyzeteim alapján akartam intézni a bejövő elektronikus postát, akkor nem is tudom, hogyan oldottam meg, de rémes volt.
Nagy meglepetésemre az első hét végére már az összes kollégát megtanultam, pedig több mint tízen vannak. Én magam se értettem a dolgot.
A munkaidő egyébként nyolctól ötig tart, ami jó is meg rossz is. Jó, mert nem kell olyan rohadtul korán kelni. De rossz, mert már eléggé hozzászoktam, hogy hétre vagy fél nyolcra járok, és korán végzek, így meg ott rothadok délután ötig… És most már a madarak reggel 4.20 körül elkezdenek csivitelni, arra én felébredek, és OK, hogy még egy órát alhatok, de akkor már csak félálomban bóbiskolok, és nem tudok úgy igazán mélyen elaludni. Szóval olyan, mintha még mindig korábbra járnék. Egyelőre nincs hasznom a későbbi kelésből, legfeljebb annyi, hogy most kényelmesen van időm munka előtt futni.
Csütörtökön a Macskákra volt jegyem, és eddig nagyon kényelmesen hazaértem és megebédeltem színház előtt, amikor még 15.30-ig dolgoztam, de most elkéredzkedtem félórával előbb, úgy, hogy félórával korábban is érkezem. A főnök beleegyezett. Az egyetlen gond, hogy nekem még nem volt se belépőkártyám, se kulcsom a saját szobámhoz. Kerestük, de nem volt. Így a szomszéd szoba kulcsát vettem magamhoz, mert onnan be tudok hatolni a saját irodámba. De mindenesetre azért ki is próbáltam azt a kulcsot.
Aztán jöttem csütörtökön fél nyolcra, nyitom az ajtót és nem nyílik. Ez nem lehet igaz! Pedig ez az a kulcs, és tegnap kipróbáltam! Tíz percen keresztül szórakoztam a kulccsal, már komolyan arra gondoltam, hogy berúgom az ajtót. Aztán végül kiderült, hogy olyan hülye zár ez, amibe nem szabad teljesen bedugni a kulcsot, hanem egy milliméterrel kijjebb kell hagyni és úgy elfordítani… Ez az én formám.
Korábban leléptem és időben odaértem a színházhoz. A Macskákat nagyon élveztem, már többször láttam, de ez egy különleges darab nekem. Ez volt az első musical életemben, és mikor hatéves voltam, akkor került Magyarországra, valami elképesztő protekcióval lehetett csak jegyet szerezni rá, és ránk a Nagymami vigyázott, amíg az ősök megnézték. Aztán hoztak igazi komoly műsorfüzetet, amit én állandóan olvasgattam, és megvolt a lemez is bakeliten, amit kívülről megtanultam :-D Mikor aztán én magam is megnéztem, tíz év múlva, odavoltam az örömtől.
Most is odavoltam, főleg, hogy Egyházi Géza is szerepelt benne (ami mindig csak az utolsó pillanatban szokott kiderülni). Teljesen remek volt az előadás, de én még annyira az új munkahely miatti idegességben voltam, hogy egyszerűen nem tudtam ellazulni és teljesen kikapcsolódni, hanem az agyam nagyobbik része még mindig feszült volt.
Pénteken előre megbeszéltük Dórival, aki a közelemben dolgozik, hogy munka után találkozunk. Most, sajnos, már nincs időm hazaszaladni és felvenni a kényelmes gyaloglós cipőmet, hanem abban maradtam, amiben dolgoztam, ami nem kimondottan kényelmetlen, de miután másfélszer körbegyalogoltuk a Margitszigetet, már úgy fájt a lábam, mint egy öregasszonynak.
Egyébként pénteken már be is rágtam a főnökömre. Mert mi történt?? A főnök, hálistennek, nem jön be hajnalban, viszont délután tovább bent van. Így nekem még reggel van öt-tíz nyugodt percem (vagy ha korábban jönnék, több lenne). Én viszont hazamegyek ötkor.
Egész héten ráértem, de pénteken 14.15-kor egy megállóval odébb kellett találkoznom Dórival. Erre 13.30-kor kitalálta a főnök, hogy iktattam-e én már belső dokumentumot?
Ööö…. – mondtam – asszem még nem. Kimenőt igen, meg bejövőt, de belsőt, azt még nem.
Erre kijött a szobájából, odatelepedett mellém és elkezdte magyarázni: A bejövő iktatás, amikor valami kívülről jön hozzánk. A kimenő meg, amit mi küldünk kifelé. De a belső iktatás az az, amikor mi csinálunk valamit, de az itt házon belül marad, de mégis kell rá iktatószám…
Hát, ezeket már kb. én magam is sejtettem. Viszonylag szimpatikus csaj amúgy, de már észrevettem, hogy hajlamos kicsit túlmagyarázni a dolgokat. Ami egyébként nem zavar, csak ha sietek, mint most is. Például most egyáltalán nem érdekelt a belső iktatás eszmei mondanivalója, csak mutassa meg, hogy hogy kell!
Végre aztán meg is mutatta – a lényeg –, én meg is csináltam a dolgot, ekkor már 13.40 volt. Ekkor eszébe jutott a főnöknek, hogy hát nekem most már van jogosultságom az XYZ rendszerhez?
Asszem, még nincs, mondtam.
Pedig neki az informatikus azt mondta, hogy már van.
Jó, gyorsan beléptem abba a rendszerbe, csakugyan be tudtam lépni a felületre, de ekkor már 13.45 volt és kezdtem kurvára ideges lenni. Megint csak odajött a csaj mögém, és nézte az XYZ rendszeremet, mert annak van ám egy ’sima’ felülete, meg egy iktatórendszeres, és az iktatórendszeresbe, oda valóban nem volt még jogosultságom.
Erre elkezdett a hátam mögött, az én telefonomon beszélni az informatikussal, hogy hát a Csendes Macska új munkatárs, és még nem tud hozzáférni az XYZ rendszernek az iktatóprogramjához!
Az informatikus valamit dörmögött – szerintem ő is le akart már lépni –, de azért csinált valamit; akkor mondta a főnök, hogy most próbáljak belépni. Pedig én is inkább lelépni akartam. Beléptem a jelszómmal, és valóban beengedett a rendszer, csak egyáltalán nem érdekelt, mert elvileg még vécére is akartam menni indulás előtt, de már 13.50 is elmúlt.
Hála a jó égnek, ekkor a főnök csajnak valami dolga akadt és kiment a szobából, én pedig elkezdtem kilépni a gépből, és összepakolni; amikor is mikor máskor, ha nem 13.58-kor megszólalt a telefonom!!
Mert ekkor már nálam csörgött a központi szám, és én kapcsolgattam a kollégákat témakörök szerint. De most már nem tudtam, mert ki volt kapcsolva a gépem, és abban volt egy Word doksiban a kollégák melléke (hogy miért nem nyomtattam ki!). Valahogyan aztán elintéztem, valahová átkapcsoltam, aztán rohantam, mint a veszett fene, a kapu felé, és még útközben beugrottam a tőlünk messzebbi vécébe, nehogy elkapjon a főnök, akinek még valami az eszébe jutott….
