A karácsonyi hangulat igazán meg volt alapozva az előzmények által … Szerencsére pénteken még Dórival találkoztunk, az azért jó volt. Főleg, mivel pont egy Pocsék főnökök c. könyvet adott ajándékba :-D
Fú, teljesen ki voltam bukva, magam alatt voltam, nem is annyira attól, hogy ez a melóhely is elszaródott mostanra, mivel ehhez már hozzá vagyok szokva, hanem hogy most megint kereshetek új melót, megint ki vagyok lökve a sötétbe és hidegbe, megint tanulhatok új munkát és kezdhetek elölről megismerni egy új kollektívát, hogy ott ki görény, ki rendes stb. … A mostaniakat már pont megtanultam eddig. És ráadásul mi a garancia, hogy az új melóhelyen kapok annyi bért, amennyi most a meg nem kapott béremeléssel megilletne? Mert ha csak önérzetből elmegyek, de bárhová, akkor járhatok anyagilag rosszabbul is; ha viszont csakis magasabb fizetésért megyek el, akkor meg lehet, hogy hónapokig nem sikerül és itt ragadok, Rudi elmegy, és egyedül leszek a basztatásokkal szemben.
Seduxent vettem be este, ami nagyon jó volt, mert remekül aludtam és másnap egész nyugodt voltam reggel is.
Még péntek este beüzemeltem az új Bialetti kávéfőzőt, amit már átvettem, de eltettem a szabadság idejére. Szép kis szabadság…. De legalább az új kávéfőző beüzemelése lekötötte az agykapacitásomat, és kissé elfoglaltam magam.
Szombat reggel aztán a Bialettivel főzött kávét ittam, és megállapítottam, hogy talán elég lett volna kétszemélyest venni, mert ez négyszemélyes, és én szépen teleraktam (igazi, erős) kávéval az egész tölcsért, úgyhogy egész délelőtt szaporán vert a szívem.
De úgy fel voltam indulva a melóhely miatt, hogy talán anélkül is vert volna a szívem. Éppen hogy nem bőgtem, legfeljebb az önsajnálat miatt kerülgetett efféle; ellenkezőleg, iszonyat dühös voltam, és ahhoz viszont közel jártam, hogy dühömben sírjak.
Elképzeltem, ahogy az osztályvezető, a patkányszerű Savanyú Pofával és a főnökmajma Petrával összeült a héten, és kávézgatás közben jólesően kacarásztak rajta, hogy mi majd hogy összezuhanunk, ha rájövünk, hogy egy kanyi béremelést sem kaptunk (és karácsonyi prémiumot sem).
Meg aztán elképzeltem a várható januári csörtéket; mi lesz, ha nem tudok uralkodni magamon és kifakadok; vagy mi lesz, ha valami még rosszabb történik, például még fegyelmit is kitalálnak (ugye mindig van valami szaros ügy, amit elő lehet rántani, ha erre készül valami főnökféle). De aztán próbáltam a pszichológus által adott kognitív torzítások listájára gondolni és hidegvérrel beazonosítottam, hogy melyik gondolatom melyik, és ellen-gondolatokat próbáltam képezni.
Szombaton sokat gyalogoltam, stressz ellen főleg, meg az utolsó vásárlások miatt, és hogy meglegyen a tízezer lépés. Az egyik plázából jöttem éppen ki, amikor egy nem szakadt ember megszólított; de én meg se álltam, mert 46 év alatt kitapasztaltam már, hogy 30-ból 29 ilyen megszólítás csak kéregetés. Legfeljebb mindenféle ötletes sódert találnak ki mellé.
Erre a faszi előrement – gondoltam, majd mást szólít le –, aztán visszafordult és teljes erővel nekijött a vállamnak!
Annyira sajnálom, hogy nem is figyeltem, különben sincsenek gyors reflexeim, mert annyira király lett volna gyorsan odébb lépni, mert akkor elvágódott volna a járdán a görény.
Így sajnos csak utánaordítottam teli torokból, hogy: „A kurva anyádat, te faszszopó buzeráns!” (- az csak később jutott eszembe, hogy ha már így meglökött, akár még utánam is rohanhatott volna, hogy megverjen, de szerencsére ez nem történt meg). Szintén később jutott eszembe, hogy jól gondoltam és cseles kéregető volt, mert aki csak útbaigazítást akar, az gyorsan elhadarja, hogy: „Bocs, a Kecske utcát keresem, merre van?” Ez a faszi látta, hogy átlátok rajta és úgysem adok, ezért lökött meg.
Kurvára fájt a vállam még két napig, de a fizikai incidens valahogy jó hatással is volt. Amit utánaordítottam, azt igazából a főnökeimnek (is) szántam, és remek volt ezt a mondatot, abban a lelkiállapotomban, hangosan – és jogosan – elordítani az utcán :-D
Hazamentem, takarítottam, arcpakolást tettem fel, hajat mostam; és délutánra már egy kicsivel jobban lettem. Még mindig iszonyat elkeseredett és dühös voltam, de a háztartási tevékenység elterelte a gondolataimat, és kezdtem már az előttem álló karácsonyra koncentrálni, nem pedig a januári munkakezdéstől rettegni.
Olyan feldúlt voltam még szombat délelőtt, hogy kifejezetten jólesett emberek között lenni (!), sőt, vettem egy L’Oréal arckrémet is, holott ezt a márkát már évek óta nem használtam, mert annak idején nem tetszett; de ezt a kence most mégis bejött. Így, hogy részben vásárlásba fojtottam a stresszt, kicsit jobban éreztem magam :-D
Szombaton levendulateával aludtam, hogy mégse szokjak rá a Seduxenre, és sejtem sajnos, hogy még szükségem lehet rá a későbbiekben, tehát jobb vele spórolni.
24-én reggelre igazából már mindennel megvoltam. Reggeli után tettem egy sétát, már csak a tízezer lépés miatt is. És gondoltam, iszom forralt bort, de csak 3 decit adtak mindenhol a belvárosban (és rohadt drágán). Így hazamentem, és kora délután indultam az ősökhöz.
A Szomszéd nőjét elkezdtem nézni még napközben, de már nem tudtam befejezni, így félretettem majd 25-re.
Az ősöknél rögtön ittam egy erős kávét. Addigra az ebédlőasztal le volt már takarítva, mert év közben tele van csetresszel…. Fater a talpba faragta a fát, aztán feltettük a kinyitott ebédlőasztal végébe. – Ezen a ponton már egyre inkább el tudtam engedni a munkahelyi köcsögségeket, és agyban átálltam a fadíszítésre meg az ajándékcsomagolásra :-)
Előszedtük a díszeket meg az égősorokat, és szépen feldíszítettük a fát. Én két díszt is eltörtem véletlenül, de hát ezek kb. 30 éves díszek … Nyilván csak úgy szétporladtak időközben ;-)
Díszítést követően gyorsan becsomagoltam az ajándékokat. Ez jól lekötött, mert utálok csomagolni, és nem is tudok túl jól, tehát oda kellett figyelnem. Azért magamhoz képest jól sikerült, és viszonylag hamar kész is lettem vele.
Megállapítottam, hogy a melóhelyi szarságokat leszámítva ez a karácsony egyértelműen jobb, mint a tavalyi. Idén nem kellett bojlerszerelőt hívnom, nem volt migrénem, és a könyv, amivel megleptem magam karácsonyra (mindig egy új) most sokkal jobb, mint a tavalyi volt. És még hideg sem volt különösebben.
Viszont az éhség kerülgetett, mert ezúttal nem ebédre jöttem, mert éreztem, hogy a mutter akkora csúszásban van, hogy soha nem lenne szenteste, ha még ebédelnék is. Így csak otthon ettem, és itt a tejeskávét, de azóta már eltelt pár óra és kezdtem éhezni… Csórtam az ősök szénhidrátcsökkentett kenyeréből, meg még valami sajtot is, azzal úgy-ahogy elvoltam. Ugyan volt nálam egy zacskó szaloncukor, de most nem kívántam édeset enni.
…. Ez a melóhelyi stressz olyan nagy volt, hogy kivételesen csökkent tőle az étvágyam (pedig mindig fordítva van); és nemhogy nem zabáltam fel egy kiló szaloncukrot, hanem ellenkezőleg, viszonylag kevés édességet ettem. Ami önmagában nem baj, de ismerem magam és tudom, hogy ez már túl nagy idegesség jele nálam.
Fater és én az ajándékcsomagolással kész voltunk már egész korán, azt hiszem, 18.00 előtt, és vártuk, hogy mi lesz Mutterral. Ő részint a konyhában mászkált a vacsora ügyében, részint a szobájában keresgélte az ajándékokat, mert vett egy csomót, csak ide-oda eldugdosta őket, és most nem mindent talált meg.
Mert persze december 24-én 18.00 órakor kell a karácsonyi ajándékokat előszedni….
Az a szokásos metódus, hogy a Fater ajándékait nekem, az én ajándékaimat Faternak adja, hogy csomagoljuk be őket. Ezt már nem is bántam ezen a ponton, de mire előásta a cuccokat….!
Ekkor még, a várakozás közben, bejelentkeztem plazmaadásra a következő hétre, mert a pénz mindig jól jön, főleg ha nem kapott béremelést az ember. Csak utólag jutott eszembe, hogy vajon mit gondolnak az olyan donorról, aki december 24-én kora este jelentkezik be plazmaadásra?? :-D Vajon figyeli ezt ott valaki?
Akkor még ezután jött a vacsora. Már évek óta csak hideg vacsora van karácsonykor, amihez igazán nem kell főzni vagy sütni, de anyám még ezt is képes baromira elhúzni. Komolyan nem értem, hogyan. Most megterítettem, előszedtem a nagy tálakat, abba anyám belerakosgatta szép komótosan a sajtokat meg sonkákat, szépen felszeletelgette őket; csak közben este 19.00, aztán 19.30 lett. Fater meg én vártuk, hogy mi lesz már végre… Közben időnként a kanapéra ültem le pihenni, az új könyvemmel. Telt az idő, és 20.00 lett…
Aztán mikor azt hittük, most már minden kaja bent van, anyám nekiült szép kényelmesen felszeletelgetni édességeket (Milka, marcipánkenyér, meg effélék), és azokat kitenni egy nagy tálba. De ezt kurva lassan ám! Én előzőleg mondtam neki, hogy hozok magammal saját szaloncukrot; Faternak meg vannak cukormentes édességei, de ő ennek ellenére félórán át szeletelgette ezeket a baszásokat, amikor már 21.00 óra volt, és mindketten tűkön ültünk…
Na, akkor még elment egy szebb felsőt felvenni, meg vécére, és végre kezdhettük az ajándékosztást. Kb. 21.30-kor :-( Pedig olyan jól álltunk délután, szentül hittem, hogy idén végre este nyolc előtt lesz a szenteste, de nem. Egy jó volt ebben, hogy tisztára kiverte a fejemből a bér-nem-emelést.
Ajándékosztás után karácsonyi vacsora; ez az év legkellemesebb fél napja számomra, de most már olyan fáradt voltam, hogy szinte nem is érdekelt. Volt némi karácsonyi hangulatom, de nem az igazi. Örültem, hogy végre leülhetünk; két ujjnyi vörösbort ittam, jó sok sajtot meg sonkát ettem, és kb. 4-5 szemet a magammal hozott szaloncukrokból. Már iszonyú késő volt. Fater el is ment aludni, mi Mutterral áttelepedtünk a kanapéra és tévéztünk. Ő mondjuk folyton belealudt, pedig a Múlt karácsony ment. Én kb. 0.30-kor mentem lefeküdni.
Igazán jól aludtam, pedig a szokatlan párna miatt féltem a nyakam elfekvésétől és az amiatti fejfájástól, de nem. Hajnali 4.00 körül kimentem vécére, hát anyám ott molyolt és pakolgatta el a szentestei kajákat. (Valszeg nem folyamatosan 0.30-tól 4.00-ig, hanem még a kanapén szunyált közben.)
25-én normális időben ébredtem, nagyon kellemesen megreggeliztem, ittam két kávét és a kanapén heverésztem az új könyvemmel. Fater már ébren volt, és vagy két óra múlva Mutter is előkerült.
Jól eltelt a nap kora délutánig, akkor ebédeltünk, és sötétedéskor hazamentem, illetve szerencsére Fater hozott.
A francba, már el is telt három nap a szabadságból! Főleg ez a huszonötödike, ez olyan punnyadós szokott lenni… De hazaérve feltekertem a fűtést, megnéztem a Szomszéd nőjéből hátralévő húsz percet, aztán a Még zöldebb a szomszéd nőjét is megnéztem; mert az hiába nyáron játszódik, de annyira kedves filmek, hogy mindig egymás után ’kell’ megnézni őket.
A karácsony némileg kiöblítette az agyamból az utolsó munkahét borzalmait, de azért még ekkor sem voltam teljesen ellazult. Épp ezért még azt is elhatároztam, hogy futni fogok! Október óta nem futottam már, először is egyik megfázásból a másik torokfájásba estem, amikor pedig teljesen megjavultam, akkor jöttek ezek a rémes hidegek. És féltem, ha 0 fokban futok, akkor megint megfázik a torkom.
De most kellemes +10 fok volt, így elhatároztam, hogy másnap, 26-án – még az is karácsony, ezért van még mindig ebben a bejegyzésben – igenis futok majd.
26-án azért először is sétálni mentem a Rózsadombra, mert arra már régen nem jártam. Megvolt a tízezer lépés. Mivel minden zárva volt, szerencsére vásárolgatni nem tudtam :-D Rendeltem egy jó pizzát, a felét megettem ebédre; vártam két órát, utána lementem futni.
A futás igazán jól sikerült. Már alkonyodott, a futókörön szinte senki nem volt rajtam kívül, csak az odavezető úton kellett kerülgetnem a sétálókat. Sajnos, a futókör egyik oldalán gyakorlatilag nem volt közvilágítás! Minden tíz lámpából egy ha égett. Talán írnom kellene az MVM-nek valami panaszlevelet (16.30 volt, és tök sötét). Mivel két kört futottam, így duplán kellett sasolnom, nehogy eltaknyoljak, és a szembe jövő futókat csak a lihegésükről meg az esetleges világos ruhájukról ismertem meg.
Nagyon büszke voltam magamra a futás miatt. Lenyújtottam, zuhanyoztam, aztán a szokásos esti, szünet alatti kikapcsolódás jött: valami film megnézése, közben a pizza második felének megvacsorázása, és persze némi szaloncukor ;-)
