Épp most jöttem ki valami brutális-rövid hétvégi betegségből. (Persze ezt kopogjuk le.) Azért különösen furcsa, mert most lázam is volt! Márpedig én olyan vagyok, mint a Lord: alacsony a vérnyomásom, és szinte sosincs lázam. Nálam a 37,2 már az, ami más embernél a 38.
Szombat reggel fejfájásos émelygéssel ébredtem és iszonyú gyenge voltam, konkrétan vissza kellett hullanom a párnáimra még háromszor-négyszer, és csak két óra múlva bírtam ténylegesen felkelni. Aztán a reggeli meg a kávé helyretett. Megnéztem egy-két filmecskét a tévében, aztán elmentem vásárolni, mert fogytán volt a gyümölcsöm.
Megkajáltam úgy öt óra felé azzal a szándékkal, hogy hétkor lemegyek futni. De hat óra körül egyszer csak elkezdett rázni a hideg. Nem kicsit, hanem nagyon. Megmértem a lázamat – micsoda mázli, hogy magammal hoztam a hőmérőt az albérletbe! – és láttam, hogy 37,3.
Ha csak hőemelkedésem lett volna, de a hideg nem ráz, talán még így is elindulok futni, de iszonyatosan fáztam, ráadásul a gyomrom is kavargott. Bebújtam az ágyba, és ott vacogtam. Az ablakot is becsuktam, noha kellemes kis tavaszi időjárás volt. A gyomromban a kaja mintha megrekedt és felduzzadt volna, holott csak egy halkonzervet ettem kenyérkével, de úgy éreztem, mintha egy felnőtt lovat bekajáltam volna.
A következő lázmérésnél már 38 fok voltam, egy óra múlva pedig 38,3. Kissé ideges kezdtem lenni, mert mind mondtam, szinte soha nem vagyok lázas. És ráadásul mitől?! Bár igaz, már péntek reggel is valahogy étvágytalan voltam, ami nemigen jellemző rám. Talán a csütörtöki koncerten valaki rám lehelte a vírusát.
Felmentem a netre alternatív lázcsillapítási tippekért, egyrészt mert az Algopyrinnel spórolnom kell, mert receptköteles és kevés van belőle, másrészt pedig mégiscsak egészségesebb, ha inkább nem gyógyszerrel gyógyulgatok.
A neten javasolták a hideg vizes borogatást felsőtestre, valamint hogy ne takarózzunk be melegen, még ha vacogunk is, mert láz esetén logikusan hűlni kell.
A szombat estét romantikusan az ágyban töltöttem, szenderegve és felriadva, vizes törölközőkkel a mellkasomon, és félóránként hőmérőzve. Egy ízben 38,8 fokot is mértem, és marha ideges lettem. Mi van, ha elérem a 40 fokot, és felbomlanak a sejtjeim?
Ráadásul – mint mindig, ha beteg vagyok – pont alkalmatlan az időpont, mivel hétfőn a dokim délutános, viszont hétfőn délután kell lakbért fizetnem, és előtte mindenképp be kell mennem a melóhelyre kinyomtatni az elszámolási papírt, amit a múlt hónapban is olyan szépen megírtam. És ha már bemegyek, fel kell köszönteni a főnököt is, akinek vasárnap van a születésnapja. Szóval ez megint egy olyan alkalom, amikor ugyan beteg az ember, de nem tárnyadhat le az ágyra, mert reggel munka, kora este lakbérfizetés, és csak azután fér bele a doki. Sőt Faterral is megbeszéltünk vasárnapra programot.
A tévében az Azkabani fogoly film ment, és elesettségemet jelzi, hogy nem kapcsoltam le, hanem bele-beleszunyókálva, de végignéztem. Így másodszorra nem is volt olyan nagyon rettenetes, de a könyvhöz, illetve az első két filmhez képest sokkal vackabb.
Inni is kellett volna, a folyadékbevitel miatt is, és mert szintén házi tipp a hűtésre az egy-két korty hideg ital. Állt is az ágyam mellett víz, de olyan telített volt a gyomrom, hogy ha vizet ittam, a hányinger tört rám. Ha pedig nem ittam, kiszáradt a szám és szarul voltam.
Az éjszaka is efféle dilemmákban telt: ha magasan feküdtem, jó volt a gyomromnak, de a párna nyomta a nyakamat. Ha laposan feküdtem, megfájdult a fejem és a gyomrom. Többször fölébredtem pisilni, ilyenkor lázat mértem, és az valóban lejjebb is ment egészen 38 fokra. Hát fantasztikus!
Minden felüléskor felkavarodott a gyomrom, és köhögtem is, talán a felszálló gyomorsav irritálta a torkomat. Legszívesebben fel sem ültem volna, de akkor viszont nem tudtam volna vizet inni.
Reggel hatkor magamtól ébredtem. Ez a szörnyű állapotomat jelzi: hatkor, magamtól! Gondoltam rá, hogy lemondom a vasárnapi programot Faterral, de lusta voltam sms-t írni. Kitakaróztam, betakaróztam, feküdtem jobbra, balra, a paplan tetejére – hogy hűljek –, mértem a lázamat. Visszaaludtam egyszer a paplanom tetején jobb oldalon feküdve egy órát, aztán a paplan tetején bal oldalon feküdve egy másik órát.
Végül aztán tíz óra körül egy leheletnyit erősebbnek éreztem magam. Olvasni nem bírtam, de hogy ne a saját nyomorult állapotomon rágódjak – ragyogó napsütés odakint, én pedig lázasan, csöpögő bojlerrel, vacak gyomorral az ágyban – ezért bekapcsoltam a tévét, és a Men in Black 2. ment. Ez egész jól elterelte a figyelmemet. Kezdtem arra gondolni, talán jót is tenne nekem egy hülye amcsi vígjáték, amit Faterral készülünk nézni.
Valahogy kezdett visszatérni belém az élet. A lázam már csak 37,3 volt – na, csoda történt – és leerőltettem egy-két gerezd narancsot. Az képtelenségnek látszott, hogy konkrét ételt egyek, annyira tömöttnek éreztem a gyomromat. De azért egy zöld teát és tejeskávét összedobtam és kibontottam egy mozzarellát, aminek a felét sikerült is leerőltetni – kenyér nélkül –, és a reggeli végére már majdnem annyira fittnek éreztem magam, mint egy átlagos hétköznap reggelen: vagyis olyannak, mint a mosott szar, de legalább nem annyira döglődő nyomorultnak, mint múlt este és éjszaka.
Reggelit követően már 36,8 volt a hőm. Most itt ülök, még mindig pizsamában, holott éppen dél van, és azon tűnődöm, ez mi a franc lehetett: valami rövid, heveny vírus, vagy begyulladt talán a mandulám – habár annyira nem fájt – vagy egyszerűen csak vannak ilyen egynapos lázak? Mármint remélem persze, hogy ennyiben maradtunk és két óra múlva el tudok indulni a moziba, este pedig nem fog rám törni ez a maláriaszerű hidegrázás, mint tegnap.
