Komolyan, feltűnően sok minden történt az utóbbi időkben. Máskor fél év alatt sem történik ennyi. Én a legutóbbi fordulat után elhatároztam, hogy „beteg leszek”, vagyis pár napot kihúzok táppénzen, amíg ki nem derül ez a végkielégítés/létszámleépítés/kirúgás dolog. A háziorvos nagyjából jó fej, már előfordult az évek során, hogy néhány napot kiírt ’csak úgy’.
Közben – kérdésemre – Öcsém írt, hogy Zétény óvodában maradási kérelmét beadták. És hogy biztos engedélyezik, mert milyen jól megírta, és sok szakértői véleményt is csatoltak.
Ugyanis eredetileg úgy volt, hogy Zéti még egy évet oviban marad; de aztán rájöttek, hogy már nagyon is okos, és inkább mégis menjen szeptembertől suliba (most nyáron lesz hatéves). Egy faszányos, az államinál sokkal jobb, habár fizetős sulit néztek ki, ahová azonban szoros a verseny, mert csak kevés gyereket vesznek fel.
Zéti járt is valamiféle előkészítő foglalkozásra, de aztán a szülők és az ottani pedagógusok úgy gondolták, inkább mégiscsak maradjon még egy évet oviban, mert ugyan roppant értelmes és okos, de még vannak területek, amik miatt jobb lenne még egy évet „érnie”.
Na most – ahogy már írtam is – a Fidesz mindent elbaszik, amihez hozzányúl, így az oktatást is. Van ugye a 3 éves kortól kötelező óvoda, aminek az az oka, hogy a megnevezhetetlen kis mauglik valami alapfokú szocializációt sajátítsanak el még suli előtt; ami amúgy jó ötlet lenne, csak sajnos a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték, mert így most a normális kölyköknek is muszáj oviba járniuk, még ha őnáluk otthon rendes körülmények vannak is. Oviba menésnél is lehet ugyan kérni még egy évet, azt simán a jegyzőtől, de négyévesen már mindenképp menni kell, akkor is, ha a gyerek nem érzi jól magát az oviban, mint ahogy nálunk Zéti is elég sokára szokott be, és persze hónapokig hol meg volt fázva, hol nem (mint minden közösségbe került kölök).
Az iskolát is ugyanígy elkúrták. Az kötelező, ha a 6. évet betöltötte a gyerek. Régen nem így volt, emlékszem, hogy a szülők döntötték el; a kolléganőim gyerekei simán mentek suliba 7, néha akár 8 évesen is; érdekes módon akkor senkit nem zavart. Most nem! Zétény júniusban lesz hat, tehát könyörögvényt kellett írni az Oktatási Hivatalnak, hogy légyszi.
Olvasom a Bezzeganyát, ahol írták, hogy szinte mindig megadják, főleg ha mindenféle melléklet is van. Hát, most pont nálunk, pont Zétinek nem adták meg simán, hanem majd szakértői bizottság elé kell menni.
Tesóm persze némileg fölényesen leoltott, hogy csak nem kell izgulni, minden OK lesz, különben is van még készenlétben egy csomó tervük.
De nekem kényszeresen a legkevésbé kívánatos forgatókönyvre kellett gondolnom, miszerint Zétényt esetleg ’túl értelmesnek’ találják, és kötelezik a szeptemberi iskolakezdésre. Most már lecsúsztak a szuper suli idei jelentkezéséről, így kénytelen lenne közönséges állami suliba menni, ami meg egy orosz rulett, van nagyon kellemes is, meg olyan fostalicska, mint az enyém volt 1983-ban.
Amit már közöltek Zétivel is, mert ő pont mesélte nekem múltkor, hogy iskolába fog menni, ebbe a speciálisba, ami jó, mert a sima iskola nagyon rossz, például nem engednek ki pisilni sem. Próbáltam magyarázni, hogy azért az nem úgy van, de elég szilárd meggyőződése volt ez.
Most tehát mi lesz, ha szeptembertől mégis ilyen sima suliba kellene mennie? Persze remélem, nem így lesz, és maradhat még oviban, de ezeknél már sosem lehet tudni. Ki tudja, mi alapján döntenek. Állítólag a cél az, hogy az oviból mielőbb kipaterolják a kölyköket, mert óvónő és óvoda még kevesebb van, mint suli.
Szóval, még egy ok, amitől szorongok. Nem mondom persze, hogy „én megmondtam”; de hát én mindig a legjobbat remélem ugyan, de készülök a legrosszabbra (is). Öcsémék pedig mindig úgy vannak vele, hogy „á, úgyis minden simán megy!”, és ha mégsem, akkor van nagy csodálkozás. Ez a mostani csak azért fájdalmas nekem, mert Zétényen csattan(na), akit a világon a legjobban szeretek.
Nem elég az eddigi nagy halom stressz, még ez is.
Közben összekaptam magam, és szabad óráimban frissítettem az önéletrajzomat is. Kihúztam belőle a nyelvismeretet, mert korábban kitöltöttem az önbevalláson alapuló nyelvismeret táblázatot (egészen-egészen alapfokú angol és olasz); aztán valamelyik korábbi állásinterjún kérték a nyelvvizsgapapírt. Mondtam, hogy nincs; és nézzék meg, hogy a „papírral igazolt” nyelvtudást nem töltöttem ki.
Újra rámentem az elbaszott új Közigállás-baromságra vadászni. Újabb remek fejlesztést vettem észre: ha rákattintok egy álláshirdetésre, és utána vissza akarok menni a már beállított szempontok szerinti találatokhoz, azt nem hagyja az oldal, hanem a full kezdőlapra ugrik vissza, ahol újra lehet beállítani mindent…. Remek! Mondtam, hogy elbasznak mindent, amihez csak hozzányúlnak.
Találtam is pár állást, ami megfelelőnek tűnt. És hirtelen ötlettel el is küldtem két jelentkezést is. Ezek után nagyon büszke voltam magamra, hogy végre csináltam valamit.
Sőt, még nagyobb büszkeséggel töltött el az a tény, hogy én léptem „hivatalosan” először és kerestem állást, mert a munkahely hivatalosan még egy büdös szót sem szólt, hogy ki akarna rúgni, tehát én „elébük vágtam”, höhöhö :-D
De nagyon szorongtam, mert betegácsiba készültem osonni, és két nagy félelmem volt: 1. a doki nem ír ki, hisz nem vagyok igazán beteg; 2. a főnök, ha bejelentem neki, majd ordítva felhív és követeli, hogy azonnal menjek be; vagy azonnal vegyem át azt a teljesítményértékelést online, amire hivatkozva majd kirúghatnak.
Ráadásul, valahányszor a háziorvoshoz fordulok betegácsi végett, valamiért mindig szabin van pont akkor, és a helyettesével kell beszélnem, aki szintén egy szimpatikus nő és nem szokott kekeckedni, de valami tök bonyi külföldies neve van, és nehéz hivatkozni rá, amikor később megyek a táppénzes papírért: „Azzal az izémizé nevű doktornővel beszéltem…”
És arra is gondoltam, hogy ha már ott vagyok, kérek egy doboz Frontint, az elmúlt hetek izgalmaira való tekintettel, mert már tényleg többször a sírógörcs, dühroham vagy gutaütés kerülgetett időnként.
Ezért, már késő este, lefekvés előtt, rámentem a rendelő honlapjára, már csak a telefonszám ellenőrzése miatt is, és elhűlve láttam, hogy az van odaírva, hogy a mi dokink betegeit január 1-től egy X. Y. doktornő látja el.
Megdöbbentem, mert a mutter nemrég volt a dokinál és egy szóval sem mondta, hogy bármi változás lenne.
De most már a kocka el volt vetve. Be nem megyek dolgozni, az tuti; de most már nemcsak attól rettegtem, hogy majd a főnök felhív, miután megírtam neki a táppénzt, és leordít, hanem attól is, hogy ez a helyettes/új doki majd szigorkodni fog és nem ír ki.
Éjjel aztán vacakul aludtam, többször felébredtem, levert a víz; és reggelre igazából is hőemelkedésem lett. Legalább ebben nem kell hazudnom. Jobban végiggondolva persze egy-két nappal menstruáció előtt vagyok, amikor ez elő szokott fordulni, de akkor is.
Felkeltem, megreggeliztem és lezuhanyoztam, mert újabban csak telefonálás után lehet a rendelőbe menni, és ha esetleg azt mondják, hogy rögtön reggel menjek be, akkor már készen álljak.
Először írtam a csaj szobatársamnak, hogy nem megyek. Utána, mikor 8.00 lett, nekifogtam a háziorvost hívni, de eleinte nem vették fel. Na, ez a másik… Eleve gyűlölök telefonálni, de ha már muszáj, hát akkor vegyék már fel. Mert ha nem érem el a dokit, teszem azt kiment valami halálesethez, akkor jól meg vagyok lőve, hisz akkor nem ír ki táppénzre (és nem kérhetek tőle nyugtatót sem).
Végül aztán elértem a rendelőt, ahol beszéltem az asszisztenssel, aki nem is ragaszkodott hozzá, hogy a hőemelkedéssel bemenjek, de megemlítettem a nyugtatót, és akkor azt mondta, hogy mehetek 11.00-re. Ekkor csak 8.20 volt és ott álltam full felöltözve, megfürödve, teljesen feleslegesen :-D
Közben a főnöknek is írtam, aki egész normálisan fogadta. Legalábbis nem hívott vissza ordítva és fenyegetőzve.
Visszaöltöztem házi ruhába, ekkor csöngött a telefonom. Ismeretlen szám. Felvettem, és állásinterjúra hívtak az egyik olyan helyről, ahová csak előző nap nyújtottam be a jelentkezésemet!
Már rögtön másnapra behívtak, én pedig ekkor még nem tudhattam, hogy táppénzen tudok-e lenni vagy sem, de mondtam, hogy rendben.
Ettől aztán még zaklatottabb lettem. OK, persze azért jelentkeztem az állásokra, hogy majd egyszer behívnak, és valahová biztosan elmegyek dolgozni a mostani helyemről, de nekem egy kicsit túl sok proaktivitás ez így pár napon belül. Én azt szeretem, ha van egy pici nyugalmi időszak, teszem azt elküldöm az állásjelentkezést, és majd három nap múlva felhívnak, hogy további két nap múlva menjek be… Rudit például tök sok ideig egyáltalán vissza sem hívták.
Amúgy ez, ahová behívtak, igen jó helyen van, földrajzilag tök jó lenne ott dolgozni, kb. félúton köztem és az ősök között, csomó jó dolog van a közelben.
De mivel még mindig semmi hír – hivatalosan – a létszámleépítésről vagy másmilyen kirúgásról, most mit mondjak, ha megkérdezik, mikor tudok kezdeni?! Elvileg felmondhatok, és akkor van két hónap felmentési időm; vagy ha létszámleépítenek, akkor szintén van két hónap, de ha az utóbbi, akkor arra kell építenem, mert a végkielégítés. Nem állok úgy, hogy kb. egymillió forintról csak úgy lemondjak, még egy másik meló miatt sem… (Már nagyon beleéltem magam :-DD)
Ilyen hangulatban indultam el a dokihoz. A honlapon ott állt, hogy kötelező a maszk, ezért én felvettem, rajtam kívül aztán senki máson nem volt. És hálistennek – a Covid egyetlen előnye – a váró tök üres volt, mert most már nem lehet csak úgy odabaktatni és ráérősen cseverészni az öregasszonyoknak, mint azelőtt, hanem be kell jelentkezni.
A helyettes doki egy szimpatikus fiatal csaj volt. Mondtam a panaszaimat – nem kellett hazudnom a hőemelkedés miatt –, és hogy pár nap táppénzt szeretnék, és hogy sok a stressz a melóhelyen. Megnézte a torkomat, meghallgatta a tüdőmet. Mondtam, hogy alvászavarom van meg ideges szívdobogásom – ez is igaz –, és tök jólesne, ha felírna egy Frontint, amit már sok évvel ezelőtt is kaptam.
Említettem a szívbillentyűmet, meg hogy amúgy nincs vele baj, csak ilyen stresszes időben, pl. ha a munkahelyen vagyok, mindig a torkomban dobog a szívem, meg remeg a kezem (ez is igaz).
De erre csóválni kezdte a fejét, hogy jaj, hát ilyenre még nem adunk Frontint. Inkább szedjek valami gyógynövényt (baszki SZEDEK, és nem használ; vagyis nem adja meg azt a jóóóóó, megnyugtató ellazulást, amit egy igazi nyugtató…) Szoktam sportolni? Mondtam, hogy futok heti egy-kétszer, persze mikor nincs ilyen zegernye.
És ha konditerembe mennék, futópadra? Erre nem tudtam szólni (utálom a tömeget, és még fizessek is futásért?)
Igyak citromfű teát. Sőt, szedjek kapszulát, abban töményebb a hatóanyag! És van ilyen Valeriana Relax, meg Valeriana Forte, tessék (mutatta a monitoron).
A valeriánával, ami a macskagyökér, az a helyzet, hogy nemigen hat rám, engem inkább a komló meg a levendula altat el, de most ebben a NAGYON feszült időszakban kifejezetten egy szintetikus nyugtatóra vágytam, amit beszed az ember és azonnal jó kellemesen ellazul, mint amikor 5 éve felírta a rendes házidokim, én bevettem a legkisebb adagú Frontint, és két órára bealudtam (napközben, otthon).
Van persze Seduxenem, amit Barbi szokott hozni, de épp azért, mert ’bizonytalan’ a forrás, inkább spórolnék vele. Barbi háziorvosa meghalhat, nyugdíjba mehet, az utódja pedig bekeményíthet, és nem ír fel.
A szívdobogás ügyében pedig megkérdezte a doki, hogy hány kávét iszom naponta? Gondolom, arra számított, hogy nyolcat mondok :-D Megmondtam, hogy kettőt. Akkor igyak ezentúl csak egyet, reggel!
Felvontam a szemöldökömet, mert ha én megiszom otthon reggel 5.40-kor az egy kávét, akkor 8.00-ra totál bealszom és semmiféle melóra nem vagyok képes, mert nekem KÉT kávé KELL naponta.
Komolyan, én ilyen hippi dokit még nem is láttam. Relaxáljak, meg sétáljak, meg igyak kevesebb kávét, gyógynövényteát stb. … Ezek persze jó dolgok, és alapvetően szimpatikus hozzáállás egy háziorvostól, amikor épp az ellenkezője az általános, hogy mindenre azonnal felírnak valami gyógyszert. De én most épp konkrétan valami gyógyszert akartam volna! Bemegyek a táppénz letelte után, ugyanabba a légkörbe, ugyanolyan gerinctelen vezetők és fos akták közé…. Persze a Frontint nyilván nem napközben szedném – bealudnék –, hanem ha hazaértem, még kabátban bedobnék egyet, és mire átöltözöm a háziruhába, már kellemesen ellazulnék, ahhh…
Épp nemrég olvastam valami cikket, hogy a lakosság 70-80-90, akárhány százaléka szed altatót/nyugtatót; és hogy az orvosok szemrebbenés nélkül felírják; és az orvosok akár évtizedekig szó nélkül felírják a Mari néniknek a nyugtatót, anélkül hogy felülvizsgálnák, és hogy ez milyen szörnyű.
Az egész országban csak egyetlen orvos van, aki nem ír fel ilyent, az az egy, akitől én épp azt akarok kérni (persze nem szedném 15 évig, csak ilyen szar időszakokban).
Ezeknek a Mari néniknek a háziorvosa miért nem mondja a Mari néninek meg a Pista bácsinak, hogy „tessék sétálni; tessék citromfű teát inni, tessék csak napi egy kávét inni”?! Hát hol vannak azok a háziorvosok?! Hozzám miért nem tudott egy ilyen nyugtató-felíró háziorvos jönni helyettesíteni?
Megfordult a fejemben, hogy esetleg kiosonok valami piacra illegálisan venni nyugtatót, de aztán elvetettem, nem is annyira elvből, hanem mert undorító emberektől venni mások levetett gyógyszerét, amiben még akármi is lehet, mint az USÁ-ban a fentanillel felütött drog, amitől meghalnak, hát azt azért mégsem…
Kíváncsi vagyok, hogy a következő napokban mi fog történni. Szkeptikus vagyok. De azért remélem, hogy hátha nem csupa rossz.
