Jó sokáig halogattam, hogy megírjam… Pedig abszolút pozitív élmény volt, a félelmeim ellenére. Talán épp ezért?
Tehát október 12., vasárnap. Amióta beneveztünk a versenyre, ez a dátum egyáltalán nem az önkormányzati választásokat juttatta eszembe. Tőlem telhetően felkészültem, de borzasztóan paráztam… Reggel 9.00-kor kezdődött a verseny. Odahívtam Fatert, és Orsival meghívtuk Barbit is, aki a közelben lakik és így nem kell sokat utaznia. (Részint önző okokból hívtuk meg őket, mivel az értékmegőrzés nem volt biztosítva, és egyikünk sem akarta a civil ruháját, mobiltelefonját, pénztárcáját csak úgy otthagyni őrizetlenül.)
Faterral 8.10-kor találkoztam a metróban. <- Mivel sikerült időben felkelnem, megreggeliznem, összekészülnöm és elindulnom, és már ez is szép teljesítmény volt, tekintve, mennyire be voltam tojva :-)
Fél 9-re kiértünk a helyszínre. Gyönyörű idő volt. Sátrak, padok, mobilvécék. Életemben először jártam futórendezvényen, így minden új volt nekem, de azt tudtam, hogy előző napon volt a SPAR Maraton, így a mi futásunk már csak olyan kis vicces levezetés. De nekem ez az első!!
Megtaláltuk Orsiékat, aztán átöltöztem a teljesen kulturált, egyszerű női öltöző nevű sátorban. Kitűztem a rajtszámot (vagy mit – szóval, a szám nélküli rajtpapírt). Hangszórón jó pörgős zene ment, és egy ember időnként biztató szöveget mondott. Láttam, hogy Faternek is tetszik a légkör :-) Aztán bemelegítettem, guggoltam, nyújtogattam, kocogtam ötven métert. Természetesen elmentem pisilni. Aztán Orsi szólt, hogy lassan felsorakozhatnánk a rajthoz! Te jó ég, már ennyi az idő?! Nem, még csak 8.45 volt, de a futók már ott álltak a rajtnál, és tulajdonképpen egy jó hosszú sor alakult ki az indulókból. Gyorsan betoltam némi vizet és egy falat Bountyt, elköszöntem Fatertól, és Orsival beálltunk a sor végére. Mögöttünk már alig volt valaki. De kit zavart? Orsinál okostelefon volt, nálam a saját stopperem, így a saját időnket mindketten tudtuk mérni, annak ellenére, hogy az indítókapu fölött elhelyezett kijelző nyilvánvalóan a rajtot, és az első induló idejét fogja majd mutatni.
Nagyon jó volt a rajtra várni! Két-háromszáz fős vidám tömeg – pedig hogy utálom a tömeget! de ez most jó volt! –, akik mind futni akarnak, beneveztek, eljöttek ide, öregek és fiatalok vegyesen. Orsi férje és fia jóval előttünk álltak a sorban. Mi ketten megegyeztünk, hogy nem figyelünk egymásra, mindenki megy a saját tempójában, annak nincs értelme, hogy az egyikünk lemaradjon a lassabb miatt, a másikunk meg próbáljon erején felül teperni, hogy beérje a gyorsabbat.
8.55, 8.58 – hangos visszaszámlálás jött, aztán végre az indító kürtszó! Az elöl állók nekilódultak, mi helyben ugráltunk, amíg el nem tudtunk indulni mi is. Juhéj! Nekilódultam a tömeg közepén, mint egy éhes gazella. Hát ez tök jó! Mennyi energiám van, és milyen jó, hogy ilyen hátulról indultam, nálam kissé lassabb emberek vannak itt, na gyorsan kerülgessük ki őket és találjunk egy kellemes sávot, amin lekocoghatom a távot!
Kerülgettem az embereket jobbról, balról, és úgy éreztem, én vagyok a császár, tele adrenalinnal meg energiával; hiába, mégiscsak igaz, hogy a versenyhelyzet az felpörget! OK, ez nem verseny, de azért mégiscsak olyasféle… Orsit lehagytam, ő a mezőny bal szélén haladt, én jobbra, de kissé előtte.
… Aztán úgy ötszáz méter után, amikor a lelkesítő zene és hangosbemondós sóder elmaradt mögöttünk, belőlem pedig elfogyott a kezdeti lendületes fellángolás, egyszeriben elkezdtem úgy érezni, hogy Trabant vagyok, aki ha nem is Ferrarikkal, de Toyotákkal és Opelekkel akar lépést tartani. Bírtam éppen a szép gyors tempót, de egyre nehezebben ment! Ráadásul az Olof Palme sétány egy szakaszon enyhén, de érezhetően emelkedik – na itt megfordult a fejemben, hogy buta ötlet volt erre a rendezvényre benevezni.
Itt már nem szólt a zene, csak a lábdobogást és a többi ember lihegését hallottam. Na és a sajátomat! Mintha valami állatos pornót forgatnának egy idős, asztmás kutya részvételével! Hú, nagyon ciki volt, de egyszerűen nem tudtam csöndesebben venni a levegőt. Kezdtem ráébredni, hogy terveimmel ellentétben csúnyán elfutottam az elejét – ez komoly futóversenyi hiba, amiről már olvastam, de nem hittem, hogy majd én is elkövetem (ki hitte volna, hogy valaha versenyen fogok indulni). De most már nem szabadott visszalassulni, hiszen az emberek, akiket az elején elhagytam, szép lassan kezdtek visszaelőzni.
Végre elértünk a Városligeti körúthoz, éles balkanyar következett. Hej, de jó, hogy reggel 9-kor kezdődött a futás, amikor még szép friss a levegő! Legalább a meleggel nem kellett küzdenem! De ezen a szakaszon már komoly szenvedés volt a futás. Bírta a tüdőm, a szívem, a lábizmaim is, csak éppen úgy éreztem, a teljesítőképességem felső határán járok, és tiszta csoda, hogy még mindig csinálom.
MIÉRT neveztem be erre a futásra? Hogy lehetek ennyire hülye?! Hiszen itt futók vannak, komoly versenyzők, lám, ezek mind velem egyszerre, a mezőny hátuljából indultak, aztán itt hagyogatnak el egymás után, és még mindegyik bírja, csak én akarok megdögleni itt, a táv felénél…. Orsi szőke lófarka ekkor már előttem volt – na tessék, két évvel idősebb nálam és két hétig hevert betegen, de most úgy száguld, mint egy hegyikecske. Én meg, mint aki nem is készült és lépcsőzött, alig vonszolom magam.
A Közlekedési Múzeumnál volt a táv fele. Már kiszámítottam, hogy ha a 6:30 perc/km-es tempót sikerül tartanom, akkor 20:50 alatt kell végeznem a 3,2 kilométerrel. Most a stopperre pillantva láttam, hogy 8 perc valamennyit, esetleg 9 percet mutat, tehát a tervezettnél jobb időben vagyok, de annyira kész voltam, hogy egyszerűen nem is tudtam örülni, csak közömbösen tudomásul vettem a tényt és próbáltam továbbra is futómozdulatokkal haladni előrefelé a kurva gyorsan száguldó tömegben…
Addigra mindent elfelejtettem, amit a futóstílusokról és –technikákról összeolvastam. Egyetlen dolog maradt meg bennem, hogy az energiatakarékosság miatt kis lépésekkel kell futni. Szóval idős, asztmás kutya módján rettenetesen lihegtem, és magamhoz képes kicsi léptekkel haladtam, de ez volt a maximum.
Aztán végigmentünk a Városligeti körúton, aztán ráfordultunk a Paál László útra, ami már visszafelé ment a rajt/cél felé. Repesztettem, repesztettem, néhányan megelőztek, volt egy-két ember, akit én hagytam le, de ezen a ponton már nem volt erőm. Egyszerűen az történt, hogy meg kellett állnom és gyalogoltam. – És nagyjából itt vettem észre egy fotóst, aki a mezőnyt fotózta, pont jókor, köszi…
Közönséges hétköznapi futások során sétálok kb. egy percet, és akkor visszatér az erőm a folytatáshoz, és most is majdnem ez történt, de aztán összeszedtem magam és belül ráordítottam magamra: „NEM! Ez most a verseny, itt most nem lehet sokat sétálgatni, gyerünk tovább, mindjárt itt a vége!!” – És így futottam tovább. Már ha ezt futásnak lehet nevezni. Én tisztára vánszorgásnak éreztem, csak éppen futásnak tűnő mozdulatokkal műveltem ezt. Már rohadtul semmi nem érdekelt, csakis egyedül az, hogy végre túl legyek az egészen és befussak a célba.
Ráfordultunk az Olof Palme sétányra és így haladtunk visszafelé. A körülöttem lévő emberek még mind remekül bírták, engem már semmi nem érdekelt, sem a saját sebességem, sem mások sebessége, csak vége legyen már! Visszafordultunk a Benczúr utcára, aztán végre a cél felé! Ekkor az utolsó erőmorzsáimat mozgósítottam, mert arra gondoltam, hogy Fater lát, és ha egy mód van rá, mégse én legyek a legutolsó a mezőnyből, hanem legalább az utolsó előtti, vagy hátulról a harmadik… Valamint, a hangszóróba beszélő ember nagyon buzdította a befutókat, és a jó kis dübörgő zene is szólt már, és szép hosszú, egyenes célegyenes következett, előttem pedig egy fotós – kösz! pont most!! mindjárt véreset köpök, ez meg itt fotóz! – ezért amennyire bírtam, rákapcsoltam egy kicsit, már csak azért is, mert valami ilyent hallottam a hangszóróból: „Jól van, gyertek, ez az! Még 20 percen belül vagytok!”
Mivan?? Nekem 20:50 a megcélzott időm, de mivel menet közben megálltam és tíz lépést gyalogoltam, tehát még annál is rosszabb lehet. Félrebeszél ez az ember. Ekkor berongyoltam a célba, félreálltam az útból, előrehajolva levegő után kapkodtam – a stoppert reflexből megállítottam azért – aztán mikor már úgy éreztem, hogy sem elájulni, sem hányni nem fogok, megnéztem az órámat. Micsoda??: 18:45 volt!!
Természetesen a stoppert akkor indítottam el, amikor ÉN áthaladtam a rajtvonalon. Egyébként, az egész mezőnyt mérő hivatalos órán 19:14 körül volt. De az én saját időm 18:45, két teljes perccel gyorsabb, mint előzőleg számítottam! Úristen, hát nem csoda, hogy ilyen rettenetesen szenvedtem: egyszerűen túl gyorsan futottam (magamhoz képest, kéretik nem röhögni).
A frissítős asztalhoz vánszorogtam vízért, aztán megkerestem a többieket. Fater, Orsi és családja mind nagyon boldogok voltak; négyünk közül a férje lett az első, utána a kölök (csak 11 éves – hihetetlen), utána Orsi és végül én, de mind megdöntöttük a saját rekordjainkat, és így mindnyájan nagyon elégedettek voltunk magunkkal.
Összemértük az eredményeinket és kiszámítottuk, ki milyen sebességgel futott, és nekem ekkor tűnt fel, hogy a hangosbeszélőbe még mindig biztató szövegeket beszél az ember, a zene még mindig szól, és üdvrivalgás van a célnál. Hát mi van itt, nincs már vége az egésznek?
Kiderült, hogy még mindig futnak be emberek, holott én már a célba érkezés óta lihegtem, vizet ittam és több mondatot is váltottam a többiekkel. Még mindig érkeztek a népek! Hát nem én lettem az utolsó, vagy az utolsó előtti?
A többiek, akik figyelték a mezőny eloszlását, közölték, hogy nem, sőt én az első harmadban futottam be. No de hát hogy lehet az? Hiszen mi tök hátulról indultunk, és annyi embert én biztos nem hagytam le, amennyien most még befutnak. Még mindig jönnek, még mindig! Ekkor már annyi idő telt el a rajttól, amennyivel én a régi, 7:00/km-es kocogótempómmal szép kényelmesen tettem volna meg a távot. Telefonokkal lefényképezgettük egymást, és még csak ekkor, jó 30 perccel a rajt után érkeztek be az utolsó befutók, két lány, nagyon boldogan, a szpíker pedig meggratulálta és a tömeg megtapsolta őket.
Én legszívesebben megpusziltam volna őket, részben azért, mert ennyivel lassabban futottak nálam (tehát a saját jóérzésem miatt, hiúságok hiúsága :-))) és részben, mert ilyen tempóval is beneveztek erre a versenyre, és végigkocogták, és szépen belejtettek a célba, nem félve attól, hogy körbe lesznek röhögve, mint ahogy nem is lettek. Mindenki megtapsolta őket és „ez szép volt!”, meg ilyeneket mondott nekik. Ez egy olyan pozitív példa volt számomra, hogy ezentúl talán nem is fogok félni más futóversenyeken indulni.
Felmarkoltuk a reggeli kajacsomagokat, ami még járt az indulóknak, aztán lassanként szétoszlottunk és hazaindultunk. Én hazajöttem, lezuhanyoztam és elmentem az ősökhöz, családi ebédre és szavazni. Iszonyú boldog és büszke voltam, és a következő napokban fűnek-fának meséltem a futás történetét :-D
… A Reggeli Futás utóélete: a nagy izgalomban elfelejtettem lenyújtani. Közönséges hétköznapi futások után mindig, most pedig egyáltalán nem. Már másnap úgy bemerevedtek a lábizmaim, különös tekintettel a jobb combom hátsó részére, hogy szinte sántikáltam. Izomlazítóval kenegettem, és próbáltam kimasszírozni, de csak jó három nap múlva javult a helyzet.
Tehát két nagy hibát követtem el: először elrohantam a verseny elejét, aztán utólag nem nyújtottam. Ez jó lecke volt.
Orsival izgatottan vártuk, hogy végre fent legyenek a hivatalos fotók a futanet.hu-n. Erre napokat kellett várnunk, mert természetesen a SPAR Maraton fotóit töltötték fel előbb. De aztán, végre! Egy szép hétköznap délutánon ott voltak a fényképek. A munkahelyi net lassúsága miatt nem sokat láttam, de otthon végigpörgettem őket. Látszunk a rajtnál Orsival, de csak éppen hogy. Aztán jönnek a célegyenes fotói: elsőként Orsi férje, aztán a kisfia, aki olyan boldog mosolygással futott be, mint aki csak tíz métert szaladt, és egy hatalmas csokinyuszi várja. Orsi célfotója nem túl jó, mert egy másik ember részben eltakarja. Na de aztán! Szerényen magamat kerestem, és ott is voltam! Szép premier plán befutóképem lett! Helyesen emlékeztem úgy, hogy pont a célba érkezésemkor épp nem volt közvetlenül előttem senki. De a fotós ott volt :-) Szóval látszom, pont mikor befutok (nem is annyira rémes kép), visszafelé nézve pedig az előttem beérkezők mögött, ahogy közeledem.
Sőt kicsit szégyelltem magam, de ezután szép alaposan végignéztem a mögöttem célba érkezők képeit is :-) Sokan voltak! Fiatalabbak is, férfiak is, gyerekek is. Remek érzés volt látni egy erős, magas pasit, miközben a feje fölött lévő időkijelzőn látom, hogy két perccel utánam ért célba! Biztos gonoszság, de a nálam edzettebbnek tűnő emberek rosszabb teljesítménye nekem hatalmas önbizalom-löketet adott, bevallom :-) Nem mintha lenézném őket, mert lehet, hogy csak rájuk jött a hasmars vagy a lábgörcs, de azért biztos nem mindegyiküknek… ami számomra azt jelenti, hogy megelőztem x darab, köztük kimondottan jó kondiban lévő embereket is!! Ráadásul olyan időpontban, amikor más reggeleken még háromszor benyomom a szundit a telefonomon!
Borzasztóan elégedett voltam magammal, amiért nemhogy nem haltam meg, hanem még viszonylag gyors is voltam, fotók is készültek, pólóm is van, hát mi kellene még? Külön öröm, hogy Fater is nagyon jól érezte magát, az idő is gyönyörű volt. Orsi és én neki is fogtunk újabb futóversenyeket nézni, de idén már nem nagyon lesz, majd tavasszal kezdődik újra a versenyidény. Könnyű kis három vagy öt kilométeres versenykéket gondoltunk lefutni. Bár az az igazság, hogy a hétköznapi futások során már a távot is növeljük, én 11.700 métert futottam legutóbb és Orsi is közelíti már a 10 km-t – szóval, szóba került titkos vágyként egy félmaraton is :-) Valamikor, egyszer, talán!
