Fizikailag tök kimerítő héten vagyok túl, ebbe beleszámolva inkább 9 napot, bár lelkileg azért tök sok jó kis esemény is volt. Az utóbbi időkben gyakran megyek pénteken melóból egyenesen Öcsémékhez, ott alszom, aztán valamikor szombat délelőtt jövök haza. Most is ez volt, múlt héten és ezen is.
Zsófi szombat délelőtt néptáncolni jár, Öcsém el szokta vinni, Ági dolgozik, én addig Zéténnyel játszom. Péntek délután pedig, ha tisztességes idő van, akkor sétálunk is. Ez volt a múlt héten is, nagyon kellemes volt és tök jól éreztem magam. Már csak azért is, mert szombaton március 15. volt, és így legalább még véletlenül sem keveredtem bele semmilyen tüntetésbe, mert az agglomerációban voltam. Mikor pedig kora este hazaindultam, már elszéledt a tömeg. Főleg, mert hűvös volt és esett.
Én sajnos pont a Hét négyzetmétert olvastam, és épp azt a részt – már a hazaúton – amikor először előkerül ez az exoskeleton-téma; ami olyan kurva ijesztően hangzott, hogy én komolyan félni kezdtem, holott a Félelem c. szlovák thriller óta nem igazán féltem semmitől. De most, ahogy jöttem haza a néptelen utcán a sötétben, szemerkélő esőben, minduntalan hátra akartam fordulgatni, hogy nem jön-e utánam egy ilyen…. Úgy iszkoltam fel a lakásba, mint akit puskából lőttek ki.
Vasárnap sétálni akartam a budai hegyekben, de migrénnel ébredtem, rendesen leizzadva. Megkávéztam az ágyban, aztán reggelizni akartam, de már sejtettem, mit jelentenek ezek a leizzadva ébredések: hánytam egyet; szerencsére akkor már a kávé kifejtette a hatását (felébredtem tőle). A fejem fájt, újabb Panalgorint nem akartam bevenni, miután az előző is visszajött. Ittam vizet a kiszáradás ellen, aztán végül megreggeliztem késő délelőtt, és azt már nem hánytam ki. Zuhany, aztán indultam a tervezett budai hegyi sétára.
Leszálltam a villamosról és caplattam felfelé a Zugligeti úton, azonban elég hamar elkezdtem érezni, hogy pisilnem kell. Gondoltam, majd szépen elmúlik, de nem…. egyre rosszabb lett a helyzet. A délelőtt megivott vizek most kezdtek lefelé távozni, hiába telt el egy csomó idő… Semmi nyilvános vécét nem tudtam arrafelé; esetleg a Libegő alsó állomása – HA nyitva van, és ha van ott vécé – az erdőbe nem akartam bemenni pisilni a kirándulók, meg a még mindig kopasz fák miatt. Így felültem a visszafelé menő buszra, de már nagyon sürgető volt a dolog; végül nem is bírtam a Mammutig, hanem a Moszkván beszaladtam a nyilvános vécébe, pénzért.
Hétfőn viszonylag korán akartam lefeküdni, mert kedden este Sakk, és tudtam, hogy aznap nem lesz sok alvás.
A munkahét egyébként mozgalmasan telt, túl rossz dolgok nem voltak. Most éppen aláírásgyűjtés ment, hogy sztrájkolhassunk, mert ahhoz a cégnél 50 % +1 fő előzetes aláírásának össze kell jönnie. Én az első ilyen felhívással nem is foglalkoztam, mert azt hittem, egyedül engem érdekel, de most, hogy közelgett a határidő, kiderült, hogy az osztályunkon kb. mindenkit érdekel a dolog és mindenki alá is írt a papírt. (Én is.) Ahogy már ezerszer leírtam itt, a fizetésünk a legkisebb mértékben sem követi az inflációt, a szabadságról már nem is beszélve.
Nálam az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor anyám szülinapjára a Szamosban akartam volna venni egy kicsi gesztenyeszívet, ami két héttel ezelőtt 690 Ft volt – hát ez sem éppen kevés, de most, mikor odamentem, már 780 Ft volt!!
De most komolyan! És a gesztenyeszív csak egy példa, de egy jelkép, mert kb. mindennek az ára ilyen ütemben emelkedik. Üdítő kivétel volt az éves BKK-bérlet, ami évek óta ugyanannyi. (Egyelőre.)
Ezenkívül a lüke főnököm megjött egy madridi konferenciáról, és csinálnom kellett volna az útiköltségei elszámolását; szerencsére tavaly már volt ilyen, így most már kb. tudtam, hogy mit kell tennem. De az istennek sem hozta volna a számláit, pedig naponta szóltam neki, és van egy határidő az elszámolásra. Sőt valami gebasz is volt, hogy most, utólag derült ki, hogy a hivatal nem is akarja fizetni ezt az egészet; meg hogy milyen költségvetésből fizessék ki stb. – megjegyzem, természetesen az előzetes papírokat minden legfelső vezető a saját kezével aláírta, beleértve a gazdaságis fejest, meg a nagy-nagyfőnököt is.
Ilyen marhaságokkal telt a hét, de legalább elmentek a munkanapok. Kedden aztán Sakk! Addigra már az órákat számoltam az előadásig :-) Szerencsére 19.30-kor kezdődött, így bőven volt időm hazamenni, kávét inni, kajálni, átöltözni, sminkelni.
Így is lett, a kávét azonnal felhajtottam hazaérkezve, viszont a többivel megcsúsztam kissé, mert egy érdekes cikk még érdekesebb kommentjeit olvasgattam vacsora közben :-D Azért sminkeltem, átöltöztem, és bőségesen odaértem még a színházba.
Szerencsére ez megint a Pesti Magyar Színházban volt, amit szeretek. És olyan kellemesen kicsi – ez furán hangzik így – hogy a díszlet nagyobbnak látszik, és mindenkit jól lehet látni. Az Erkel valahogy túl nagy nekem.
A szereposztásban a női főszereplő Horváth Mónika volt, ami nem zavart, mert ő már a Vámpírok Báljában is volt, és jó volt. Természetesen engem egyedül Géza és Szemenyei érdekelt, ők pedig ki voltak írva. Így nyugodtan ültem be; de persze az előadás nem kezdődött időben, hanem jó tíz perc nihil; aztán megszólalt a hangszóró – nekem megfagyott a vérem, hogy most elmarad az előadás, vagy megint valami baleset történt?? De csak azt mondták be, hogy a női főszereplő most a beugró Horváth Mónika, és csak most délután kezdte próbálni a darabot és fogadjuk szeretettel.
Ajjjaj. Aggódni kezdtem. Izé, mi lesz, ha szétesik az egész darab ettől? Már sokszor láttam a Sakkot és a CD-t is százszor hallgattam, tehát elég jól ismerem, és hát a női főszerep sem éppen kétsoros.
Ezek után bejött a kórus meg a zenekar és szépen helyet foglaltak. Aztán nem történt semmi. Vártunk, vártunk, vártunk; most kéne bejönnie a karmesternek és kezdődhet a darab, de a karmester nem jött. Próbáltam türelmes lenni, de nehezen ment. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy „Mi lesz már!” 19.45 volt, és másnap munkanap…. Na, aztán végre előjött a karmester és elkezdődhetett a darab.
Végig szorongtam a szegény beugró miatt, ’helyette’ is, mert arra gondoltam, ha én kerülnék ilyen helyzetbe, az holtbiztos, hogy elszúrnám. (Ezért is nem vagyok sem színész, sem énekes.) Kiderült, hogy tök fölöslegesen, mert az égvilágon semmit nem szúrt el, maximum egyetlen szó volt, amit eltévesztett, de ahelyett is valami odaillőt mondott. Géza meg Szemenyei természetesen mindketten nagyon jók voltak, illetve az összes többiek is, a karmesternek is megbocsátottam a késést, mert látszott, hogy mennyire beleéli magát. Gézát főleg meg akartam ölelni, olyan cuki volt.
A végén aztán nagy vastaps volt, a beugrót külön meggratulálták és virágcsokrot is kapott, teljesen megérdemelten. Csak én szidtam magam, hogy elrontottam magamnak az élményt a felesleges szorongással.
A csúszás miatt már majdnem 23.00 volt; aztán mire a ruhatárból is felszedtem a kabátomat és hazaértem, már elmúlt 23.30. Gondoltam, hogy ekkor már elkussolnak a szomszédban az ukránok, csönd lesz és fogok tudni legalább reggelig aludni, de nem! Hihetetlen, de fennhangon ugatott mind a három példány a fal túlfelén, szó se volt arról, hogy csöndben álomba tudjak merülni. Jó, lefeküdtem, aztán vagy a rádiót, vagy a fehér zajt vetettem be, de a lényeg, hogy 5.15-ig semmiképp sem aludtam egy pihentetőt.
Másnap zombi voltam, eredetileg futni akartam délután, mert április közepén itt a Midicittá, de szó sem lehetett róla. Hazajöttem, és a futás helyett egy baromi gyors és rövid takarítást tartottam, mert már nagy volt a kosz, és másnap plazmaadás, ami után egészen biztosan nem fogok takarítani, pénteken pedig megint Öcsémékhez megyek.
Szerdán ezért sok vizet ittam, délután a takarítást követően hajat mostam, és ájultan bealudtam; még azt sem tudtam felidézni reggel, hogy éjjel csak egyszer, vagy kétszer ébredtem fel?
Csütörtökön ébredéstől sikerült meginni 4 liter vizet, plusz a szokott két kávét, a vérnyomásemelő gyógyteákat, meg egy fekete teát délután. Mentem a plazmaközpontba, ahol – hála a jó égnek – elég kevesen voltak. Mióta kérik a TAJ-kártyát, és hemoglobint is mérnek, nyilván lekoptak a kétnaponta három különböző helyre járó csövesek.
Becsekkoláskor vérnyomást mértek, ami miatt nem aggódtam; egészen addig, míg meg nem láttam, hogy 92/valamennyi lett a vérnyomásom!! Hát ez meg hogy történhetett! Direkt ittam a fekete teát, az izsópfűt stb. … Máskor simán normális a vérnyomásom. Rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg a kialvatlanság és az iszonyú, elhúzódó kimerültség okozta ezt. (Kösz, ukránok, akik miatt az amúgy is szar alvásom még szarabb.)
Felkészültem rá, hogy a doki kirúg, és akkor hazamegyek és lefekszem, de nagy meglepetésemre hemoglobint mért és csak annyit mondott, hogy fekve adjam le a plazmát, mert kicsit alacsony a vérnyomásom…. Be is állítottam fekvőre az ágyat, és gond nélkül lement a plazma. Igaz, közben majdnem elaludtam. A Sakk iszonyú késői befejezése óta nem bírtam kialudni magam. Hazafelé is majdnem bealudtam konkrétan gyaloglás közben.
Egyébként az utóbbi két hétben próbáltam kicsit kevesebb édességfélét enni, és valóban nem feszül már rajtam annyira a nadrág, viszont most meg fázósabb vagyok.
Pénteken aztán szerencsére megint Öcsémékhez mentem, aminek nagyon örültem, de akkor már annyira kimerült voltam fizikailag, hogy részegnek éreztem magam. Természetesen reggel beszedtem egy ginzengkapszulát, és még melóhelyről indulás előtt egy plusz kávét is ittam. Sokat nem javított a helyzeten. Ráadásul odafelé menet lerobbant a villamos, átszálltam buszra; aztán láttam ám, hogy a villamos azóta megjavult, akkor visszarongyoltam a következő megállóba. … És iszonyú meleg is lett délutánra.
A gyerekekkel és Ágival sétáltunk, később pedig játszottunk a gyerekekkel. Éjszaka végre tisztességesen aludtam, csak egyrészt most is felkeltem kétszer, másrészt, igen hamar eltelt az éjszaka. De azért sokat számít, hogy nem kell ukrán óbégatást hallanom, és a rádiót kapcsolgatnom ki-be. Megittam összesen 3 kávét, és így sikerült a napot végigcsinálni.
Zsófiék elmentek táncolni, Ági elment dolgozni, mi Zéténnyel játszottunk. Többnyire elektromos építőt. Nem volt könnyű :-D Mikor Zsófi hazaért, akkor hármasban építőztünk, de egy ponton megakadtunk, és sehogy sem ment tovább a dolog. A szlovák nyelvű használati útmutató sem segített túl sokat. Erre Zéti megszólalt: - Kérdezzünk meg egy felnőttet!
Szétröhögtem magam, és mondtam neki, hogy szerinted én mi vagyok?! Én vagyok a legidősebb mindnyájunk közül :-D Erre diplomatikusan nem mondott semmit, végül sikerült megépíteni azt a dolgot. Iszonyú finom ebédet ettünk, aztán még jött egy délutáni program, és végül fél hat körül hazaindultam.
Az volt a tervem, hogy még vasárnap reggel felkelek futni, mert tényleg közeledik a Midicittá. És az hét kilométer! Ugyanakkor hétvége reggel az egyetlen, amikor nyugiban tudok pihenni, mert az ukránok legalább kilencig horpasztanak, ergo kuss van. Én amúgy is nehezen kelek fel hajnalban, főleg futni, főleg úgy, hogy egy ilyen hét áll mögöttem…. Szóval most szombaton hazafelé azon morfondíroztam, hogy tulajdonképpen mehetnék ma este futni! OK, sötét lesz, de azért még nem éjfél, és szemerkél az eső, tehát nem lesz tele a Liget andalgó párocskákkal meg családokkal.
Így is lett, hazaérve azonnal átöltöztem és már vissza is fordultam kocogni. Ideális idő volt, hűvös, de azért nem hideg. Sikerült két kört futni – kihagytam vagy két hetet – és az új futócipő is egész jó volt. Nagyon elégedetten tértem haza, büszke voltam magamra, zuhanyoztam, befejeztem a korábban elkezdett filmet és a Siva újra táncol-t olvastam elalvás előtt.
Vasárnapra azt terveztem, hogy most már csakazértis végigsétálom azt a múlt vasárnapra tervezett sétát! Így is lett, direkt nem sok vizet ittam, ezúttal nem hánytam, és jól sikerült a séta. Sajna az idő nem a legkedvezőbb, de remélhetőleg a jövő hétvégére megjavul.
