Megvolt a Midicittá :-) Nagyon büszke voltam magamra, hogy egyáltalán sikerült végigfutnom. Összességében jól alakult a nap. Az előzményekről már tömören írtam.
Annyi még, hogy aznap délelőtt többször is jártam a vécén, bár nem hasmenésem volt, hanem csak sima emésztés, ami amúgy OK. Kevés rémesebb van, mint mikor egy hosszú futás napján nem sikerül a vécézés, aztán a futás közben érzed, hogy na most lenne itt az alkalom… De azért nem tetszett, mikor már harmadszor mentem ki a retyóra. OK, előző nap szusit ettem, de azzal sosem volt semmi gondom eddig. Gondolom, a stressztől lehetett. Bekaptam két széntablettát, később aztán még hármat, mert abból baj nem lehet.
A délelőtti séta során vettem még pogácsát meg gesztenyés patkót a Lipótiból, és ezeket ettem ebédre. Jó kalóriás, de ’száraz’ kaja. Otthon felöltöztem futópólóba, futócipőbe, de utcai nadrágba, és feltűztem a rajtszámra a négy biztosítótűt. A futónadrágot, kekszet, vizet, két banánt a hátizsákba tettem.
13.00-ra beszéltünk meg találkozót Dórival a Szigeti bejárónál, és kicsit korábban odaértem, és síkideg voltam, mert Dóri vonattal jön, és ugye tudjuk, milyen megbízható a MÁV. (Kivéve mikor Sopronba utazom, és direkt jólesne egy kis késés, hogy ne kelljen több mint két órát poggyásszal bandukolnom a szállodai becsekkolás előtt, na akkor mindig halálpontos a vonat – habár az inkább GYSEV.)
De Dóri is tök pontosan érkezett. Iszonyúan megkönnyebbültem. Gyalog mentünk a Víztoronyig – nem is volt annyira elképesztő a tömeg útközben.
A tervem az volt, hogy először vécére megyünk – biztos, ami biztos; kicsit még éreztem a bélésemben némi mocorgást –, aztán átöltözöm, bemelegítek, és a rajt előtt még egyszer WC (biztos, ami biztos…). De ahogy odaértünk, iszonyat hosszú sor kunkorgott a víztoronyi női vécénél. Hiába volt még több mint félóránk, de azért azt gondoltam, hogy ezek után nem merek még az öltözőbe is felmászni több ezer nő közé – ezért a B tervet rántottam elő, hogy a vécéfülkében veszem fel a nadrágot. Amúgy a sor gyorsan haladt, mert jó sok fülke volt (rád nézek, Magyar Színház! :-D) A vécében lekaptam a futócipőt, levettem a farmert, felrángattam a futónacit, vissza a cipőt – be se kötöttem, csak úgy mentem benne.
Kimentünk a szabadba. Dórival egyeztettünk, hogy majd a Víztorony bejárata körül találkozunk a verseny után. Addigra már megtaláltuk a Raceinfót, ahol tudott engem követni futás közben. Feltűztem a rajtszámot is. Már csak 20 perc volt a rajtig. A Víztoronytól kissé balra egymillió mobilvécé volt, és előtte nagy füves térség, ahol nem volt iszonyatos a tömeg – itt megálltunk, én gondosan bekötöttem a cipőfűzőt és bemelegítettem, aztán futva tettem egy nagyobbacska kört. Úgy éreztem, hogy a jobb cipőfűzőm túl laza. Szorosabbra kötöttem.
Láttam, hogy itt a rajtkapu; szép nagy pink kapu volt, előtte a kordonnal, csak nem nagyon láttam a rajtzónákat. Én a 4-esbe hazudtam be magam :-D Annál kissé lassabb vagyok, de így legalább nem kell a még lassabbakat kerülgetnem ;-) Mondtam Dórinak, hogy keresse már meg a 4-es zászlót, én addig elrohanok a toi-toiba.
Pisiltem gyorsan, és mikor kijöttem, akkor döbbentem rá, hogy ez a kapu még nem az igazi rajtkapu! Például nem volt alatta a digitális óra. És gyanúsan nem volt semmiféle tömeg erre! Holott telt ház van!
Rájöttem, hogy az egész mezőny vagy száz méterrel előbbre van, és mi mindenkinek a háta mögött vagyunk itt… Elkezdtünk repeszteni az Árpád-híd irányába, mint a veszedelem, és valóban ott volt a tömeg. Megláttam a 6-os rajtzónát, aztán az 5-öst, de itt már egymilliárdan voltak. Dóri kezébe nyomtam a hátizsákot, és mondtam, hogy most már búcsúzzunk el, mert itt már úgyis elveszítjük egymást, és nekem be kell állnom a rajtzónámba. Nagy nehezen meg is találtam végül a 4-es beállókaput – de azt is csak úgy, hogy a körülöttem lévő összes többi emberen 4. szám volt. Na, hálistennek! Meglett a kapu, be tudtam nyomakodni rajta, de ott már akkora volt a tömeg, hogy többen már be se tudtak állni, így egyszerűen nem zárták le a beállókapukat.
Bemelegítésképp ugrándozni sem nagyon tudtunk, mert egymás szájában voltunk. De futóversenyen nem bánom :-D Még volt kilenc perc. Nyolc… A hét közepi hidegfront szépen elvonult, és mostanra igazi meleg tavaszi idő lett. Meleg… A nap a tarkómra tűzött, mert persze lófarokba kötöttem a hajamat. De nagyon tűzött. Komolyan aggódtam, hogy mi lesz itt? Simán 30 foknál többnek éreztem a hőmérsékletet a napon.
Közeledett a 14.00 óra, bár nyugodt voltam, mert tudtam, hogy szakaszos rajt lesz, előbb a gyorsabbak indulnak, és mi majd csak két perccel utánuk. Mennyire megdöbbentem ezért, amikor felhangzott a kürt, és mi, a 4-esek is elkezdtünk loholni!
Hát, a szakaszos rajt második hulláma már csak az 5. és 6. rajtzóna volt. Én bekerültem az első szakaszba :-D
Jó, nem bántam, mert végül is futni jöttem. Szép kényelmesen kocogtam, bár most valahogy nem volt annyira kényelmes és lassú ez a rajt. Vagy csak elszoktam a futóversenyektől?... Hozzászoktam, hogy az első pár száz méteren épp csak cammogni lehet, és azalatt kvázi bemelegítek egyben. Most azért egész szépen futott mindenki. Felvettem a tempót, aztán jött az Árpád-hídi felhajtó. Múltkor ezen egyszerűen végig gyalogoltam. Most futni kezdtem itt – és egész jól ment! –, de aztán mégis arra gondoltam, jobb lesz beosztani az erőmet, és részben gyalogoltam. Aztán jött az Árpád-híd, Pest felé. A mezőny bal felére húzódtam. Kocogtam, kocogtam, nem teljes erőből – még az 1. kilométer sem érkezett el –, de azért nem a leglassabban. Igen jól ment. Elégedetten gondoltam rá, hogy az a sok futás és gyaloglás, meg a minden reggel 35 guggolás mégsem volt hiábavaló.
Aztán lefordultunk jobbra, a pesti oldalon. Végre eljött az 1. km. Futottam, futottam; a nap ezerrel tűzött, de nem annyira zavart, mert ugyanakkor kellemes, friss szellő is fújt. Futottam, futottam; több embert megelőztem, többen engem előztek meg. Nagyon elégedetten láttam, mikor 30 évesnél fiatalabb egészséges párocskák megálltak és belesétáltak, míg én 48 évesen megállás nélkül futottam :-D Na jó, „futottam”…
Ezen a szakaszon tudatosult bennem, hogy nem annyira a mezőny közepén vagyok, mint inkább eléggé hátul, mivelhogy a 4. rajtzóna végére álltam be, és utánunk szünet következett. Tisztára olyan érzés volt, mintha én lennék az utolsó, és majdnem pánikba esve rohanni kezdtem, de aztán hátratekertem a fejem és láttam, hogy a mezőny többi része még az Árpád-hídon közeledik, több ezer ember. Ettől megnyugodtam.
Futottam, futottam, a nap tűzött… Rohadt meleg volt. És a szellő egyszercsak elállt. Innentől kezdve rémesen szenvedtem, mert konkrétan afrikaias napsütés volt, a nap függőlegesen a fejem fölött – amit amúgy is utálok futás közben –, rémes hőség volt, és a vivicittás pólónak meg tök magas a nyakkivágása, a dekoltázsnál totál nem szellőzik. Vagyis hát egyszerűen nincs dekoltázsa.
És még a 3. kilométert sem értük el!! És az egész táv összesen 7 km! Tudtam, hogy majd a Jászain, meg a Margit-híd feléig emelkedőn kell futni, OK, hogy nem valami meredek az, de futva bizony még a legkisebb emelkedő is soknak érződik.
Így vonszolódtam a tűző napon az alsó rakparton, már egyáltalán nem élveztem a futást, hanem megpróbáltam valahonnan erőt gyűjteni, hogy az előttem álló, még egyszer ekkora távot legyűrjem. Ekkor, mint derült égből a féltégla, balról hirtelen egy ismerős hang kiáltozott rám:
- Szia, Macska! Hajrá, hajrá! Figyellek!
Odakaptam a fejemet, és Péter kollégámat pillantottam meg, aki persze tudta, hogy most futok (mindenkinek szóltam, hogy drukkoljanak); és mivel ő maga is komolyan fut, most nem mint versenyző, de mint magán futó épp ott volt a rakpart szárazföld felőli részén, ő is futott, és épp idejött és drukkolt nekem. Visszaintegettem és köszöntem neki, aztán nagyon örvendezve tovább loholtam felvidulva, de aztán elkomorodtam. Mintha azt mondta volna, hogy „figyel”! Vazze, biztos sasol a Raceinfón, és látja most, hogy milyen qrva lassan futok…
Ezért megpróbáltam kicsit belehúzni, nehogy Péter, aki igazi futó, azt lássa, hogy tök lassú vagyok. De ezen a ponton már sehonnan nem bírtam erőt előrántani magamból a tűző napon a hőségben, úgyhogy ez a nekilódulás inkább csak kivette az erőmet, és visszaálltam az eggyel korábbi tempómra. Már az is épp elég fárasztó volt. És ekkor elértünk a Jászai Mari térre. (Jászai Marinak különben Zsófit szoktam nevezni olykor, akinek szintén igen komoly színészi képességei vannak már így 4 évesen is :-)
Ez a felhajtó a sunyi emelkedővel, hát… Rémes volt. Szerencsére skót dudások álltak a járdán és zenéltek nekünk, a skót dudát pedig imádom, úgyhogy kiintegettem nekik én is, sőt még mosolyogni is próbáltam. Aztán fel a hídra! Sajnos, a híd is emelkedik középig. Ezt már jól tudtam, hisz sokszor futottam már itt. A forgalom csak félig volt lezárva, a másik oldalról éreztem az autósok felénk irányuló érzelmeit…. Ez sem lendített sokat a hangulatomon.
A következő kilométer az istennek sem akart eljönni. Végül beértünk a szigeti behajtóra. Jó, hogy ez már lejtős, de úgy éreztem, csak vonszolom magam. Végre a Hajós Alfréd sétány! Most már észak felé mentünk. Futottunk, futottunk, én úgy éreztem, már két hete megállás nélkül futok; hát már sosem lesz vége?! Hol van már a 6. km?!
Egy család futott előttem, Zéténynél alig nagyobb gyerekekkel, akik közül az egyikük bírta, a másikuk lemaradt, és a szülők is kettéosztódtak emiatt. Ez a családi jelenet máskor fellelkesített volna, de most egészen egyszerűen a futás és a lélegzés kötötte le szó szerint az energiám 100 %-át. Eljött a 6. km, és innen már csak 1000 méter volt, de az mintha az M7-es lett volna innen Balatonig. Csak futottam, futottam, futottam, és egyáltalán nem látszott a vége. Aztán egyszer, amikor már tényleg azt hittem, itt pusztulok el, elérkezett a nagy jobbkanyar! Itt már végre jöttek a kordonok, az „Utolsó 100 méter!” felirat, és már hallottam is a szpíkert! Végre megláttam a befutó kaput is (alatta a digitális órával).
Éppen nem voltak túl sokan körülöttem, és tudtam, hogy itt szoktak fotók is készülni, úgyhogy – nem is értem, hogyan – egy kicsit rákapcsoltam és valamelyest még hajrázni is tudtam, no persze semmi sprint, de valahogy belehúztam. Futottam, aztán valahogy ott lett végre a cél… Átmentem az egyik fekvőrendőrön, aztán a másikon, lekapcsoltam a stoppert, és végre megállhattam!
Ahogy gyaloglásra váltottam, már jobban lettem. Követtem a többieket támolyogva. Itt balra fordultunk, és osztogatták a befutó csomagokat. Utólag belegondolva ez nagyon karaj dolog, mert ha nem találom meg Dórit, vagy nincs is kísérőm, és a ruhatárba adom a csomagomat, amiben a víz meg a kaja van, simán kihalok így a futás után, viszont mivel a befutócsomagban volt egy 0,33-as mentes sör :-), és ásványvíz, és nápolyik, így mindenképp tudtam kajálni. De nem is volt szükség ezekre, mert ahogy elhagytam ezt a célzónát, Dóri már ott is volt!
Mondta, hogy tépelődött, hová menjen, ide a célzónához, vagy a Víztoronyhoz, ahol megbeszéltük. Végül is úgyis megtaláltuk volna egymást. Elmentünk egy árnyékos helyet keresni, de szabad pad már nem volt, Dóri pedig utcai ruhában, így egy fa árnyékába telepedtünk, én leterítettem a kapucnis felsőmet a fűbe, és azon ülve megittam a sört, megettem a másik banánt, elmeséltem a versenyt, Dóri pedig, hogy hogy töltötte addig az időt, és hogy nem is volt hosszú az egész. Elmeséltem, hogy Péter kijött drukkolni nekem; erre Dóri rögtön rákeresett Péterre a neten, és célozgatott, hogy nem-e akarok-e összejönni vele :-D Mondtam, hogy nem annyira jön be nekem, különben is pont egyidős velem, csoda, hogy még él egyáltalán…
Aztán Dóri fotókat csinált, és ott ücsörögtünk jó félóra hosszat – persze elfelejtettem nyújtani, de verseny után mindig ez van… –, aztán kezdtem érezni, hogy OK, hogy meleg van, de én leizzadva itt ülök az árnyékban, és igazából már fáztam is kicsit.
Akkor felmentünk a Víztoronyba, én átöltöztem a női öltözőben, ahol most már nem volt tömeg. Utálom a közös öltözőket, de most olyan kimerült voltam, hogy egyszerűen nem érdekelt.
Még beültünk egy Burgerbe, chilis sajtgolyót enni – sajna tele volt turistával, pedig ez direkt egy eldugott kocsma –, aztán Dóri hazament a vonattal. Én még beugrottam egy Müllerbe, és egész jól voltam, aztán iszonyú kimerültség jött rám és hazajöttem én is.
Itthon rájöttem, hogy elfelejtettem beírni a rajtszám hátuljára a szívbillentyűmet; pedig még töprengtem is, hogy az egészségügyi panaszhoz írjak-e valamit – de izgalmamban csak az alacsony vérnyomás jutott eszembe, az pedig futás közben nem annyira van jelen :-D
… Valamikor az éjszaka közepén a szomszédban a kis szaros rákezdett óbégatni, és tök sokáig arénázott, a kifejlett példányok közül pedig egyik se szólt volna rá az istennek sem. Ezen először puffogtam magamban. Úgy tudtam, bazmeg, hogy pont a futóversenyt követő éjszakán műsor lesz! De aztán belegondoltam, hogy csend úgysem lenne, max. annyi, hogy még a felébredő felnőtt IS rákezdi az óbégatást így az éjszaka közepén, így inkább jobb, ha csak a kis szardarab műsorozik egymagában. Aztán valamikor bekussolt végre, vagy engem ütött ki az este megivott levendulatea és komlókapszula.
… Megjegyzem, azóta már többször is volt, hogy éjjel a kis székletminta nekiállt műsorozni, és egyik kifejlett ukrán se szólt rá; szerintem este benyomták a vodka/Frontint és attól kifeküdtek, de tényleg jobb nekem így, hogy csak egy példány zajong, mintha mind a három rázendítene.
Másnap aztán lecsekkoltam az eredménylistát és láttam, hogy a kategóriámban (W45) a 151-ből az első egyharmadban benne lettem. Nagyon büszke voltam magamra :-) Ha egy kicsivel hűvösebb van, és/vagy nem tűz így a nap, talán még jobb is lett volna!
Megnéztem a fotókat, mert mikor a verseny közben észleltem fotósokat, megpróbáltam némileg emberi arcot vágni, de hát rólam 1982 óta nemigen készült jó fotó. Maradjunk ebben. A célegyenes videót is visszanéztem, az meg tök meglepő volt, mert én határozottan úgy emlékszem, hogy céklavörös fejjel, lihegve, térdig lógó nyelvvel loholtam be, tátott szájjal, mint egy éhes víziló, ehhez képest a videón egész szenvtelen a pofám és kb. annyi érzelem van rajtam, mint azon a vagány török sportlövő fickón a múltkori olimpiáról :-D
Hétfőn Péter kérdésre elmondta, hogy nem is „figyelt” a Raceinfón, tehát tök fölöslegesen kezdtem loholni a verseny közepén :-D
Azóta már többször futottam 8 km-t a Ligetben, sajnos a tűző napot még mindig nehezen bírom, és hát egyre tovább van már napsütés. Majd ezentúl kifejezetten estefelé kell futnom. És sajna tömeg is van állandóan :-( Mármint a sétálók, akik ráandalognak a rekortánra. De majd később, este futom a hosszúakat, és lassan már reggel is világos lesz, reggel meg felkelek előbb rövideket futni. A szomszédok miatt többnyire úgyse bírom kialudni magam, hát hadd ébredjenek majd ők is arra 4.25-kor, hogy én bemelegítek és öltözök :-D
Az őszi Spar versenyen morfondíroztam még, mert ott csak 5 km és 10 km van. Az 5 km tök simán menne és valamelyest gyors is tudnék lenni, de hát az nem egy kihívás …. Meg kéne célozni a 10 km-t. Persze egyeztetni kéne egy kísérővel, és meg kell emelni az edzéstávot. Futottam már 10 km-t, bár utoljára még a Covid elején, és újabban néha érzem a hátsó combizmomat, szóval, nem lesz annyira könnyű, mint tíz éve, de azért asszem benevezek a 10 km-re.
(Vicces, ahogy megnéztem az időeredményemet, kiderült, hogy a verseny 7 km-ét gyorsabban futottam le, mint a pénteki edzésen az 5 km-t :-D)
