Ezt komolyan mondom, hogy nem hiszem el!! Február 1., hétfő, mára beszéltük meg a lakbérfizetést; már napok óta parázok, hogy mostanra kijött a pszichiátriáról a tulaj és vajon mennyire lesz elmebeteg. Ja, és mert a fizetésünk most már csak 5-én vagy 10-én jön, így le kellett vennem az összes fizetendő összeget és jócskán mínuszban vagyok.
Munkaidő végén azért odatelefonálok, biztos ami ziher – nehogy már úgy járjak, mint januárban! – a vonalasat nem veszi fel senki; mire megcsörgetem a nyanya mobilját, mire ő felveszi. Mondom neki, hogy csókolom, jöhetek akkor, ahogy megbeszéltük?
Háááát, ma neeem jó, mert a tulaj kórházban van, ő meg nincs otthon, jaj hát mára volt megbeszélve? Jaj, hát teljesen elfelejtette, ne haragudjak…
[Ó, hogy az a büdös kurva jó anyádat!!! – de ezt persze nem mondom ki.] Hát akkor mikor menjek? Például holnap jó lenne?
Igen, az jó, akkor holnap. Jó – mondom hangsúlyosan, mint egy gyógypedes –, akkor HOLNAP, KEDDEN, ugyanekkor ott leszek! De ha mégis közbejönne addig valami, akkor tessék már rám csörögni vagy dobni egy sms-t, jó?! [Tök fölösleges volt. Kurvára nyugodtan elfelejtik, hogy mára volt megbeszélve valami, én meg csak állok ott a kapu előtt, mint f*sz a lakodalomban.]
…
Azt hittem, felrobbanok! Hogy a jó kurva isten verné szájba mindkettőt, hogy az egyik állandóan dögrováson legyen, a másik meg állandóan elfelejtse az időpontokat, holott nemcsak szájjal állapodunk meg, hanem ekkora állat betűkkel fel is írom az elszámoló papírra, ő meg a naptárjába is beírja, és mégis amikor eljön a megállapodott február 1., hétfő, 17.15, akkor hol nincs a néni?! Hát otthon!
Én meg cipelem azt a kibaszott sok pénzt a kis tatyómban, egész nap rettegek, hogy csak ma ne tépje ki a táskát a kezemből valaki; mínuszba megyek, mert fizu nincs, úgy tervezem a programomat, hogy a mai lakbérfizetés egy sarkalatos pont, de neeeeem, mert hát minek is emlékeznénk egy 3 héttel ezelőtt megbeszélt időpontra?! Különösen, hogy már a múlt havi is így el lett cigánykodva, csak akkor ráadásul a hóesésben tömött buszon mentem oda és a kapu alatt állva telefonálgattam, ami biztos marha jót tett az okostelefonnak.
Ha csak kicsit is magasabb a vérnyomásom, egészen biztos, hogy agyvérzést kaptam volna.
… Csak most tudok kissé lenyugodni, hogy kiírtam magamból. Kis jó, hogy a tulaj még mindig kórházban van, tehát nem lesz ott holnap – már ha holnap valóban sikerül megejteni ezt a roppant bonyolult lakbérfizetési hadműveletet –, viszont az meg idegesítő, hogy mekkora baja lehet ennek, ha ennyi időt van kórházban?! A pszichiátrián?! Mit fogok csinálni, ha a nyanya esetleg idővel elhuny, és a., a tulaj még mindig kórházban, vagy b., a tulaj már szabadlábon, de valami durva paranoiával?!
Különben is átkozott egy napom volt: nem elég, hogy hétfő, hogy lakbérfizetés, hogy nincs fizu, de még ráadásul Barbi természetesen továbbra is beteg. Hja, tudtam én, hogy ha már egyszer nekikezd a hattyú halálának, akkor két-három hét betegácsi alatt meg sem áll. Aztán még a hülye Tódor kavart be áttételesen munkaügyben, de ezt idővel le tudjuk rendezni. Délután pedig a paraszt Mari idegesített halálra: ez ugyanis félóránként arra ténfereg, és bambulja a fakkját, hogy nincs-e valami aláírt dolog. Legszívesebben hozzávágnék egy féltéglát, hogy „nincs, kapd be”!! Ma aztán eljutott odáig a buta agyával, hogy belepillantott az aláírandó dossziéba: hát ott volt benne a szara, amit egy hete belerakott, hogy majd vigyük fel aláírni a nagyfőnökhöz. Csakhogy! Szólni nem szólt, a levele pedig nem látszott ki a nagy dossziéból, főleg mert ő nagyságos asszony és nem képes becímkézni az aláírnivalót, ezáltal nem látszik ki az a sok kis élénk színű cetli, amit az összes többi ember rárak a leveleire és így rögtön észrevenni, hogy van valami aláírandó. Ezért tehát én fel sem vittem a vackát egy hete, mert fogalmam sem volt, hogy van ott valami.
Most ő felvitte és nagyon húzta a büdös pofáját; de előre megmondom, hogy csak merjen valamit beszólni holnap, meg fogom neki mondani, hogy a., van lába, fel tudja vinni ő is (főleg hogy Barbi aktuális távolléte miatt egyedül vagyok két hete), b., szája is van, tud szólni. Ha erre is szájal, a kurva anyjába is elküldöm, mert most olyan hangulatban vagyok!
