Van az a jelenség, amikor egy roppant szar időszakban egy-egy nap még a többinél is szarabb. Most ez volt pénteken!
Pedig viszonylag jól indult, már eleve hogy péntek, és meló után Dórival találkozunk. De azért az általános rosszkedvem mégis kitartott, mert a zalakarosi rövid nyaralásnak vége; Faternak megállapították azt a szívkoszorúér-meszesedést; hetek óta rohadt hőség van és még jó sokáig így is marad; tök kövérnek érzem magam, a kurva irattárral nemhogy nem végeztem, de még a vége felé sem járok stb. …
Legalább a fejem nem fájt.
3-4 fajta meló volt – az irattározáson kívül! – amit mind meg kell csinálni és egyik fontosabb, mint a másik, de ugye csak két kezem van. ÉS még a kurva telefon ötpercenként csörgött. Ráadásul a hülye Ágoston már 8.05-re bent volt, holott az előző két napon csak délután jött be, annyira, hogy csütörtökön már nem is láttam, mert szerencsére a hőségriadó miatt elmehettünk korábban.
Ez az egyetlen jó a hőségriadóban; bár sok élvezet nincs abban, hogy a 29 fokos irodából kimegyek a 48 fokos utcára, aztán haza a 30 fokos lakásba…. De legalább otthon bugyi és melltartó nélkül lehet lézengeni és akár óránként lezuhanyozhatok.
Szóval bejött Ágoston, amitől rögtön rosszabb lett a kedvem; mert ez itt pampogott előttem, kiment, visszajött, pampogott – közben próbáltam csinálni a napi reggeli elektronikus postát, amihez oda kellene figyelni – de nemigen tudtam, mert Ágoston folyamatos pofázása mellett még a kurva telefon is folyton csöngött.
Ráadásul egy bizonyos munkát két csaj csinál nálunk, abból az egyik két hét szabin van, a másik pedig betegácsiban volt; holott neki már múlt héten jönnie kellett volna, de még nem volt jól, miáltal egész múlt héten az ő ügyeikkel senki nem tudott foglalkozni; az ügyfelek a telefonban az én fülemet rágták, hogy „Hát akkor kihez fordulhatok?” – Hát honnan a p*csából tudjam? Két kolléga dolgozik ezen a területen, egyik szabin (külföldön), a másik beteg, csókolom, majd előrántok valakit a seggemből, jó lesz?
Így persze a mailen érkező megkereséseket is továbbítottuk nekik – most pedig bejött végre a betegségből felgyógyult csaj, elkezdte nézni a maileket, és küldte nekem vissza tovább, hogy ezzel ezt kell csinálni, azzal azt kell csinálni, ezt ide iktassam, azt meg oda – de közben a másik ügyintézőnek is rettenetesen sürgősfontos kimenő elektronikus postája volt, amit mielőbb ki kell küldeni, és mint írtam, oda kell rá figyelni – közben csöng a kurva telefon…. És a tohonya főosztályvezetőnk ott járkál le-föl az irodámban és megállás nélkül pofázik…
Negyed kilencre már totálisan eljutottam arra a rosszkedv-szintre, ahová többnyire csak 14.00-kor érek.
De ez még csak a kezdet volt, mert akkor Ágoston rákezdte, hogy hát tartsunk gyorsan egy értekezletet… Reménykedve kérdeztem, hogy én is jöjjek? (Nem akarok!)
Ó, igen, menjek!
Jaj, bazmeg. … Ahogy már írtam, Ágoston az a típus, aki képtelen tömören fogalmazni, 35 percig pofázik arról, ami 10 percben simán kifejthető; és valahogy minél többet pofázott már, annál jobban megtetszik neki a saját hangja és akkor képes még tovább pofázni … Én meg akartam még inni a kávém másik felét, és a jó kis sonkás-sajtos szendvicset, erre most ülhetek be a köcsög értekezletre, aminek a 95 %-a engem úgysem érint. Társam Péter pont HO-ban volt aznap persze. Megúszta!
Az egyetlen jó, hogy ilyenkor lenémítom a telefont, mert az első értekezletnél szépen végighallgattuk, ahogy hárompercenként megcsörren. Most sátáni mosollyal némítottam le (azzal, hogy igazából nem is tervezem újra ráadni a hangot mára ;-)
Na hát az értekezlet pont olyan felesleges fos volt, mint sejtettem. Ami engem illet, max. 5 perc volt a lényeg, de Ágoston 50 percig pampogott. Ebből az első tíz perc az az volt, hogy ’ő tudja, hogy milyen feszült időszak ez, mennyi a munka, és milyen sok a munka, és mindenki milyen elfoglalt és mennyi dolgunk van’ – ezt, baszki, csomó főnöktől hallottam már a hajtósabb időszakokban és sose értettem, hogy EZT a felesleges faszságot miért kell elpofázniuk mindig?! Egy: tudja ezt mindenki. Kettő: ezzel is csak megy az idő, amit munkára fordíthatnánk! (nem mintha olyan állat mód akarnék dolgozni, csak nem akarok túlórázni).
… Eddigre már különben is marha feszült voltam, mert le kellett volna zárnom elektronikusan a havi jelenléti ívemet is, ami amúgy két perc lenne; de e hónapban kitalálták, hogy én is kapok célfeladatot meg benne vagyok valami projektben (vagy mi), fiktív túlórákkal, amiket (majd valamikor?) kifizetnek; és ezeket el kell könyvelni az elektromos jelenléti íven, és ezt csak a múlt hónapban csináltam először és akkor is nettó félóra volt. Most a jegyzeteimből kellene ezt megcsinálnom, lehetőleg még ma, és ehhez kéne tisztán húsz perc, amikor békén hagynak.
És még ráadásul Eszter, az osztályvezető csaj, szerdán adott nekem egy feladatot, hogy legkésőbb jövő hét elejéig gyűjtsek ki neki ilyen meg olyan adatokat az iktatóprogramból – ma pedig ugye már péntek van. Már elkezdtem a dolgot, de még nem fejeztem be; és elég nehéz kulcsszóra keresni, mert ha van is találat arra a kulcsszóra, azt végig kell néznem, hogy az-e, amit mi keresünk, mert egy „megállapodás” az bármi lehet.
Ja és a végén ebből Excel-riportot kell csinálni; de hogy, amikor a megtalált 5 dologból csak egy vonatkozik erre a témára??
Szóval ez sem volt még meg. Egyre növekvő idegességgel hallgattam az Ágoston véget nem érő pofázását. Meg még majd új ember is jön az osztályra. Fasza, nemrég jött egy új, azzal is volt mindenféle macera, most majd jön egy még újabb, akivel megint mindenféle macera lesz…
No aztán csak úgy a semmiből elkezdte Ágoston, hogy hát majd ő külföldi útra fog menni, kettőre is, majd októberben, szóval akkor majd azt is szervezzem én.
Nem akartam hinni a fülemnek, majdnem lefordultam a székről, mert eddig egy külföldi útja volt, amivel annyi, de ANNYI macera volt, nemcsak előtte, de még utána is!, hogy az egészen egyszerűen felfoghatatlan. Aki azt hiszi, hogy már átélte a legbürokratikusabb eljárást Magyarországon, az szorozza meg azt hárommal – na, az egy külföldi kiküldetés megszervezése a közigazgatásban!
Ráadásul szerintem tök fölösleges az egész, az előző is valami tök rövid konferencia volt, ahol annyi volt a lényegi, hogy dumált ott húsz percet.
Ezt olyan lazán mondta Ágoston, hogy azonnal tudtam, már tök rég tudják ezt, Eszter is meg ő is, csak NEKEM – akinek szerveznie kell az egészet! – basztak szólni erről. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna egy különösen nehéz tűzőgépet.
És nem is egy, hanem kettő kibaszott út! És egy hónap múlva! Hogy az Isten verné meg mindkét kezével ezt a tohonya faszkalapot!
Az előző útjának az elszámolása is rém szar volt, mert ugyan sok napom lett volna rá, de én épp akkor voltam a júniusi nyaraláson. És végig az a tudat volt bennem, hogy ha hazaérek, rögtön ezzel a faszsággal kell foglalkoznom, amire így már kevés időm maradt.
Ahogy szédelegve visszamentem a helyemre – mert alig ötven perc után Ágoston végre befejezte a pofázást –, felhörpintettem a maradék kávét és próbáltam feldolgozni, hogy nem elég a szimultán 3-5 SOS dolog, most majd még foglalkozhatok a két tetves külföldi utazással is.
Ekkor – ezt tényleg nem hiszem el, ha nem velem történik! – odajön Eszter és mondja, hogy majd csináljak két augusztusi értekezletről emlékeztetőt, meg jelenléti ívet, nézzem meg, hogy ki mikor volt szabin; arról a projektről, amiben – papíron – én is benne vagyok.
Nagyon hülyén néztem. De hiszen augusztusban nem is volt értekezlet!! Illetve csak egy, azt le is rendeztem.
Igen-igen, de hát le kell papírozni, úgyhogy mintha lett volna még kettő, írjak azokról emlékeztetőt…
De hogy a picsába?! Már arról a megbeszélésről is egy szenvedés emlékeztetőt írni, ami megtörtént és ott voltam, mert nem érdekel az egész és nem is értem; hát még ami meg se történt… És honnan tudjam visszamenőleg, hogy ki mikor volt szabin?
És ráadásul azt se tudom, hol áll a fejem; Eszter úgy jött oda hozzám, mint aki azt hiszi, én tulajdonképpen tisztára unatkozom és semmi dolgom nincs; holott a telefon épp abban a percben is csöngött – csak nem hallottuk, mert a lenémítást úgy hagytam.
Elképesztő ostobán álltam és valamit nyögtem, hogy hát nem is tudom a témákat; mire ő, hogy hát de küldött nekem is mailben ’sablont’, amit a többieknek is, és majd abból írjam meg! Valami ugyan rémlett erről, de mikor rákerestem az Outlookban, akkor tisztára nem találtam mégsem.
Ha ezt mégis meg kell csinálnom, akkor aztán kurvára nem fogok semmi mást csinálni a mai napon, az tuti.
Mindezek nagyon látszódhattak rajtam, mert Eszter, aki addigra már elmondta az összes instrukciókat, végül azt mondta, hogy hagyjam, majd ő megcsinálja.
Nagyon megkönnyebbülten ültem le a helyemre a többi SOS szimultán dolgommal foglalkozni. (A szendvicset most tényleg meló közben faltam fel.)
Már tegnap is kiderült, hogy a hivatali kapus postázással valami baj van, mert ha valami mailen ment ki, de még egy példányt kiküldünk HK-n, azt nem kapják meg a címzettek tök sokszor. Tegnap délután is félórát bajlódtam ezzel, most megint baj volt vele. Próbáltam, nem ment; akkor beléptem Péter nevében és úgy csináltam, akkor sem ment. Egy másik ügyirattal is próbálkoztam – saját nevemben és Péterében is –, akkor sem ment.
Na, ekkor már csináltam print screent és írtam az informatikus csávónak, meg írtam Péternek is; és az ügyintéző csajnak, akié az ügy, és aki tízpercenként sürgetett, hogy jaj, hát várja a kormányhivatal a levelet (várja bazmeg, mit csináljak, ha egyszer nem megy ki?!) Chaten írtam mindháromnak; természetesen mindhárom szimultán kezdett írogatni nekem; miközben csörgött a kurva telefon….
Közben ebédidő is lett. Csörgött egy ügyfél, hogy ilyen meg olyan baja van – épp nem tudtam, kihez tartozhat ez; megkérdeztem a szomszéd irodában ülő csajt, aki éppen ebédelt. Hát kapcsoljam hozzá, de légyszi hadd miután megette. (Amikor én kajálok, nekem bezzeg fel kell venni a kurva telefont…. kivéve persze most, amikor néma ;-) Akkor szóltam az ügyfélnek, hogy hívjon vissza 15 perc múlva.
De ez ment egész nap; telefonált az ügyfél, átkapcsoltam ügyintézőhöz; telefonált egy másik; azt is; akkor valaki visszatelefonált, hogy ő telefonált félórája és megint azzal az ügyintézővel akar beszélni – mondom, mi a neve? Hát ő azt nem tudja. Édes f*szom… És ezen a pénteken ez ment végig!!
Már komolyan eljutottam oda, hogy káromkodásokat szűrtem a fogam között, úgy, hogy lehetőleg a szomszéd szobában ülő srác csak keveset halljon belőle…
Még az volt az egyetlen szerencse, hogy legalább Ágoston elhúzott a picsába, a másik irodába, ahol most ideiglenesen a fészke van. És mivel tök lusta, és szeret sokat pofázni, így ha már elkotort, egy ideig nem szokott visszamászni (lekopogom).
Mintha nem lenne elég bajom, a Timi nevű kis picsa – amely eleinte ’betanított’, de kurvára idegesítő –, aki mostanra úgy tűnt, felfogta, hogy kurvára idegesít, és békén hagyott – ma megint rám tapadt! Csomószor ott lebzselt a titkárságon; ha Eszterrel akart beszélni és annak épp dolga volt, akkor nem kotródott el, hanem ott állt tíz perceket a szoba közepén és forgolódott; kétszer bemászkált az én kis ficakomba – pedig az tényleg egy kis sarok-ficak, direkt egy kis ’bejárattal’, ahol a szekrény és az íróasztal találkozik. Engem hihetetlen mód idegesít, ha a hátam mögött kóvályognak, ez meg a monitoromat is szokta bámulni, tehát a monitort azonnal lezártam, de ugye mindent a gépen csinálok, szóval ilyenkor dolgozni se lehet, csak várni, hogy elkotródjon végre a bús picsába.
Másodszor úgy mászott be a ficakomba, hogy épp nem voltam a helyemen és mikor jövök vissza, hát ott kavarog!
Komolyan mondom, így utólag egyáltalán nem értem, honnan volt annyi önuralmam, hogy nem förmedtem rá, hogy:
- Akarsz valamit?!
vagy hogy: - Légy szíves ne mászkálj a hátam mögött, mert KURVÁRA IDEGESÍT!!
De esküszöm, ha még egyszer a hátam mögé mászik, hát a kettő közül valamelyiket elmondom, az kurvaélet.
Csak az a baj, hogy még mindig próbaidős vagyok és a 30. éves jubileumi pénzem elvileg szeptemberben érkezik majd … (lekopogom).
Ekkor aztán – még mindig nincs vége a munkanapnak! – megjött az informatikus fickó! Vagy nem is annyira informatikus, hanem tök vágja ezt a hülye iktatórendszert, persze attól lehet még informatikus is emellé. Ő legalább valamelyest megnyugtató személyiség. Megnézte, hogy mi van, rájött, hogy mi a hiba, sőt arra is, hogy ezentúl hogy kell csinálni, hogy jó legyen. (Ez is eltartott jó húsz percig. Mialatt, természetesen, a telefon folyton csöngött némán, amit nem vettem fel.)
Miután elment a csávó, kétségbeesetten gondoltam végig, hogy akkor amiket eddig így kiküldtem az elmúlt hónapokban, akkor az mind rossz volt? Vagy részben kiment, részben nem?
De másnap végiggondoltam és megkönnyebbülve jöttem rá, hogy ezt a dolgot nem én basztam el (mármint nem az én hibám), valamint hogy már van rá megoldás. Tessék, megtaláltam a pozitív oldalát :-D
Ekkor már közeledett a munkaidő vége. Fél kettőig dolgozom, kettőkor találkozó volt megbeszélve Dórival.
12.50-kor írt mailt az egyik csaj, aki amúgy szabin volt, hogy jaj, van két fontos levél, aminek még ma ki kéne mennie; az egyiket ide kéne küldeni, de aztán oda is hivatali kapun; a másikat meg oda, és aztán ide; de szóljunk Ágostonnak, hogy írja alá – elektronikusan – és még ma ki kéne mennie.
Ezt a csajt bírom egyébként, de most legszívesebben felpofoztam volna. Hogy miért az – hát nem mondhatom, hogy az utolsó percben, de épp a második szenyámat ettem; láttam, hogy az a két levél még nincs aláírva; és Ágoston itt pofázott a szomszéd irodában, és azt ugye jól tudtam, hogy ha belelendül a pofázásba, nem bírja abbahagyni. De még azt is írta a csaj, hogy Ágoston tud a levelekről, de légyszi szóljunk neki azért mi is, hogy írja alá.
Péter HO-ban volt, és amúgy neki meg csak 13.00-ig tart a munkaideje; ergo én mentem a szomszédba Ágostonhoz szólni, de ő benne volt a pofázásban, úgyhogy öt percig szteppeltem a küszöbön, mire elmondhattam, hogy bocsi írd már légyszi alá azt a kettőt.
13.05 volt és elvileg 13.30-kor el kell indulnom, hogy a Dórival való talihoz odaérjek! ÉS még addig ezt a két levelet el kéne postáznom négy különböző helyre elektronikusan, köszi…
Ágoston közölte, hogy hát igen, ő tud róla, de nem biztos, hogy az ma kimehet, mert Eszter elment a társfőosztályra épp ez ügyben, hogy mi lehet azzal – aztán Eszter visszajött; kiderült, hogy jaj nem lehet még aláírni azt a két levelet. Mittudomén, hogy miért, a legkevésbé sem érdekelt, csak hogy a kolléganő szerint még ma menjen ki.
Közben Péter felhívott a HO-ból, hogy most mi van azzal a két levéllel? De már 13.25 volt. Ő otthon van és van online kapcsolata, ő is csinálhatja, ha csak délután lesz aláírva. Közben Ágoston jött, hogy hát igen, lehet, hogy hétfőre marad az a két levél, de lehet, hogy mégis ma (most akkor mi a kurva élet van?!) – talán tíz perc múlva kiderül.
Mondtam, hogy sorry, de fél kettőig dolgozom, és amúgy maradnék még, de most épp találkozóm van kettőkor. De majd a Péter!
Ezek után olyan idegállapotban mentem el a melóhelyről, hogy szó szerint meg tudtam volna ölni valakit. Leginkább Ágostont, az 50 perces értekezleteivel, a hülye aláírjuk/nem írjuk/mégis írjuk levelével és főleg a kibaszott külföldi utazásaival!
Még az kellett volna, hogy a dagadt Timikével is összefussak – az is addig dolgozik, míg én –, így a folyosó minden sarkán előbb bekukkantottam, mint Hermione, mikor a baziliszkuszt próbálta elkerülni. De ezt az egy csapást kivételesen megúsztam.
Talán nem írtam (elég hangsúlyosan), hogy egész nap 29-30 fok volt az irodában, és az allergiám is olyan szinten kijött, hogy folyton folyt az orrom, a gyógyszer és az orrspray ellenére is :-(
Aztán a délután és a Dórival való ebéd, beszélgetés, shoppingolás már „jó” volt, olyan értelemben, hogy ezerszer jobb, mint ez a szájbavert munkanap; de mégsem volt teljesen jó, mert neki szegénynek is volt egy csomó problémája, amikre nem igazán tudtam megoldást javasolni. (Még csokival leöntött palacsintát sem evett a kajáldában, amit én igen. Nem mintha annak csak előnyei lennének, mert a szombat reggeli éhgyomri vércukrom megint 5,9 volt).
