Ezt a bejegyzést nem most kéne megírnom, hanem jó pár nappal ezelőtt kellett volna, amikor fel voltam paprikázva :-D Most jobb a hangulatom, mert szó szerint órákra vagyok a szabi kezdetétől meg a Vámpírok Báljától, lefogytam 51,9 kg-ra és hazaengedtek minket a hőségriadó végett.
(Bár még egy munkanap van szabi előtt, tuti, hogy az húzós lesz, de csak túl leszek rajta…)
Na, szóval, a K. Andi, akit a hasonló nevű korábbi bejegyzésben már említettem, azóta sem „áll le”! Én egyszerűen agyfaszt kapok! Megrökönyödve láttam, hogy már több mint egy éves a korábbi bejegyzés, és akkor is a falra másztam tőle…
Azóta az történt, hogy csakugyan a mi melóhelyünkre jött át dolgozni. – Milyen szerencse, hogy engem onnan azóta már kirúgtak. – Már nem emlékszem, egész pontosan mikortól, kb. nyártól. Akkor egyszer beszéltünk – persze hogy ő keresett engem és nem fordítva – és megmondtam, hol ülök, jöjjön át. Átjött, akkor beszélgettünk röviden.
Aztán őt átrakták valami másik osztályra/főosztályra, mittudomén már miért. Akkor néha felhívott; én meg vagy felvettem, vagy nem. Kétszer ebédszünetben is találkoztunk odakint, hogy legalább addig is sétáljunk.
De semmi extra, vele tényleg nem vagyunk és sose voltunk olyan igazi baráti kapcsolatban, mint Dórival, Barbival vagy Zsuzsival. Csak annyit, hogy az előző – legszarabb – helyen a szomszédos irodában ültünk, és néha átmentünk egymáshoz szidni a főnököket, vagy a hülye ügyfelek leveleit mutogatni.
Aztán ahogy engem januárban kirúgtak, egyszer épp az utcán jártam, hívott; na akkor felvettem, leültem egy padra és ott az utcán elmeséltem az egészet jó alaposan, akkor jó hosszan beszéltünk.
Az a helyzet, hogy engem egyáltalán nem érdekel a K. Andi. Ő az a kategóriája a volt kollégáknak, akivel az ember egy idő után nem tartja a kapcsolatot. Írtok karácsonykor, szülinapkor, jókívánság, ennyi. De ő nyomul vazze, mint valami erőszakos pasi.
Bizonyos időközönként, mintha a bioritmusa kényszerítené, kb. háromhetente-havonta, mint egy vérfarkas, a K. Andinak bekattan, hogy „Hú, fel kéne már hívni a Csendes Macskát!” És akkor rávetődik a telefonra és hív!
Én minden hívását csakis azért vettem fel, hogy most majd lenyugodjon és hagyjon most már békén.
De nem! Beszélek vele, úgy gondolom, hogy most majd szépen nyugton marad; erre eltelik 3-4 hét, és az Andira rájön a bioritmus!
És az a baj, hogy nem nyugszik bele, ha nem veszem fel, hanem többnyire újra próbálkozik. A Messengeren azért kapcsoltam ki a láthatóságomat, mert ha a telefont nem vettem fel, akkor oda írt. És ha látta, hogy zöld vagyok, akkor ugye nem tehettem úgy, mint aki „nincs ott”, mert hisz látja, hogy ott vagyok… És ha látja, hogy elolvastam az üzenetét, akkor csörgött újra; vagy rám írt.
De ez hihetetlen, vazze! Nem tűnik fel neki, hogy ÉN soha nem keresem? És sose hívom vissza? Őszintén szólva nincs sok közös témánk, elmesélhetünk húsz percnyit a munkahelyeinkről, szidhatjuk a régi főnököket, meg mi van ezzel vagy azzal a kollégával, és kész. Ennyi még OK lenne, de akkor ő még húsz percig magyaráz a színházi élményeiről, amik abszolúte nem érdekelnek, különben is 9 óra meló után este már fáradt vagyok, mert ráadásul este szokott hívni, legutóbb konkrétan 20.00-kor.
Este nyolckor az kurvaélet, hogy fel nem veszem neki a telefont, hogy aztán 21.00-ig lökje a sódert.
Meg ráadásul szarik rá, hogy nekem dolgom lenne, egyszer volt, hogy megkérdezte, hogy és még mit tervezek ma estére? Mondtam célzatosan – hogy hagyjon már békén – hogy hát bizony még ki kell teregetnem…. Erre aszongya: „Ó, akkor ráérsz!”, és fossa tovább a szót.
Hát nem, nem érek rá baszki, mert utálok teregetni és túl akarnék lenni rajta, különben is ha nem teregetek ki, akkor a blúzok gyűröttek maradnak. De még ha nem is lenne a teregetés, akkor is azt akarom, hogy letedd a telefont és hagyj engem békén.
A legutóbbi üzenetét már nem is olvastam el. Aztán hívott valamikor május végén – az volt este nyolckor! – azt nem vettem fel; erre egy hétre rá írt megint üzit, azt sem olvastam el.
Megfogadtam, hogy ha még egyetlenegyszer keresni mer, én bizisten letiltom a FB-n is meg a telefonszámát is (habár képes rá, hogy kölcsönkérje a pasija telefonját és arról hívjon…)
Ja, mert ráadásul ez nem valami magányos ember, aki egy szál magában él full egyedül és ki van éhezve az emberi hangokra, ennek férje van baszki, és két nagy kölyke; meg egynél több tesója, a faszért nem a rokonainak mondja a gondolatait??! Miért kell éppen rám másznia? Komolyan nem értem!
És hogy gondolkozik ez?: „Hívtam a Macskát, nem vette fel, nem hívott vissza, írtam neki és nem válaszolt, és a Macska sose keres engem, hanem mindig én hívom őt” – és mindebből azt a következtetést vonja le, hogy én biztosan szeretnék vele beszélni!
Most komolyan….
A H. Gábor esete óta kurvára utálom, ha valaki rám mászik és nem veszi észre magát, nem ért a szép szóból, hanem el kell küldeni a kurva anyjába. Már eleve az az egész H. Gábor-történet a folyamatos hívogatásokkal, és a fos helyzetekkel, amikbe belementem, miközben én SOHA nem hívtam fel a H. Gábort; szóval ez annyira nyomott hagyott rajtam, hogy most az efféle nyomasztásnak még az árnyékát is gyűlölöm.
Mert akkor is az volt, ami most: a H. Gábor / K. Andi azt akarja, hogy találkozzunk. Én azt akarom, hogy nem. MIÉRT annak kell lennie, amit ő(k) akar(nak)?! Miért van az, hogy az erősködő fél vágya „érvényesebb”, mint az enyém, aki azt akarja, hogy hagyják békén?
Igen, olyasmi helyzet ez, mint mikor nagyon nyomul egy pasi egy csajra, az meg nem meri elküldeni az anyjába, hanem mikor újra meg újra meg újra nyomul a faszinger, akkor beadja a derekát, hogy hamarabb szabaduljon… Csak én ehhez már öreg vagyok, és huszonévesen még elmentem mindenféle szar családi programra a H. Gáborral, de most már 47 évesen eszemben sincs a nyugodt estéimet a K. Andi faszságainak hallgatásával elrontani.
Főleg mert úgyis rögtön a vicceskedő számonkéréssel kezdené, hogy hát hová tűntél el így?, nekem meg aztán végképp semmi kedvem magyarázkodni, tehát már csak ezért sem vehetem fel a telót, meg mert akkor vérszemet kapna és végképp soha nem állna le. Tényleg mint egy zaklató pasi, aki csak akkor áll le, ha lesittelik, másik nőre akaszkodik rá, vagy a macerált nő leszúrja egy konyhakéssel.
Eeeegen, tudom, hogy ez ghostingolás, volt is sok cikk mostanában róla, hogy micsoda rémes gonoszság, hogy most már nemcsak a pasik ghostingolnak, hanem a barátnők is… Hát az tényleg fura, de mi nem vagyunk barátnők, pont ez a lényeg! Semleges ex-kolléganő, akivel nem is különösebben akartam társalogni, mióta 2022-ben eljöttem arról a fos közös munkahelyünkről. Most meg, hogy ilyen irritálóan nyomul, aztán végképp nem akarok vele társalogni egyáltalán.
Arról is volt cikk, hogy állásinterjúk után, amikor az elutasított jelöltet nem hívják vissza, és az is micsoda köcsögség. Tényleg nem jó, de én már ennyi állásinterjú után pl. nagyjából tudom, hogy ha több hétig nem hívott vissza az a cég, akkor nyilván nem engem választottak, szóval már meg se sértődöm. És egy HR-es erre leírta hozzászólásban, hogy nem jó személyesen (telefonon) közölni az elutasítást, mert erre a pályázó besértődik, esetleg kurvaanyázik, de jobb esetben csak elkezd faggatózni, hogy mi volt vele a baj, meg miért nem őt vették fel, meg de neki mennyire kéne az állás stb. És akkor el kéne neki magyarázni, hogy ebben meg abban nem jó, akkor a jelölt bizonygatná, hogy de bizony ő milyen jó abban – és így tovább a végtelenségig, közben az a cég meg már megtalálta az ideális jelöltet és eszükben sincs időt pazarolni arra, hogy az elutasított 20 emberrel ezt a csikicsukit mind eljátsszák.
Hát én ugyanígy vagyok most. Mondhatjuk, ghostingolom a K. Andit; de csak mert nincs kedvem megmondani neki, hogy „figyelj, kurvára nem érdekelsz, igazából nem is nagyon érdekeltél sose mint magánember, és most, hogy ilyen idegesítően nyomulsz és nem veszed észre magad 50+ éves ember létedre, most meg aztán már pláne nem akarok veled beszélni többet; menj és mondd a férjednek, tesóidnak vagy a gyerekeidnek, mert nem vagy ám te egyedülálló, fingom nincs, miért épp nekem akarsz folyton locsogni.”
Most komolyan, ha ezt elmondom, akkor én vagyok a büdös bunkó, pedig ez az igazság. Viszont ha finomítok, vagy lódítok, akkor szerintem sose veszi észre magát. Most tegyük fel, elkap telefonon valaki más számáról hívva, és akkor azt mondom, hogy jaj, fáradt voltam, vagy beteg voltam vagy épp le volt némítva a telefon; hát akkor elégedetten azt mondja, hogy milyen jó, hogy most akkor tudunk beszélni; és rákezd a szokott műsorra.
Én tényleg nem értem, hogy vannak ilyen emberek. Én pl. a múltkor eléggé erősködtem a Sz. Katinak, akivel amúgy a horrorfilmeket szoktuk nézni, hogy nézzük meg a Furiosát. De neki akkor nem volt jó, akkor én javasoltam más dátumot, de az se; végül leesett, hogy ezt nem fogjuk összehozni, megnéztem egyedül a Furiosát, és nem kezdtem erősködni végtelenül, hogy „Akkor kedden! Akkor szerdán! Akkor csütörtökön! Akkor pénteken! Akkor szombaton! Akkor jövő héten!” - mert nem vagyok hülye és veszem, hogy a Kati csak a Sugárba szeret járni, ott meg a Furiosát hülye időpontokban vetítették; én viszont meg akarom nézni, puff, felnőtt ember vagyok, megnéztem egyedül az Allee-ban. (Itt meg kell jegyeznem, hogy már az Allee mozi is kezd elwestendesedni, és 20 perc késéssel kezdenek minden filmet, szóval aki az Allee-ben mozizik, az nyugodtan üljön be a kezdéshez képest 20 perc múlva.)
No hát, ennyit erről. Végül valamennyire csak felpaprikáztam magam :-D
Például épp most írt az Orsi, akivel már rég nem találkoztunk, de folyton találkozni akarunk :-D, csak ritkán jön össze. Hol én írok neki, hol ő nekem, aztán egyszer összehozunk egy talit. Múltkor például isteni volt, mert koktélokat ittunk – én életemben először –, fantasztikus volt, remélem, most is ilyen lesz. De nem az van, hogy csak én hívogatom meg írok, ő meg hárít, én meg nem veszem észre magam…
