Ezt egyszerűen nem hinném el, ha nem velem történik. … El se akarom hinni, milyen hetem volt! Az egészet megalapozta a múlt péntek – hálistennek legalább a vasárnapot Öcséméknél töltöttem majdnem egész nap, és a gyerekek kb. 90 %-ot javítottak a hangulatomon.
De aztán eljött a hétfő :-( Síkideg voltam, hogy mi várható.
Még mindig hőség volt – jó, már nem a 38-39 fok, de azért ez se sokkal jobb. Azt a kurva irattározást nem sikerült befejeznem, bár már valamelyest látszott a vége, de az augusztus 31-i határidőre nem sikerült. És ezerrel beindult a meló, ahogy már írtam; percenként telefonálgattak, ügyfelek meg társhatóságok felváltva, folyamatosan ömlöttek a mailek, egyszerűen azt se tudtam, hova kapjak. És már megint jött egy új kolléga. Mintha nem lenne mindenkinek elég dolga, a hülye Ágoston hétfőre is értekezletet hívott össze, hogy az új kollégát képbe hozzuk; azzal megint elment 50 perc a munkaidőből… Amikor én jöttem, engem csak simán körbehurcoltak, nem tartották fel miattam az egész osztályt 50 percre, na mindegy.
Mivel ennyire el voltunk havazva, bevallom, a hülye irattározást simán pihentettem, egyrészt, mert Ágoston végül is nem is mondott róla semmit, másrészt pedig mert egyszerűen nem fért bele; harmadrészt a fontossági sorrendben hátrébb soroltam, mivel egy icipicit szerintem fontosabbak a jelen ügyek és SOS ügyfelek, mint az, hogy a kibaszott tíz- meg nyolcéves iratok átkerülnek-e a végleges irattárba vagy majd csak kissé később.
De azért tartottam én tőle, hogy ebből majd még balhé lesz; pesszimista vagyok, és nem ok nélkül, meg hát 30 éve dolgozom, van (rossz) tapasztalatom éppen elég.
De hát hétfőn nem volt semmi. Délutánra már jól éreztem magam, mert a szeptemberi első hétfői munkanap iszonyat stressz volt, és lement úgy-ahogy simán. El is határoztam, hogy majd kedden hajnalban futok.
Fel is keltem kedden, futottam is; már elég sötét van ilyenkor hajnalban, de azért a futás jót tett. Egész nyugodtnak és kisimultnak éreztem magam. Mentem be dolgozni, szokás szerint el se tudtam dönteni, mihez kapjak, mert ahogy bekapcsoltam a gépemet, egyik SOS dolog ömlött a másik után. Baszki, csak két kezem van… A (valamelyik) értekezlet előtt lenémított telefont akkor már úgy hagytam, így is láttam, hogy nonstop csörög. Többnyire felvettem azért, de még hallani is már túl sok lett volna.
Mentem át a Péter szobájába valamit megbeszélni (munkaügyet); erre pont ott volt az Ágoston, ránk nézett, és rákezdte, hogy hát valamiről akar beszélni, menjünk vele rögtön a főnöki szobába.
Én épp túl voltam a reggeli kávén és vízen, és őszintén szólva épp pisilni akartam volna ezután, de Ágoston már tök beindult. Na ez is egy olyan dolog, amit kurvára utálok benne – meg minden főnökfélében –: neki most pofázni támadt kedve, mindenki szarja össze magát, mert ő már rá is kezdte, tekintet nélkül arra, hogy pl. tampont cserélni indult valaki, vagy enni, aki már épp éhen halna. Miért nem lehet azt mondani, hogy „öt perc múlva megbeszélés”?!
No mindegy. Mentünk utána, és hát mi történt?! Lebaszott minket, hogy hogyhogy még nincs készen az irattározás!
Áh, nem is akarom részleteiben is felidézni. Csak mondta, mondta bazmeg, tök hisztérikusan, hogy hát volt egy határidő, és mi az, hogy nincs meg; és miért nem szóltunk, hogy nem leszünk készen, és így meg úgy (tessék még ide elképzelni 20 perc fölösleges hőbörgést). Meg hogy akkor vonjuk be az egész osztályt, meg hogy segítsen be mindenki, meg tartunk az osztálynak kioktatást az iktatórendszerből, hogy csinálja mindenki!
Közbevetettem magam – bár már eddig is magyaráztam, hogy mi van és hol tartunk – és mondtam, hogy ne már berángassuk az egész osztályt; az iktatórendszerben semmit nem kell csinálni; ez a mi feladatunk vagyis hát főleg az enyém, és igazából már a végső simításoknál járok, csak az azt jelenti, hogy átvételi jegyzőkönyvet kell írni, amibe az összes iratot fel kell vinni – Wordben; átnézve magukat az iratokat; ami már tök egyszerű, csak időigényes. És mondtam, hogy majd én csinálom; majd bejövök akár pár órával korábban, és majd én … De baszod, mintha a falnak beszéltem volna, meg se hallgatta, hogy mit mondok, totál belehergelte magát a hülyéje! Hogy most azonnal értekezlet, hogy most azonnal hívjunk össze mindenkit!
Édes FASZOM! Ilyen bazmeg a világon nincs!! Most miért éget le az egész csürhe előtt; persze a Timike pont ma éppen bent volt, holott gyakran van HO-ban, de most épp nem.
Akkor elrohantunk szólni a többieknek, illetve én beugrottam pisilni, mert most már rohadtul kellett.
Akkor az Ágoston az egész osztály előtt leadta ugyanezt a hisztériás műsorszámát. Hogy mi azt hogy nincs kész – ami egyrészt ciki volt nekem, másrészt igazságtalan és fölösleges a többiekkel szemben, mert volt egy beosztás, hogy ki mit segít, és azt ők már megcsinálták. Most már „csak” az én részem volt hátra, ami egyszerű, csak sok. – Persze egy büdös szót se szóltam, csak néztem a parkettát. Még szerencse, hogy futottam reggel, ami javít a hangulatomon és kicsit, kellemesen el is fáradok tőle, mert most ezért egész nyugodt voltam, már úgy magamhoz képest.
No akkor Ágoston elhőbörögte a műsorát; meg hogy ő otthon is dolgozik meg hazaviszi a melót (most őszintén, ki nem szarja le?) stb. … És hogy legyen kész az irattár szeptember 30-ig, mert különben „következmények lesznek”! Meg hogy a felelős a Macska meg a Péter!
Hát, kurvára egy ciki, megalázó és felesleges jelenet volt. Az osztály természetesen egy szó nélkül kivonult és csinálta mindenki tovább a saját munkáját.
ANNYIRA tudtam, hogy lesz valami ilyesmi. Egész augusztusban ettől tartottam, mert már sejtettem, hogy nem tudjuk befejezni ezt a faszságot. És őszintén, ez a határidő nem valamiféle törvényben lefektetett dolog, hanem ezt Ágoston találta ki; OK, hogy az is határidő, de most ha elcsúszik egy hónappal, akkor mi történik? Kurvára semmi.
Péter némileg el volt hűlve, én mondtam, hogy tudtam, hogy ez lesz (csak tegnapra vártam). Hogyhogy? – kérdezte. Kicsit haboztam, aztán kiböktem, hogy volt már ilyesmi főosztályvezetőm.
Ekkor mit tehettem volna? Visszamentem a helyemre, az összes többi munkát nem csináltam, hanem csakis a szájbakúrt irattárat csináltam. Tőlem csönghetett a telefon, jöhettek a mailek; két kezem van csókolom, az irattárat kell csinálnom azokkal, mivel próbaidős vagyok és nem hiányzik, hogy még a próbaidő alatt kirúgjon.
Persze ezek után már magasról szartam Ágostonra meg az egész mindenségre; egyedül a fizetés, a TB és a nyugdíjbiztosítási időm érdekel az egész munkahelyben. A kirúgástól sem azért tartottam, hogy „jajj, elveszítem ezt a remek munkahelyet!”, hanem mert próbaidős kirúgáskor – tudtommal – nem jár munkanélküli segély sem; és mert jobb szeretem, ha már végleges státuszból rúgnak ki, amikor két hónap felmentésem még van, hogy azalatt állást keressek.
Ráadásul elvileg szeptember végén jön a 30 éves jubileumi jutalmam. Amit egyrészt mindenképp meg akarok kapni, másrészt viszont nem arra szántam, hogy majd abból tartsam el magam, miközben megint állást keresek; hanem hogy félreteszem, esetleg a családnak adok belőle.
Péter aztán közölte, hogy majd ő átvesz mindent, én csak csináljam az irattárat. Ez egyrészt jólesett, másrészt a többi meló is annyira sok, hogy ő maga teljesen nem tud végezni azzal. Harmadrészt meg ő szokott otthonról is dolgozni (melóidő után, úgy értem), én pedig nem, szóval még lelkifurdalásom is lett.
Másnap aztán felkeltem olyan korán, mint mikor futni szoktam; bejöttem 6.45-re, nyomattam a tetves irattárat, és a legkorábbi évjárattal kész is lettem úgy, hogy azt már csütörtökön reggel leadhattam. Csütörtökön is bejöttem még 7.00 előtt. (Nálunk a főnökfélék 8.00-ra vagy később jönnek, viszont munkaidő vége után is még ott basszák a rezet, ezért csak reggel van csönd.) Ezzel az évjárattal már „csak” annyi dolgom volt, hogy a dobozokat fel kellett címkézni – de ez se tíz perc, ahogy gondolná az ember, hanem másfél óra. (30+ doboz volt!)
Ezután át kellett hurcolni a folyosó túlvégére, miniszoknya volt épp rajtam. Csakazértsem kértem meg senkit, hogy segítsen áthurcolni – a szimpatikusabb fiú kollégák házon kívül voltak, a seggfej Ágoston meg nyilván menstruál, a keddi hisztériája alapján. Én egyedül hurcoltam át a sok fosományt, csomó fordulóval, és gondosan úgy, hogy Eszter rám lásson a saját szobájából. Ezek ketten majd úgyis megbeszélnek minket/engem a fejünk fölött/hátunk mögött; legalább majd Eszter továbbítja az infót Ágostonnak, hogy „képzeld, a Macska egyedül áthurcolta a sok irattárat!” – Legalábbis remélem.
Mivel keddtől kezdődően mindennap jó félórával korábban keltem, már szarul is aludtam minden nap, mert éjjel háromtól kezdve többször is felriadtam mindennap, és utána már csak bóbiskoltam. Szóval, köszi, még az amúgy is szar alvásom is még szarabb lett!
Ráadásul, mintha mindez nem lenne elég, a stressztől (gondolom) szerdán némileg a torkomat is érezni kezdtem. Mondjuk én is menzesz előtt álltam; de csakugyan volt hőemelkedésem, mert otthon megmértem azért. De persze ebben a légkörben eszembe sem volt táppénzre menni, így a Panalgorint meg az ezres C-vitamint nyomattam.
Közben a 4 keresztes parlagfű-allergiám is ezerrel előjött. Az Allergodil orrsprayt kellett használnom, pedig utálom az orrsprayt. De csütörtök reggel úgy folyt az orrom már otthon, és hőemelkedésem is volt, hogy úgy gondoltam, ez nem is annyira allergiás orrfolyás, hanem inkább sima megfázás IS, ami ráerősített az allergiára, és valszeg a gyerekektől kaptam el vasárnap. Ezért az Allergodil orrsprayt otthon hagytam, és az Otrivin Extrát vittem be, ami a „sima” náthára jó, és még volt itthon, mert egy korábbi náthám alkalmával végül is nem bontottam fel.
Csütörtök reggel ezért az első nagyobb tüsszentési rohamnál belőttem a különben iszonyat hatásos Otrivint. Azonban szar se történt, az orrom ugyanúgy viszketett és folyt tovább. Egész nap orrot fújtam és tüsszögtem; még egyszer próbálkoztam később az Otrivinnel, de mint halottnak a csók. Ettől rájöttem, hogy ez mégiscsak allergia, csak bedurvult; és talán az irattáros dobozokon lévő por is közreműködhetett. De az allergiára való orrsprayt ugye otthon hagytam… Ezer zsepit használtam el, és komolyan féltem attól, hogy mind elfogy és zsepi nélkül maradok, holott abból mindig bőségesen van nálam.
Hogy még szarabb legyen a csütörtök (na jó, egyetlen öröm: az ellenszenves Timike nem volt bent) – a hőségriadó miatt ugyan hazamehettünk volna háromkor, de pont akkor kezdődött valami online értekezlet. Ezt már jóval korábban meghirdették, amikor épp nem volt hőségriadó. Így persze ott kellett maradnom, fülessel végighallgattam; és egyrészt szinte semmi újdonságot nem mondtak, másrészt egyáltalán nem érdekelt az egész téma.
De legalább Eszter látta, hogy ott vagyok végig.
Péntek reggel két kolléganő is odajött amúgy, és mondták, mennyire meglepődtek az Ágoston hisztijén, és szívesen segítenek, mit segítsenek? Nagyon meghatódtam, de nekik is csak azt tudtam mondani, hogy az irattár hátralévő része már tényleg csak egyszemélyes meló; esetleg a többiből valamit, például a telefonokat átvehetné valaki olyan, aki jobban ráér (van ilyen kolléga ;-)
Már csak azért is feszült voltam, mert a következő héten Füredre megyek hosszú hétvégézni (egy nap szabi), amit már júniusban lefoglaltam. És eszem ágában sincs lemondani róla.
Le se tudom írni, milyen idegállapotban voltam péntek délutánra. Az volt a jó, hogy szerencsére több pozitív dolog is történt a héten, ami ellensúlyozta ezeket a szörnyűségeket. Például megjött a fizetés :-D, pénteken meló után Fater és én Öcsémékhez mentünk; Dórival megbeszéltük, hogy szombaton Sopronba utazunk és végigmegyünk a Ciklámenen. Én kiolvastam a Leopárdot, ami elképesztően jó volt, de nagyon durva; ezért az első Boltkóros-könyvet kezdtem olvasni, ami gyógyír volt a lelkemnek ebben a hangulatban.
Öcséméknél szuper volt, mert én főleg a gyerekekkel játszottam. Vittem nekik CD-ket meg kazettákat, amiket meghallgattunk; aztán „táncoltunk”; aztán Zétény több ízben is rám ugrott, a talajról lekuporodásból, mint egy kis oroszlán. Már olyan marha erős, hogy szerintem két-három év, és ha akar, le tud birkózni engem. Holott még csak hatéves!
Öcsém is hamarabb hazajött a Balaton-kerülésből, úgyhogy még vele is tudtunk szót váltani; sőt sörrel is megkínált. Mondanom sem kell, mennyire rám fért egy sör, egy ilyen hét után!
Sőt, hazafelé még beugrottam az Aldiba, és vettem száraz vörösbort is (az előző már elfogyott), abból is ittam, de sajnos májas kockát meg édességet is ettem még este.
Aztán összekapartam magam és becsomagoltam a hátizsákba a soproni túrázáshoz.
Én már kétszer is végigmentem a Ciklámen tanösvényen, és másodszorra már nem is tévedtem el. Dórival többször beszéltük, hogy majd mehetnénk együtt is, de hát a nyáron végig elképesztő hőség volt. Most, szeptember elején sem lett éppenséggel hűvös őszi idő, de úgy éreztem, hogy én már nem bírok ki még egy hétvégét a városban rothadni; Sopron északnyugaton van és mégiscsak hűsebb van ott, pláne az erdőben.
Így a 7.15-ös vonattal indultunk, és szerencsére volt klíma. Útközben beszélgettünk, de aztán olvastam és szunyáltam is kicsit. A soproni vasútállomáson ittunk egy kávét (bár nálam volt egy flaska otthon lefőzött, de azt végül később, az erdőben ittam meg, és jól is esett akkor).
A túra remek volt, tulajdonképpen egyáltalán nem volt megerőltető. Én jobban örültem volna, ha még 3-4 fokkal hűvösebb van, mert azért az erdőben is meleg volt, de még elviselhetően. Most, hogy Dóri is velem volt, sokkal kellemesebb volt kirándulni, mert így kevésbé féltem az erdei zajoktól (csak egy madár, vagy veszett vaddisznó az?) Sok helyen ki volt írva, hogy „Vigyázat! Fakitermelés!”, és tényleg láttunk megjelölt fákat, meg elég sok fa némileg vészjóslóan nyikorgott. Kissé aggódtunk, hogy nehogy ránk dőljön valamelyik ilyen. Sopron környékén a szél is mindig fúj ugye… De nem volt semmi.
A Várhely kilátó előtti útelágazásnál van egy kis kunyhó, ide még sosem mentem, de most itt leültünk pihenni és enni. Sőt, Dóri felfedezte, hogy egy kis fa budi is van odébb! Mint Zalakaroson a kilátónál. Ez remek volt, ide be is mentünk felváltva.
Mert azt elfelejtettem írni, hogy péntek délután, Öcséméknél voltam, amikor elkezdődött a menzeszem. Igazából szombatra vártam, de most még egy nappal korábban kezdődött. Így Sopronba vittem magammal ezer zsepit (már csak a nátha miatt is), tampont, intimbetétet. Szerencsére a túrát egyáltalán nem befolyásolta a menstruáció, sőt semmi nehézséget nem okozott, kivéve a technikai dolgokat, mint a tamponcsere.
A nátha egyébként a hétvégére sokat javult. Most vagy megfázás volt és elmúlt, vagy a fellobbanó allergia, ami lejjebb csitult.
A Várhely kilátóhoz most nem mentünk fel, mert úgyis minek. Tovább mentünk, szerencsésen megtaláltuk a lefelé vezető utat. És azt a helyet is észrevettem, ahol első alkalommal eltévedtem :-D
Lementünk Bánfalvára, és olyan szerencsésen értünk ki az autóútra, hogy épp 5-6 percünk volt az egyik busz érkezéséig. Sajna épp egy nagyobbacska turistacsapat is várt a buszra, de azért volt ülőhelyünk. Bementünk a busszal a Várkerület elejéig, onnan elsétáltunk a Gyógygödörbe.
Az étterem ugyanolyan jó volt, mint máskor, és kb. ugyanazt ettem, mint többnyire :-D Mit csináljak, az a legfinomabb. És ittunk egy-egy deci kékfrankost is. Érdekes módon egyikünket sem vágta fejbe, és nem is lettünk álmosak vagy nyomottak. Az igaz, hogy Dóri a Gyógygödörben még ivott egy kávét, de én már nem. Úgy látszik, az erdei túra olyan jól felpezsdítette a vérkeringésünket, hogy nem álmosodtunk el.
Ezek után már a vonat felé mentünk, mert 15.48 lett. Mondtam is Dórinak, hogy ez a baj ezekkel a remek napokkal, hogy ezek meg olyan gyorsan elszállnak!! Bezzeg egy munkanapon a 8.20 és 10.40 közötti időszak mintha két napig tartana!
A vonatút hazafelé is kellemes volt, főleg, hogy tök kevés utastárs volt a fülkében, az utolsó szakaszon pedig csak ketten voltunk.
A Keletitől félútig gyalog jöttem, aztán itthon még megettem a maradék fornettit, megnéztem a Zakkant Halloween második felét, ittam egy alvós gyógyteát és ledőltem.
Direkt nem állítottam be ébresztőt, addig aludtam, míg jólesett, és így 9.10-kor keltem fel. És elértem azt az állapotot, amit amúgy nagyon ritkán: kipihent, jókedvű és energikus voltam (én!); tele a szombati túra élményeivel. Nekem mindig később vannak ilyen emlékbetöréseim; a szombati jó dolgok szombaton még nem jutottak el teljesen a lelkemig, hanem akkor még csak a szörnyű munkahéten rágódtam; a szombat jó eseményei vasárnap reggel szállták meg a lelkemet.
Azért továbbra is van bennem szorongás. Például Öcsémék nemsokára hosszú időre nyaralni mennek, és ahogy mondtam is Dórinak, ez olyan érzés, mintha védtelenül maradnék egyedül; és a „gonosz erői” éreznék, hogy most egyedül vagyok, és majd ebben az időszakban fognak „támadni”. Például Ágostonra megint rájön a hiszti és kirúg; mielőtt még elérkezne a jubileumi jutalmam; vagy rájön, hogy a jubileumit várja, és afféle fegyelmiként leállíttatja (mondjuk akkor abban a percben felmondok én magam).
De azért próbálok nem erre koncentrálni, hanem hogy a héten találkozunk Zsuzsival is, meg pszichológushoz is megyek, aki segít majd feldolgozni; és hétvégén meg Füred, akármi is lesz a melóhelyen.
