Amennyire ideges voltam elutazás előtt, annyira jól sikerült az erdélyi kiruccanás, és annyira rossz volt hazajönni :-)
Előkészületek: úgy csomagoltam, hogy inkább melegem legyen, mint fázzak. Cipőnek a túracipő helyett a bakancsot vittem, ami magasszárú, meleg, és egyszerűbb belebújni. Pizsinek az új, roppant meleg, bár undorító rózsaszín plüsspizsamát: ez okos dolog volt
(bár szívtam a fogam az ára miatt), de a pizsamaalsóban + pólóban aludtam, a kardigán melegségű felsőrészt pedig reggelizéskor hordtam.
A házban mászkálásra pedig elvittem a mamuszt, bár már alig fért a csomagba, de ezt is jól tettem. Meleg térdzoknikat csomagoltam, és pólókat, amire napközben rávettem az új cipzáras polárt, így igazából sosem fáztam.
Az út: Indulás reggelén felkeltem hajnali 3.00-kor. Az éjszaka közepe volt. El sem hittem, hogy talpon vagyok ilyenkor! De muszáj volt, mert 5.05-kor szándékoztam indulni, hogy elérjem az 5.14-es metrót, amivel kényelmesen a Keletibe érek és még vécére is tudok menni az állomáson. A BKK-t ismerve, még az sincs kizárva, hogy egy metró kimarad hajnalban.
Ébredés és indulás között elvégeztem mindazt, amit még kellett, például napi piperecikkek bepakolása. Ez persze nem zajlott olyan nyugodtan, ahogy most leírom, mert tiszta pánikban voltam, holott nem csúsztam meg az idővel és minden sikerült.
A zsákom olyan nehéz lett, hogy egy könyvet itthon hagytam, és a pizsamafelsőmet átraktam a hátizsákomba, alulra. Arra ment a könyv, a keresztrejtvény, benne a vonatjegyekkel és az utasbiztosítással, + a menetrend; továbbá pénztárca, mobil, lakáskulcs, fényképezőgép. (A hátizsákot a vonaton egy pillanatra sem tévesztettem szem elől, mivel abban volt minden igazán fontos. Még a vécére is kivittem magammal.)
5.10 lett, mire a lifthez értem. Tudtam, hogy így az 5.14-es metrót már nem érem el, de még így sem vagyok elkésve. Az utcán tiszta sötét volt, konkrétan éjszaka. Egyedül én voltam ember a környéken.
A mozgólépcsőről hallottam a bejövő metró zaját – rohanni kezdtem, és elértem a metrót, ami 5.16-kor érkezett. Gondoltam, biztos késik; aztán rájöttem, hogy nem, én szándékosan az eggyel korábbi állomás menetrendjét néztem meg :-) A metrón viszont meglepően sokan utaztak.
Fél 6 lehetett, mire a Keletibe értem. Elmentem vécére, aztán megkerestem a Hargita IC-t. A 2. vágányon állt. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez nem a csarnok elején van, hanem kint a francban; vagy száz métert gyalogoltam a mázsás csomagommal. Ezúton is köszi annak, aki odatette a nemzetközi vonatot! (Érkezni is oda érkezett hazafelé. Nnna… ez a MÁV!)
A vonatra nagyon világosan ki volt írva a kocsi száma, valamint hogy melyik kocsi megy Marosvásárhelyre és melyik Brassóba. Az enyém a brassói szakaszban volt. Simán megtaláltam a helyemet, ami ablak mellett, menetiránnyal szemben volt. A négyes ülésben rajtam kívül nem ült más, ennek borzasztóan örültem. Legalább induláskor, hajnalban, félálomban ne kelljen idegenek pofáját bámulnom.
A csomagot felraktam az ülés fölötti poggyásztartóba, nem volt egyszerű, mert vállon és kézben még csak elbírtam, na de hogy a fejem fölé emeljem és még be is toljam a polcra, az alig sikerült… egy ponton attól féltem, hogy visszazuhan a nyakamba, mint valami vígjátékban, de végül sikerült feltenni.
Mellettem egy kiscsalád ült, papa, mama, kislány. Ők is Csíkszeredáig mentek, de ezt már csak sokkal később tudtam meg. Egyébként aranyosak voltak, a kislány sem volt idegesítő egyáltalán, pedig nem mindig tolerálom a kisgyerekeket.
5.55-kor pontban elindultunk. Én keresztrejtvényt fejtettem; szunyálni nem bírtam az izgalomtól. Egy ideig semmi érdekes nem történt. Püspökladánynál szállt fel egy nő, szintén egyedül, aki velem szemben utazott ezután. Többen szerencsére nem jöttek.
A magyar határon jöttek a határőrök – vagyis ezek már rendőrök –, megnézték a személyiket, ez gyorsan zajlott, de azért álltunk elég sokáig. Aztán át a határon! Episcopia Bihornál pedig jöttek a román határőrök. Meglepve láttam, hogy ezek nemcsak megnézik az igazolványokat, hanem el is veszik!
Kissé ideges lettem. A személyimet átadni román határőröknek?? De nem volt választásom, és mindenki más is odaadta, így én is. Aztán tiszta izgalomban voltam, míg végre húsz perc múlva visszahozták. A határőr simán eltalálta, melyik az enyém, holott már nem úgy nézek ki, mint azon a fotón :-)
A román határon való állás hosszabb volt, mint amit a menetrend írt, így innentől kezdődött a késés. Nagyváradon is álldogált a vonat. Én ekkor már könyvet olvastam (Éles tárgyak), és minden megállónál néztem a menetrendet. Nagyvárad és Kolozsvár között volt valamiféle vágányfelújítás, úgyhogy sokszor lépésben haladtunk. És megálltunk olyan helyeken is, amik nincsenek is a menetrendben.
Egyébként gyönyörű volt a táj, tényleg, a Királyhágó alatt haladtunk el, hegyek, kis falvak mindenütt, szóval nagyon boldog voltam. És a vonaton is simán zajlott minden. Amiktől féltem, hogy kirabolnak, megtámadnak, nem működik a vécé stb., mind nem történtek meg, igazi Intercity-közönség volt, nyugodt normális emberek, a retyó pedig korrekt volt. Kivéve, hogy nem volt szappan. – Később aztán az is lett, valamelyik román kalauz tett ki.
Kolozsvárra akkor érkeztünk meg, amikor továbbindulnunk kellett volna onnan. De álltunk, mert itt kapcsolták szét a vonatot. Elég sokan felszálltak, románok is. – Én kicsit csodálkoztam, mert a magam részről el sem tudom képzelni, hogy az országon belül nemzetközi vonattal utazzak. De Endre később elmagyarázta, hogy a román vonatok sokkal vackabbak, ezért a helyiek is utaznak a Hargitával.
Kolozsvárról elindultunk, akkor megint jött egy kalauz (Magyarországon is megnézték a jegyet már kétszer). De ez már román kalauz volt. Megnézte a jegyemet, és mondott valamit románul, amiben szerepelt a Miercurea Ciuc szó. Mondtam, hogy nem értem, mire megismételte, de persze akkor sem értettem, erre elment.
Bennem megfagyott a vér, mert mi van, ha a kaller azt mondta, hogy „nem ez a kocsi megy Csíkszeredába”?? … Mi van, ha rossz szakaszba szálltam és Marosvásárhelyre megyek? Ötven perc volt a következő megállóig, amikor is kiderült, így van-e. Nem így volt: Szamosújvár, azaz Gherla volt a következő állomás. Ezek szerint a kalauz valószínűleg azt mondhatta, hogy a jegyen írt időponthoz képest később érünk Csíxeredába.
… Erre addigra már én is rájöttem. A magyar vonatok, ha késnek, igyekeznek utána behozni a késést, és repesztenek, mint az állat. Hát a Hargita nem repesztett. Úgy cammogott, mint az úttörővasút. Én igazán nem szeretem a száguldást, de ez a vonat olyan kényelmesen baktatott, hogy néha arra gondoltam, kiszállok és megtolom. Szerintem kocogva követni tudtam volna a szerelvényt.
Valamikor itten tájt hirtelen kicsit émelyegni kezdtem, egész enyhe hányingerem lett, úgyhogy legyűrve a betojiságomat, előrementem a büfékocsiba és vettem egy félliteres kólát. (7 lej volt.) Ritkán iszom kólát, de most az émelygésre fantasztikus volt a koffein, cukor és szénsav elegye!
Szamosújvár után jött Dés, itt leszállt az útitársam. Megint egyedül ültem a négyesben, hurrá! Felváltva olvastam, fejtettem rejtvényt és idegesen sasoltam a menetrendet. Közben persze ettem a szendvicsekből és a banánból is. A késésünk egyre nőtt. Egyes állomások között néha már úgy látszott, a mozdonyvezető csak megtalálta a gázpedált, de aztán ahogy megállóhoz közeledtünk, már jó messze lelassított 5 km/h-ra, és így totyogott be a tényleges állomásig, ahol aztán megint ugyanannyi volt a késésünk, mint korábban.
Dédánál elég sokan felszálltak, megint egy lány ült velem szemben, mellette pedig egy öregebb román pasi. Ezt onnan tudtam, hogy többször is románul telefonálgatott. Déda és Maroshévíz között nagyon szép volt a táj, viszont úgy hat óra körül elkezdett alkonyodni.
Elég hamar sötét is lett, de nagyon. Én megszoktam a budapesti „sötétet”, ahol a közvilágítás mellett még könyvet olvasni is lehet. Na, ez nem olyan volt. Vaksötét!! Sz*rt sem láttam. Ez azért aggasztott, mert így hogy tudom követni az állomásokat, hogy hol tartunk az útban?...
Maroshévíz körül jöttek megint kalauzok, ezúttal két egyenruhás és két civil ruhás nő. Az egyik civil ruhás megnézte a jegyemet, aztán mondott valamit románul. Természetesen nem értettem; a szemben ülő lány fordított (egyébként ő is román lehetett, mert magyarul kicsit törve beszélt): hogy mutassak valami igazolványt, amivel ezt a kedvezményes jegyet vettem.
A jegyem Fortuna volt, 5.985.- Ft-ért, naná, ezért vettem meg hetekkel az út előtt, mert csak korlátozott számban van.
Mondtam, hogy ehhez nem kell igazolvány, sima kedvezményes turista jegy, mutattam a nyugtát, hogy ilyent bárki vehet Budapesten. De egyébként kedvesek voltak a nők, nem látszott rajtuk rossz szándék. Mondták, hogy elkérnék a jegyemet, mert Brassóban ellenőrzik; adjanak-e helyette csere jegyet Szeredáig? Ezt végül nem kértem, miután azt is mondták, hogy több ellenőrzés nem lesz, ők lesznek itt végig. Így aztán odaadtam a jegyet, és tényleg nem is volt több szívatás. Mondtam, hogy nem kell cserejegy, csak eljussak Szeredáig simán!
Egyébként a többi Fortunás utas jegyét is elkérték. És ekkor kezdődött az „Úristen, hol vagyunk?!”-pánik: ahogy meghallották, hogy én Szeredába megyek, több másik utas is közölte, hogy ő is oda megy, de honnan tudjuk, hol kell majd leszállni, nem látunk semmit. Főleg egy idősebb hölgy aggódott (na meg én)…
A nekem tolmácsoló lány leszállt Gyergyószentmiklósnál. Azt, hogy ez Gyergyó, csak onnan tudtam, hogy sokan szálltak le, és hogy kb. ennek kellett következnie. Az állomások nevei ugyanis nem voltak kivilágítva. És mivel néha megálltunk menetrenden kívül is, ezért eléggé frászban voltam, hogy vajon felismerem-e majd Szeredát?
Endrét ekkor már felhívtam a mobilján, hogy kb. 40 perces késésünk van – ekkor már nem voltak illúzióim, hogy a vonat nekilódul és behozza a késést.
Gyergyó után a vonat megállt Csíkszentdomokosnál, és innentől sasoltunk még jobban. Most jön Madéfalva, és utána Szereda, de észrevegyük ám Madéfalvát!! Hát a vonat meg is állt valahol a nagy sötét sűrű éjszakában, de állomásnak nyomát sem láttuk. Az egyik útitárs szerint ez nem Madéfalva volt, hanem csak elengedtünk egy gyorsvonatot.
Na de ha mégis Madéfalva!? Én levettem a poggyásztartóról a cuccomat és, hogy ha mégis Szereda jön, legalább rohanva le tudjak majd szállni.
Aztán megint megállt a vonat. Mellettem a Szeredába tartó kiscsalád a füle botját sem mozgatta, de engem ez nem nyugtatott meg, ők is tévedhetnek…. Aztán elindult a vonat, és itt csoda folytán jobbra volt az állomásépület ÉS ki volt világítva a tábla: Siculeni / Madéfalva.
Hú, de megkönnyebbültem! Nem mulasztottam el Csíkszeredát! Vonat továbbindult, én felvettem a kabátot, hátizsákot és kicsoffantam a folyosóra. Csodálkozva láttam, hogy jóformán az egész szakasz leszállni készül. Az ördögbe, fogalmam sem volt, hogy mindenki ide jön, ha ezt tudom, sokkal nyugodtabb lettem volna!
A vonat jó tíz perc múlva megállt, a népek elkezdtek leszállni. Én még a vonaton voltam, amikor megláttam Endrét a peronon, és innentől már minden rendben volt! :-)
