Na, most megbocsátottam Nagymarosnak és a Börzsönynek a pünkösdi félresikerült kirándulásomat :-D
Június óta nem voltam ilyen hétvégi egynapos városnézős/kirándulásos kiruccanáson, és már kezdek megzakkanni, úgy hiányzik. Az a júniusi is a Badacsony volt, ahonnan viszonylag hamar hazajöttem, mert már tömeg és meleg volt.
Persze jártam azóta a János-hegyen, a Hárshegyen, az Árpád-kilátónál, de végre valami távolabbi helyre vágytam. Most elhatároztam, hogy ezen a hétvégén megyek, ha a fene fenét eszik is.
Akár Sopronba is mehettem volna, mert ott mindig pár fokkal hűvösebb van, tehát nyáron is elviselhető, azonban a MÁV-ot ismerve nyilván nem lenne klíma (vagy nem működne) a vonaton, és hogy a tűző napon három órát rohadjak a klímátlan vonaton, azt mégse. Így Budapest környéki helyet keresgéltem a térképen, és végül kitaláltam Zebegényt, ami vonattal könnyen elérhető, és szép kis hely – bár csak egyszer jártam ott vagy húsz éve –, és ami a fő, vannak körülötte túraútvonalak. De nem akartam valami hatalmas megerőltető kirándulást, mert természetesen hétvégére visszatért a hőség, és nem érzem én magam olyan formában, hogy 35+ fokban valami nagyon kemény mászást csapjak. Főleg, hogy a menzeszem is küszöbön áll, és újabban sose lehet kiszámítani, hogy pontosan mikor jön meg.
Így aztán kiválasztottam azt az utat, amit már régebben észrevettem a térképen, ami átmegy az erdőn és szépen elmegy Nagymarosra. Ott felülök a vonatra és hazajövök.
Alaposan tanulmányoztam a túraútvonalas weblapot meg a sima Google térképet is, és láttam, hogy a kék keresztes út végig a bicikliút mellett halad, tehát nem lehet valami iszonyatos, sziklás, Rám-szakadék típusú út. Pont ideális nekem. Utána Nagymaroson majd sétálok a Duna-parton, esetleg eszem egy fagyit is.
Most, nem úgy, mint a múltkor, minden egész szerencsésen alakult. Meló után elmentem a Délibe jegyet venni – nem sok reménnyel a jegyautomatához mentem, ami most őszinte meglepetésemre simán kiadta a vonatjegyet, ugyanarra a 8.08-as vonatra, amire pünkösdkor nem volt hajlandó.
Mivel ilyen közelre utaztam, nem kellett valami hatalmas készülődés; még este átpakoltam a hátizsákba, és betettem a kullancsriasztót, meg a sapkát. Reggel lefőztem egy második kávét, azt palackba töltöttem és be a zsákba.
Hajnalban magamtól ébredtem 5:24-kor, és tök ideges lettem, hogy miért nem szólt az ébresztő?! Aztán rájöttem, hogy mert 5:42-re állítottam, mivel úgy is épp elég időm lesz.
Megittam az első kávét, megettem a pirított kenyeret gorgonzolával, zuhanyoztam. Haboztam, hogy leborotváljam-e a lábamat? – mert csütörtökön lett leborotválva, mert akkor már szoknyát kellett felvennem a meleg miatt, de azóta még csak 2 nap telt el, és ha most megint rámegyek, akkor valszeg vérezni fog. Az még cikibb, mint ha borostás a lábam. Aztán meg úgysem táncokat fogok lejteni, hanem a vonaton majd eldugom a lábam, az erdőben meg nem nézi senki.
Igyekeztem kevés vizet inni, mert emlékeztem rá, hogy Nagymaroson a vasutasok nem óhajtották kinyitni a vasútállomás vécéjét, és feltételeztem, hogy esetleg Zebegényben is ez a helyzet. Azért a Nyugatiban még elmentem az állomás vécéjére.
A vonat légkondis volt, és emeletes. (Egyébként nem tudom, miért nem lehet ilyen emeletes vonatokból párat a Balatonra átcsoportosítani nyáron, amikor a balatoni vonatok olyan zsúfoltak, hogy állva utaznak az emberek.)
A Hasadékot olvastam, ami nem biztos, hogy a legjobb választás, mikor épp erdőbe készül túrázni az ember – egyedül! –, a könyv pedig arról szól, hogy van egy hegység, ahol rendszeresen eltűnnek az emberek :-D De olyan jó kis hangulata van, és ősszel-télen játszódik, amit nagyon jó így a meleg augusztusban olvasni.
Leszállás előtt elmentem a vonat vécéjébe, ami nagy meglepetésemre nem volt lezárva, működött is, sőt volt benne víz meg szappan is. Ezek után már nem voltam rászorulva a zebegényi vasutasok kegyére.
Most jó sok leszálló volt Zebegényben. Ami egyébként nagyon kellemes kis helynek tűnt. Gondolkodtam is, hogy talán körülnézek, lesétálok a partra is, de aztán inkább rögtön nekivágtam a kirándulásnak. Nem győztem dicsérni magam, hogy ezzel a korai vonattal jöttem – bár nehéz volt felkelni olyan korán –, de most még jó friss levegő volt, a nap ugyan máris melegen sütött, de azért járt a levegő, és jobb volt, mint amilyen majd pár óra múlva lesz.
Már korábban kinéztem a térképről, hogy többféle módon meg lehet közelíteni a kék keresztet. Nekem persze sikerült most azt megtalálni, ami a legmeredekebb volt, a temető kerítése mellettit :-D No de sebaj, épp azért jöttem, hogy végre mozogjak és sportoljak! (De az is igaz, hogy ezen a héten már kétszer is futottam hajnalban.)
Amikor végre felmásztam a kék kereszten, megláttam bal kéz felé a kilátót, oda természetesen szintén felmásztam. Nagyon szép volt a kilátás a Duna-kanyarra. Itt megittam a magammal hozott kávét, mert már elmúlt 9.00, és igyekszem a reggeli órákra szorítani a kávéivást.
Ezután vidáman haladtam a kék keresztes úton. Roppant szép volt az erdő, csináltam is pár fotót, de így leírni nem nagyon tudom…. aki tudja, milyen egy szép erdő, vagy konkrétan ez az útvonal, az úgyis tudja :-) Nem voltak valami sokan rajtam kívül, de azért jött szembe egy biciklis, a hátam mögött – még a kilátónál – egy párocska, aztán megelőzött három erős tempóban túrázó, sportoló szerű alak is. De egyébként nem volt tömeg – ami jó, mert így nyugodtan mehettem a bokorba pisilni, amikor a kávé miatt kellett ;-)
A kék kereszt igen tisztességesen volt jelölve végig, nemigen lehetett eltévedni, még nekem sem sikerült (rád nézek, Ciklámen Tanösvény :-D). Volt néhány kereszteződés, de mindig ki volt plakátolva, hogy merre folytatódik a kék.
Persze megint eszembe jutott, hogy állítólag medve van a Börzsönyben; vagy most éppen Nógrádban talán, de végül is átjöhet ide, nem? De igyekeztem elhessegetni a gondolatot. Bár sajnos nagyon is élénken megképzett lelki szemeim előtt egy nagy barna állat az ösvényen, kerek fülekkel… Brrrrrr! (Végül nem jött!)
Mentem, mentem, nagyon kellemesen éreztem magam. Nem volt fárasztó az út, jó friss a levegő; hűvös ugyan nem volt, de igen kellemes. Tudtam azért, hogy lent Nagymarosnál, pláne Pesten, még tíz fokkal melegebb lesz majd….
Mentem, aztán egyszer csak ritkultak a bokrok, és ott volt előttem egy kőkereszt. Megtorpantam, mert emlékeztem a térképről, hogy ahol a kőkereszt van, onnan már lefelé vezet az út Nagymarosra, szóval, az már a túrának a vége, vagy legalábbis az utolsó szakasza.
Na de hogyhogy?! Hát még csak most indultam el! Ránéztem az órára: 10.00 volt, és csak 8.57-kor szálltam le a vonatról Zebegényben. Pedig igazán nem rohantam.
Hát, basszus…. Jó, nem este tízig akartam itt lődörögni a hegyen, de azért azt hittem, hogy ez kicsit hosszabb táv. Nahát…
Még csak éhes se voltam igazán, hiába volt nálam kis sajtos fornetti, reggeli óta a kávén kívül nem ettem semmit. (Ami azért fura, mert a melóhelyen ilyenkor már megdöglök éhen, és alig várom, hogy ehessek; de jól tudom, hogy igazából arra vágyom, hogy végre felfüggeszthessem a melót ;-D Most, hogy jól éreztem magam itt az erdőben, nem jött ez a pszichés éhség.)
A térképről tudtam, hogy innen nagyjából megszűnik az erdő, és főleg nyílt terepen megy tovább az út. Ezért feltettem a napszemüveget meg a baseballsapkát. Hát, tényleg nyílt terepen kezdődött a lefelé menő szakasz, szembe sütött a nap, és elég meleg volt. De azért még mindig sokkal jobb, mint a városban.
Mentem, mentem, most már lefelé, egy ponton megálltam lefotózni a kilátást, szemben a visegrádi várral. Aztán eljött a lakott terület. Egy utcán mentem lefelé ezután, jó sokáig.
Elkezdtem sajnálni azokat, akik ezt a túrát Nagymaros irányából csinálják meg, mert az qrva kemény lehet…. Már régóta csak jövök, jövök lefelé; tehát a szembe jövők ugyanennyit másznak felfelé. Jó, én is másztam Zebegényben, de az valahogy kevesebbnek tűnt és kellemesebbnek, amellett ott legalább az árnyékos erdőben kellett mászni.
Megint megdicsértem az eszemet, amiért a meleg ellenére nem szandált, hanem a zárt túracipőt vettem fel reggel, mivel itt, ezen a lefelé tartó szakaszon eléggé köves, poros volt a talaj, és ha szandálban jövök, lehet, hogy megcsúszom vagy felsértem a lábamat ezekkel a kövekkel.
Leértem Nagymarosba, lesétáltam a Duna-partra, ahol van egy kis szabadstrandos terület is (fogalmam sem volt eddig erről). A nyilvános WC pedig ezúttal nyitva volt, nem úgy, mint pünkösdkor, és ingyenes volt!
Valamiért a nagymarosiak azt gondolják, hogy májusban nem jár arra a madár sem, vagy ha mégis, annak nincs anyagcseréje, se nem menstruál, és nincs szüksége retyóra.
Ekkor még csak fél 11 múlt nem sokkal, és még szívesen gyalogoltam volna, mert úgy éreztem, van a lábamban még egy csomó kilométer. De most itt Nagymaroson sétáljak fel-alá? A hegyre nem megyek most vissza, ha már egyszer lejöttem ;-)
Így eldöntöttem, hogy most visszamegyek Pestre, és majd a vonaton gondolkodom a továbbiakról. A hazamenő menetrendet tudtam: 11:11-kor jön a következő.
Visszakanyarodtam a vasútállomásra, ezúttal az automatákhoz, és megint őszintén meglepődtem, mikor simán kiadta a hazafelé menő jegyet.
Még volt jó negyedórám. Most végre leültem egy padra, és megettem két fornettit. Aztán le-föl sétálgattam a peronon, végül a peron elején a napon megálltam kicsit. Akkor észrevettem, hogy egy sovány, drogosnak/begyógyszerezettnek látszó félcigány luvnya áll a vécé előtt – már csak én voltam egyedül ennyire elöl a peronon, és tutira biztos voltam benne, hogy a nő hozzám fog odajönni. Ezért azonnal felpattantam és lassan hátrafelé indultam. De természetesen ahogy elhaladtam mellette, a drogos luvnya hozzám szólt, hogy „Hogyan lehet innen visszajutni Vácra?”
Mondtam, hogy ezzel a vonattal, ami majd ide fog jönni; aztán azonnal mentem tovább. (Baszki, konkrétan a vasútállomáson vagyunk, mégis honnan indulna a vonat...) Tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor szokott jönni a „Nem-e tudnám őt kisegíteni a vonatjegy árával?”, illetve „Nem-e tudnám megmondani, mennyi az idő, de a telefonomon” – így nem rohanva, de azért határozottan mentem a peronon, most hátrafelé. Ott megálltam a tűző napon. De pár perc múlva látom ám, hogy a kis drogos picsa is ténfereg arrafelé!
Hú, de utálom, amikor az ilyen félcsövesek „kiszúrják” az embert…. Akkor én, noha elképesztő módon utálom a tömeget, de most bementem az árnyékba, ahol már sok (normális) utas is várakozott, és azok közé beálltam. (A tömegnél még jobban gyűlölöm, ha egy nemnormális drogos kis csöves rám akaszkodik.)
Végül csak megjött a vonat, én meg két kocsival a csajt elkerülve szálltam fel (az tényleg leszállt Vácon hálistennek, pedig kicsit aggódtam, hogy esetleg képes bejönni a Nyugatiig és ott megkésel, mert nem akartam neki pénzt adni – túl sok bűnügyi hírt és/vagy kelet-magyarországi lakosok élménybeszámolóit olvastam).
A vonaton megettem a többi fornettit is, így már éhes nem voltam; és útközben elhatároztam, hogy kimegyek a Margitszigetre és teszek egy kört. Ahogy írtam, még volt bennem gyaloglási vágy. Megtehettem volna, hogy hazamegyek és majd kora este, amikor már hűvös lesz és alkonyodik, újra elmegyek, de olyan kialvatlan vagyok ezen a héten, hogy ha én egyszer hazamegyek, ma már nem fordulok vissza, az tuti.
Ezért kimentem a Szigetre – villamossal, mert annyira azért nem vágytam gyalogolni, hogy a Nyugati környékén a tűző napon caplassak – és körbesétáltam a Szigetet, így lett összesen 22.000 lépésem ma. Ennyi mára asszem elég is volt :-) Hazafelé még vettem egy sört, amit talán este megiszom majd.
Elhatároztam, hogy feltétlenül megteszem még ezt az utat, de ezentúl is csak Zebegény felől jövök. Habár az se lehet rossz, ha ZebegényBE megérkezik az ember… Na, majd eldöntöm.
