Végre! megcsináltam az ún. „háromszög-túrát”, ami a Sopronhoz közeli nyugati határszélhez való háromszög alakú kiszögelléshez vezet, aztán vissza kelet felé Brennbergbányáig. És megtapasztaltam, hogy egy hiper-szuper csilivili felújított modern szállodaszobában egyáltalán nem törvényszerű, hogy legyen meleg víz…
Előzmények: rég lefoglaltam a szállást, persze mikor rápillantottam a menetrendre, láttam, hogy már megint vonatpótló jár egy szakaszon :-( Akárcsak tavaly!
Ezenkívül a melóhelyen nincs fűtés, a főnököm meg krahácsol, mindezek miatt azon a héten már fájt a torkom, az indulás napjára pedig bődületes nátha lett belőle (az igaz, hogy egyidejűleg a torokfájás megszűnt :-D) És ugyanezen a héten láttuk Katival A szer c. filmet, aminél durvábbat nem sokat láttam – pedig láttunk már pár horrort –, és annak a képei sajnos még napokig elő-előjöttek az agyam hátuljából.
Ja, és ekkor már bő egy hete még rosszabbul aludtam, mint egyébként; sok felriadással, nulla álmodással (én akkor tudok igazán pihenni, ha álom is van); és mindennap az ébresztő előtt félórával felébredtem magamtól. Amikor még korán van felkelni, de visszaaludni is lehetetlen a stresszel, hogy „mindjárt megszólal az ébresztő”. Mintha valami folyamatos éberség lett volna rajtam, mert napközben se voltam álmos.
Így indultam el Sopronba :-D
És megint elkövettem azt a hibát, amit a Holtodiglannal Füreden; elhoztam magammal A háromtest-problémát és még egy kisebb könyvet is, hogy hátha az előzőt kiolvasom közben. De nem olvastam ki – sőt –, így a másikat megint tök fölöslegesen hoztam el…
Még itthon vettem Otrivin orrsprayt, de ez volt az utolsó. Sok évvel ezelőtt ugyanis az Otrivin (aktuális változata) elérte a legdurvább náthánál is, hogy ha befújtam, 6 órán át se orrfolyás, se orrdugulás nem volt. Utána újrakezdődött, de volt 6 óra nyugi. Az újabb fajta Otrivineknél ez már sose volt így, de azért utazás előtt mégis megpróbáltam: még a Keletiben belőttem a sprayt (különben utálom az orrsprayt), és kb. félórán át hatott; Tatabányától már nonstop folyt az orrom megint. Mindezt több mint 4.000.- Ft-ért! Soha többé nem veszek!
A vonaton ráadásul valahogy hűvös levegő jött oldalról. Tekertem a hőfok-szabályozót jobbra: hideg jött; balra: hideg jött, az erősség-szabályozót 1-esre: hideg jött, 2-esre: hideg jött, 3-asra: hideg jött stb. Bármit bárhová tekertem a fülke ajtaja fölött, csak hideg, illetve még hidegebb levegő jött.
Érdekes a MÁV. Nyáron a világért sem eresztene be hideg légáramot, viszont októberben, 15 fokban, amikor náthás az ember, akkor fújatja a hideg levegőt, ha kell, ha nem (mert még leállítani sem tudtam).
Maga az út ettől eltekintve jó volt. Olvastam a kínai regényt – érdekes volt, noha szokatlan –, és folyton fújtam az orromat; szerencsére egymillió zsepit hoztam magammal.
Csornán átszálltunk a pótlóbuszokra, ami a sztrádán eljött Sopronig. Csodálkoztam, hogy ez a bejövő autóút ilyen ’nagyvárosias’, mert közúton még sosem érkeztem Sopronba mindeddig.
Vettem egy sört estére, aztán szép lassan elsétáltam az Erzsébet-kertig, ott üldögéltem, ettem fornettit, aztán szép lassan felindultam a szállodához.
Reménykedtem, hogy talán nincs tömeg, de az utóbbi években mindig jött valami csoportocska … Úgyhogy inkább szarkasztikusan fogadtam magamban, hogy most vajon milyen csoport jön?: sakkcsapat? Focicsapat? Nyugdíjasklub? De a parkolóban egész kevés kocsi állt csak.
Ahogy beléptem a Szieszta jól ismert előterébe, automatikusan balra néztem, ahol a szép nagy hall és az étterem szokott lenni, de az most valami rabicfallal le volt zárva; feleakkora volt, mint rendesen. Kajálni a „kis” étteremben kellett. Nagyon karaj… Kevés ember van, de az étterem is kisebb lett, szóval kb. ugyanakkora lesz a népsűrűség…
Most egy jóval fentebbi emeleten kaptam szobát, itt még sosem jártam. Örültem, mert a kilátás valami isteni volt, viszont mégsem örültem, mert így nem járhatok lépcsőn az étterembe és vissza (háromnál több emelet már sok reggeli előtt). A liftet pedig utálom, mert az tuti, hogy míg várok rá, mindig odagyűlik még 1-2-3 ember, és azt én nem szeretem.
A szobában kipakoltam, olvastam, ettem még fornettit, csináltam egy magammal hozott filterből hársfateát. Aztán elindultam! Erre az első napra azt terveztem, hogy végigsétálok a Várisi sétaúton, utána az Ojtozi-sétányon.
Ezt is tettem. Remek idő volt, hűvös, de a nap szépen sütött; a szél Sopronban már megszokott :-D Istenien éreztem volna magam, ha nincs a nátha. De volt :-( OK, hogy semmi más bajom nem volt, se a torkom nem fájt, lázam se volt, de ez az állandó orrfolyás… Kifújtam, megint folyt; kifújtam, megint folyt; kifújtam, megint folyt…. De persze azért sétáltam; a mozgás jót tesz, különösen ilyen tiszta levegőjű erdőben, napsütésben, kesztyűben.
Az Ojtozi-sétánynál eszembe jutott, hogy még bőven van idő vacsoráig és mi lenne, ha megnézném a Daloskőt? Ott még sosem jártam, de a térkép alapján rémlett, hogy igazából egész közel van a TV-toronyhoz. Az pedig itt van felettem a hegyen.
Elő is kaptam a turistatérképet, meg is néztem, hogy a kék háromszögön kell menni, és az felvisz végül a Károly-kilátóhoz, ahonnan már könnyen hazatalálok. Ezért el is indultam a kék háromszögön, ami szintén nagyon szép kis turistaút volt, némi emelkedőkkel, de semmi vészes. És kétszer is keresztezte a régi sípályát! Ahá, hát ez az az érdekes árok vagy mi, amit mindig látok a vonatból, mintha valami Libegő járna itt… Ha felfelé néztem jobbra, ott volt a TV-torony. Nagyon jó tájékozódási pont.
Tök hamar ’megvolt’ a Daloskő, az út hegyesszögben kanyarodott. Újra kereszteztem a sípályát, aztán az út kibukkant a Károly-kilátóhoz. Ott még volt pár kiránduló.
Először a Ciklámenen akartam visszatérni a városba, de annak a kezdete innen még jó tíz perc gyaloglás, és a Ciklámen igazából tesz egy nagy kanyart. Ezért inkább mégis a sárga háromszögön jöttem le, amit már többször is végigjártam lefelé és felfelé is.
Most is simán lementem rajta; csak azt nem vettem számításba, hogy most már kb. 17.00 óra volt, a nap már le is ment, és még nem volt ugyan sötét, de azért már haladtunk az alkonyodás felé. Úgyhogy szedtem a lábamat. Szerencsére előttem, még látótávolságon belül, egy párocska haladt, azokat követtem. Végül a nyomukban megérkeztem a Lővér szállóhoz, a párocska oda bement, én pedig a Ciklámenen haza.
Felmentem a szobába átcserélni az éttermi cipőmet, aztán mindenre felkészülve lementem vacsorázni. Ott viszont kellemes meglepetés ért, mert nem volt sok ember! Nem mintha full kihalt lett volna, voltak vendégek, de egyáltalán nem olyan sok, és a „kis” étteremben is volt egész sok asztal, végül is el lehetett férni. A kaja pedig nagyon jó volt, mint mindig.
Vacsora után visszatértem a szobámba. Az volt a terv, hogy csinálok még egy hársfateát, aztán lezuhanyozok jó forróval, majd kipattintom a sört, és az ágyban olvasom a Háromtest-problémát.
Nyitottam is a melegvíz-csapot, hogy teát csináljak, ahogy már délután is. Azonban a csapból nem jött meleg víz. Folyattam, folyattam, folyattam, de semmi (mármint csak hideg víz jött).
Kurva sokáig folyattam, és kezdtem kétségbeesni, mert ugye még zuhanyozni is akarok, mert totál leizzadtam, és náthás vagyok, és ősz van, tehát nem akarok hideg vízben fürödni.
Miután kurva sokáig nem történt semmi előrehaladás, végül felhívtam a recepciót. Még soha nem csináltam ilyet, és ha max. a 3. emeleten vagyok, természetesen lesétálok gyalog, de innen fentről nem fogok. Jó sokára fel is vették, mondtam, hogy melyik szobában vagyok és nincs meleg víz. Hátha van valami csilivili kapcsoló, vagy titkos érzékelő, amit meg kell nyomni/húzni/csavarni/rálehelni (mert annyi hipermodern baszomságot raktak ebbe a felújított szobába, hogy valami ilyen megfejtésre gyanakodtam).
De sanszosabb, hogy a nagy felújításban – mert a Sziesztában vazze évtizedek óta felújítás folyik – elzárták a munkások az én emeletemen a meleg vizet vagy kikapcsolták a kazánt, és egy kattintás kell, amit majd megcsinál szépen a karbantartó.
Szóval, lecsörögtem a recepcióra, hogy itt nincs meleg víz, pedig régóta folyatom. Jaj, elnézést, mindjárt intézkedik! OK, kérdem, és jönni fog valami karbantartó, vagy mi lesz? Nem, nem, majd ő visszacsörög.
Hát nemigen hittem, hogy tényleg visszacsörög, de csakugyan csörgött a teló tíz perc múlva. Most már van meleg víz, próbáljam ki.
Mentem a csaphoz, valóban jött már valamiféle félmeleg, inkább csak langyos víz, de a semminél jobb! Mondtam, hogy köszi, aztán be is rohantam azonnal lezuhanyozni, még mielőtt esetleg ez a langyos víz is megszűnne.
Zuhany után már épp fel akartam pattintani a sört, amikor kopogtak. Először nem is voltam benne biztos, hogy az én ajtómon kopognak-e, de akkor kopogtak még egyszer – akkor már indultam az ajtóhoz, de az egyszer csak kattant és a saját kártyájával már jött is be a karbantartó tata.
(Gondolatban kissé felvontam a szemöldökömet, hogy mi van, ha épp szexelünk a pasimmal, akkor is kemény 20 másodperc után már jön is be?...)
No mindegy, hát jött a tata, mondta, hogy elnézést, de jól ki kell folyatni ezt a hideg vizet, hogy jöhessen a meleg; bejött, valamit tekert a mosdó alatti kis csapoknál, én ott álltam a pizsamámban … 19.45 volt, náthás voltam, és kurvára nem örültem, hogy ilyenkor egy karbantartó van a szobámban. Végül kinyitottuk tökig a csapot és jött a langyos víz. Mondtam, hogy hát nem igazán forró, de mindegy, jó lesz. Ó, hát ő is nem tudja, milyennek kéne lennie szerintem az igazán forró víznek… - Na jó, ezzel elbúcsúztunk.
… Megjegyzem, hogy a Sziesztában még a legutóbbi ott-tartózkodásomkor, a vacak kis felújítatlan szobában is rendes meleg víz volt; de szeptemberben a – fel nem újított – Annabellában is olyan forró víz jött, hogy mikor teleeresztettem a kádat, hideget kellett hozzá eresztenem, mert leperzselte a bőrömet. Sőt megjegyzem, hogy még itthon is, a szar kis 22 négyzetméteres körfolyosós lakásomban ha megnyitom a meleg víz csapját, 15 másodperc múlva olyan kurva forró víz jön, hogy el kell vennem alóla az ujjamat.
Na ennyit a csodálatosan felújított luxus szállodaszobákról! :-( Van benne minden, csak meleg víz nincs…
Egyébként ezen az éjszakán valami elképesztően szép, narancssárga telihold volt, amit nem győztem bámulni az erkélyről, noha már hideg volt. Lefotóztam a látványt, a város fölötti teliholdat, de a telefonon annyira már nem volt látványos.
Ezek után olvastam, megittam a jó kis sört és lefeküdtem. Ugyanolyan vackul aludtam, mint az elmúlt időszakban mindig, és többször felébredtem pisilni. Nem segített a gondolat, hogy a személyzet bármikor bejöhet egy kártyával (ezért szeretem inkább a hagyományos kulcsot). Egyszer aztán olyan fura érzésem támadt, mintha figyelnének. Felkapcsoltam a kislámpát, és megdöbbenve láttam, hogy a hűtő/minibár ajtaja dizájnos módon üvegből van, és a belső világítás szépen kivilágít belőle (én eddig azt hittem, a hűtőkben belül töksötét van, ha becsukom az ajtót, de ezek szerint nem). Szóval a hűtő ott világított – jó, halványan – a pofámba, míg én – amúgy is rosszul – aludni próbáltam.
Utálom, ha efféle világítás van éjszaka, pl. ha Fater a telefonját baszkurálja. Érdekes, hogy ugyanakkor ha nappal alszom, akkor nem zavar a nappali fény.
Reggel a langyos vízből csináltam egy nescafét, és azt vettem észre, hogy az orrom még mindig el van dugulva, de már nem folyik! Még mindig volt mit kifújni, de az már olyan sűrűbb volt, ami azt jelenti, hogy kezd tisztulni.
Letántorogtam reggelizni. Legnagyobb örömömre most is elfogadhatóan kevés vendég volt. És volt rántotta, virsli, szalámi, sajt, gyümilé és főleg kávé!
Ezen a napon terveztem megejteni a háromszög-túrát. Már rég kinéztem az útvonalat és láttam, hogy ahonnan a piros sáv indul, azt Sopronból mindenképp busszal kell megközelítenem, mert az Ágfalván van, az pedig gyalog, még a valódi túra előtt, már túl sok. Pont ezért akartam egy ittalvós teljes napon megcsinálni a háromszöget, amikor nem vagyok a budapesti vonathoz kötve.
Az ágfalvai busz óránként ment, én a 9.45-öst céloztam be. A buszig gyalog akartam menni a szállodától, noha lefelé is megy busz, de azzal már nem akartam vesződni, hogy még a hegyről lemenő busz; aztán az hol találkozik az ágfalvaival… Jó nagy ráhagyással megterveztem, hogy kb. mennyi idő nekem gyalog, míg a Sziesztától a legközelebbi megállóig elérek. Jó 45 percet saccoltam, de sokkal hamarabb odaértem. Még előtte be is akartam ugrani az Erzsébet-kertben lévő WC-be, de az – hát persze hogy! – be volt zárva…. Mert hát miért is lenne szombat délelőtt 9.15-kor nyitva egy nagy közparkban lévő nyilvános WC?! Tisztára a nagymarosi vasútállomáson éreztem magam.
Még sétálgattam is a Kossuth Lajos utcán, míg a buszra vártam. Ami pontosan megjött! – Érdekes, most már egyre kevésbé félek idegen városban buszozni, amióta gyakran csinálom :-D Az út Ágfalvára vagy tíz percig tartott, ott leugrottam és rögtön meg is találtam az utcát, amin végigmenve elkezdődik a piros csík. Aztán csak azt kell követnem jó sokáig.
Hát a turistaút eleinte szép nyugodtan haladt, aztán sunyi módon balra felfelé kanyarodott. Sértődötten gondoltam, hogy nekem senki nem mondta, hogy itt szintemelkedések lesznek! :-D
Nem tudom, miért hittem, hogy majd nagyjából szép egyenes út lesz, miközben ez hegyvidék, meg az Alpokalja, később jutott eszembe, hogy alighanem az Őrség miatt, ami szintén ilyen ’határvidék’, és mégis alig van benne emelkedő.
Szóval, a piros út emelkedett-lejtett, egyébként nagyon szép erdőben vezetett. És az időjárás is roppant jó volt, ugyanolyan friss, de napsütéses, és még szél se nagyon fújt.
Persze a turistajelzésre, ahogy azt már megszoktam, megint úgy kellett figyelnem, mint sasnak a légyre, nehogy eltévesszek egyet is szem elől… Elég lazán voltak felfestve. Aztán voltak ilyen cikkcakkos kanyarok; meg volt, hogy valamiféle irtásra vezetett a jelzés; ott középen állt egy fa, piros csíkkal, odaálltam mellé, hogy OK, de most innen merre? Mert jelzés nem volt. Végül kisakkoztam, hogy amerre ki van taposva a fű, esetleg arra kéne menni, és valóban az volt az.
A talaj egyébként elég sáros volt, amin csodálkoztam, mert otthon már vagy egy hete nem esett egyáltalán. És a sárban volt egy csomó vadállat-lábnyom. Nem vagyok egy Nyomkereső, de nem tudtam nem észrevenni, hogy viszonylag friss patanyomok, amikről igyekeztem nem jobban belegondolni, hogy szarvas, őz vagy vaddisznó-e…. Egyébként a szeptemberi szarvas-találkozás után most már fel voltam készülve, hogy állatokkal futhatok össze, és igyekeztem nyugodtan állni ehhez a lehetőséghez. Olvastam, hogy jó zajosan kell menni, akkor az állatok tudják, hogy jövök, és odébb mennek. Hát én csörtettem ezerrel, mert mindenfelé avar borította a talajt :-)
A turistaút továbbra is le-föl ment, néha marha erős emelkedők, aztán meg lejtők. Volt egy balkanyar, ahol lefelé kellett menni; de annak a lejtőnek az alján meg a nyíl egyértelműen balra mutatott, holott szerintem egyenesen kellett volna menni. Előre is mentem kicsit, hogy ott van-e a jelzés; de nem volt. Jó, akkor lementem balra, az amúgy is valami nyiladék volt…. Mentem, mentem, mentem vagy negyedórát, de egy jelzést sem találtam. Viszont autók hangját hallottam itt lent a fákon túl. Előkaptam a telefont és láttam, hogy itt van mellettem a Fehér úti parkoló vagy mi; tehát határozottan nem erre kell jönni. Káromkodva visszamentem a nyiladékon – most már felfelé – és meg is láttam, hogy igazam volt, egyenesen kell továbbmenni, és volt is jelzés egy fán, csakhogy én pár méterrel odébb ellenőriztem, és ott nem volt. (Ösvény se volt, vagy ha igen, mindent eltakart az avar.)
Nem nagyon sokkal hagyhattam el Ágfalvát, amikor már el is ment a magyar térerő. Fel voltam ugyan készülve rá, hogy a határ közelsége miatt ledob a net – két éve is így volt –, de azt hittem, az majd csak a határhoz sokkal közelebb lesz.
Figyeltem a telefonon lefotózott túratérképet, és meglepve láttam, hogy már ott járok, ahol a piros kereszt és a piros csík találkozik! De az idővel nem álltam túl jól. Azt is már előre kinéztem, hogy Brennbergbányáról sajnos csak páratlan órákban jár a busz; tehát az volt a tervem, hogy 10.00-kor megérkezem Ágfalvára, elrongyolok az Asztalfőig kb. 12.00-re, max. 12.30-ra, onnan 14.30-ra Brennbergbányára, és elkapom azt a buszt. Aztán vissza Sopronba, és megebédelek a Gyógygödörben!
De most már 11.00 is elmúlt és a térkép alapján még egyáltalán nem haladtam valami jól; mert persze az emelkedőkkel meg a fölösleges kitérővel nem számoltam. Lehet, hogy nem érek el időben az Asztalfőhöz, és nem érem el a buszt. Ezen a ponton gondolatban elengedtem a tervet. Végül is van még busz; nem kötelező nekem 18.00-kor vacsorázni menni, sőt a Gyógygödört is kihagyhatom, nem fog elvinni a rézfaszú bagoly, ha egyszer Sopronban járok és nem kajálok a Gyógygödörben… Volt nálam ropi és Oreo, azzal elleszek vacsoráig, amikor úgyis jó kis főtt kajám lesz.
Így már nyugodtan haladtam az Asztalfő felé, jól megfigyelve mindent, mert hát lehet, hogy többé az életben nem járok majd erre. Ez olyan isten háta mögötti szakasz, hogy talán senki nem jön majd velem és lehet, hogy még egyszer nem lesz bátorságom egyedül megjárni.
Nagy megdöbbenésemre hirtelen tök jó minőségű út lett a turistaösvényből, amin akár kocsival is lehetett volna járni. Egy idő múlva jött is egy autó; ezenkívül még nem találkoztam senki mással mindeddig, mióta elhagytam Ágfalvát.
Itt hirtelen visszajött a térerő, pedig most már még közelebb jártam a határhoz. Rögtön le is ellenőriztem a műholdas térképpel a helyzetemet. Igen, most már közeledek az Asztalfőhöz, a túraút azon szakaszán, ami még nem fut párhuzamosan a határral, de majd nemsokára.
Eljött ez a szakasz is. Térerő hol volt, hol nem; néha jött sms, hogy Üdvözlünk Ausztriában; pedig még Magyarországon voltam :-D A piros csík lekanyarodott a kényelmes útról és megint erdei ösvény lett. De itt már nagyon szép volt, tényleg teljesen a világ vége. Egyszer jött szembe egy darab biciklis fickó (de nem turistának, hanem helybelinek látszott inkább). Itt is emelkedett-süllyedt a terep. Aztán, ahogy már számítottam rá, a „fő” utamról balra elkanyarodott az egyik jelzés; kicsivel később balra elkanyarodott a másik jelzés, és az „én” utam haladt tovább egyenesen a határ-sarok felé (de figyeltem ezerrel, nehogy mégis eltévedjek).
És akkor egyszer csak ott állt előttem a kőasztal a padokkal, amiket ismertem már fotókról, hogy ez az Asztalfő! Osztrák jelzés is volt a fákon!
Megbűvölve néztem. Oda is mentem – épp nem járt arra senki más most –, átmentem a határsávon, bementem vagy húsz métert osztrák területre.
Gyerekkoromban egyáltalán nem jártam külföldön, és 20 éves elmúltam, mikor saját szervezésben (velencei karnevál) először jártam más országban, ezért aztán valahányszor külföldre megyek, még ha csak ilyen miniatűr határátlépés is, az nekem mindig nagy élmény.
Megjegyzem, hogy éppen itt, konkrétan a nyugati határszélnél, az Asztalfőnél, volt Vodafone-térerő, simán ment a műholdas térkép olyannyira, hogy mikor átsétáltam a határon és Ausztriában sétálgattam, szépen mutatta a jelet, hogy ott van a kis kék pöttyöm :-D
Leültem az asztalhoz és ettem a ropiból, meg a tegnapról még megmaradt két darab fornettit. Aztán meglepve vettem észre, hogy még csak 12.33 van! Hát időben vagyok! Úgy látszik, a sima szakaszokon behoztam az emelkedők miatti lemaradást. Igazából ha most indulok, két óra alatt elérhetek Brennbergbányára a buszhoz!
Visszasétáltam a turistaúthoz és figyelmesen megnéztem a jelzést. Most már ’csak’ ezt kell követnem teljesen végig. Ez aztán teljesen párhuzamos az országhatárral. El is ment a térerő azonnal és csak Brennbergbányán jött vissza; holott jó pár méterrel a határon belül voltam, míg az Asztalfőnél konkrétan osztrák területen meg volt térerő, de hát ilyenek ezek a műholdak vagy mik.
Az útnak ez a szakasza sokkal kellemesebb volt. Gyakorlatilag csak menni kellett előre. Eltévedni nem is igen lehetett volna. Egyszer jött szembe egy osztrák turista család. Mivel térerőm nem volt, csak saccoltam, hogy kb. hol járhatok, de azt tudtam, hogy a Magas-bérc kilátó már közel van Brennberghez, tehát ha azt elérem, viszonyítani tudom hozzá a helyzetemet.
Vagy egy órát talpaltam az Asztalfőtől, amikor meg is lett ez a kilátó. Megrökönyödve láttam, hogy egy komplett baráti társaság van ott, és az asztaloknál ülve piknikeznek. Ez annyira furcsa volt! Számomra ez a vidék olyan „világvégi”, még a Soprontól is távoli Brennbergtől is távol van jó félórányira, és most ez a sok ember tisztára természetfelettinek tűnt. Pedig egy sima társaság volt csak.
Felmentem a kilátóba, fotóztam; nagyon szép volt. Aztán mentem tovább a piros csíkon. Most már tudtam, hogy hol vagyok, és megfordult a fejemben, hogy pl. besétálok Új-Hermesbe, mert ott még sosem jártam, de aztán nem mertem megkockáztatni. Továbbmentem az ösvényen, ami végül beletorkollott abba az autóútba, ahol két éve is átmentem a határon. (Útközben találtam egy erdei siklót az úton, aki nem mozdult, de nem tudtam eldönteni, elhunyt-e vagy csak megdermedt.)
Természetesen most is átsétáltam az osztrák oldalra, ez már egy kis település és igen kellemes. Még csak kb. 14.00 volt. Ezért úgy gondoltam, hogy nem a már ismert úton megyek be a faluba, hanem tovább követem a túraösvényt, aminek lesz egy leágazása balra, egy piros kereszt, és az a turistaösvény bevezet a faluba „hátulról”.
Így is tettem, az erdőnek ez a része is nagyon szép volt. Hamar megtaláltam a piros keresztet, azon folytattam tovább az utat. Itt már volt térerő. Jelezte is a telefon, hogy itt kell bemenni a faluba, és volt is ösvényféle, csakhogy mindenféle kidőlt fák voltak azon keresztben. De ha körbe megyek, az nagy kerülő lenne…. Miután leellenőriztem a netes térképen, hogy csakugyan ez az út-e az, fogtam magam és simán átmásztam az útra (szándékosan?) kidöntött fatörzseken.
Csak utólag jutott eszembe, hogy hátha a brennbergbányaiak direkt torlaszolták el ezt az erdőből bevezető utat, hogy pl. a szörnyek ne mehessenek be a faluba, de én azért csak bementem :-D
Remek érzés volt visszatérni a civilizációba! Persze imádom az erdőt, de azért mégis ez az én közegem… Kis vacak földút volt ez az utca, de aztán szépen beletorkollott a főutcába, és hamarosan elértem az iskolát, meg a kocsmatemplomot. Nagyon bírom ezt a falut. Itt van a buszmegálló is, csakugyan 15.00-kor megy a busz, azonban ekkor még mindig csak 14.30 volt. (Sikerült tartanom az ütemtervet!!)
Ezért előresétáltam egy megállót, a falu elejébe, ahol szintén van buszmegálló. Itt leültem a padra, sütkéreztem, ropit eszegettem.
Ekkor született meg bennem a gondolat, hogy ugyan a Gyógygödörben ebédelést elvetettem, viszont most jóllaktam a ropival, de desszertet enni miért ne mehetnék be mégis a Gyógyba… Ott van egy elképesztően finom áfonyás-gesztenyés palacsinta. Talán megtiltja nekem valaki, hogy palacsintát (meg egy pohár kékfrankost) fogyasszak ott? ;-)
A busz pontosan jött, felszálltam rá – már tiszta rutinosan – és végigmentem a buszpályaudvarig. Onnan majdnem egyenesen a Gyógygödörbe, csak előbb megálltam a szuvenírboltban öngyújtót venni magamnak (mert most is ugyanilyen sopronit használok, de mi van, ha az kifogy majd).
Ezek után mentem az étterembe. Most volt rendesen vendég. Már délután volt, ilyen ’későn’ még sosem jártam itt. Azonnal jött a pincér; kérdeztem, hogy lehet-e csak desszertet kérni?
Persze hogy lehetett :-D Ezért rendeltem egy deci kékfrankost meg a palacsintát.
A bort azonnal hozták. Maga a mennyország volt, 5 óra kirándulás után ez a vörösbor!! Aztán jött a palacsinta. Az volt a legviccesebb, hogy előttem egy nagyobb női társaság volt, akik amikor meglátták a palacsintámat, azonnal beleszerettek; kérdezték a pincért, hogy mi ez, amit én eszek, és mikor meghallották, rögtön rendeltek maguknak is. Vigyorogtam. Imádom a gesztenyét, a palacsintát, a tejszínhabot … És az is szuper volt, amikor evés után vécére mentem, végre nem bokorban, és végre alaposan kezet is tudtam mosni utána.
Ezután vettem sört estére, meg a másnapi hazafelé tartó vonatjegyet. [9.57-kor meg 11.57-kor indult a vonat(pótló busz); vacilláltam a későbbin, de aztán belegondoltam, hogy még náthásan, málhával a hátamon +2 órát bolyongjak Sopronban, miközben másnap munka… Inkább hazamegyek a korábbival, és még délután alszom egyet. Akár egy Seduxent is beszedek, csak már aludjak végre egy alaposat.]
A Lővér körúton mentem felfelé szép lassan, aztán a tetején megláttam, hogy 36.000 lépésnél tartok. Akkor arra gondoltam, hogy akár már kihozhatnám a mai napot 40.000 lépésre is! Ezért aztán újra besétáltam az Ojtozi sétányra, végigmentem rajta oda-vissza, és újra haza a Ciklámenen.
Így 41.803 lépésem lett aznap.
A Szieszta parkolójában egy turistabuszt pillantottam meg. Ajjaj! Hogy mit jelent egy busz a szálloda parkolójában, azt sajnos tudom tapasztalatból: csoportot. Tessék, mondtam én!!
Felmentem a szobámba, aztán lejöttem vacsorázni. Elég sokan voltak az étteremben, de azért még le tudtam ülni. Vacsora után azonnal lezuhanyoztam, amíg még át voltam melegedve: a rohadt víz csomó ideig tartó folyatás után is maximum langyos volt, de rögtön felpattintottam a délután vett 0,33 decis sört.
Teát is akartam csinálni, és miután zuhanyoztam, hirtelen lett „meleg” víz (szóval a Szieszta-langyos); de az annyira nem volt meleg, hogy a hársfatea filterje még csak el sem süllyedt benne, az anyag egyáltalán nem oldódott fel benne, puszta kézzel nyomkodtam le a pohárba, de feljött, mint egy úszóhólyag.
A másik, félliteres Staroprament is betoltam, miközben olvastam a Háromtest-problémát. Ezen az éjszakán végre valamelyest jobban aludtam, mint az utóbbi időkben. Legalábbis volt némi álom is hajnal tájban.
Most tíz perccel előbb keltem, mint tegnap; azonnal kinyitottam a „melegvíz”-csapot, amiből negyedóra múlva jött is némi langyos. Ebből csináltam nescafét.
Az élmény az Ördög Pradát visel regényváltozatára emlékeztetett, amikor a csaj egy iszonyat lepukkant lakásban bérel egy szobát, ahol rögtön ébredés után megnyitja a melegvizet, aztán visszaalszik, és mire másodszor is felkel, addigra jön meg a meleg víz. Azért az röhej bzmeg, hogy egy frissen felújított szállodaszobában ez legyen; mint özvegy Kovács Józsefné VIII. kerületi körfolyosós társbérleti félszobájában az 1960-as években!
Egészen komolyan elgondolkodtam rajta, hogy bármennyire is szeretem a Sziesztát, de ezen a meleg vízen (meg az éjjel a pofámba világító hűtőn) úgy felcsesztem az agyam, hogy legközelebb talán a Lővérbe megyek lakni. Az drágább, de náluk talán van igazi meleg víz is.
Ja és azért keltem korán, hogy még rögtön 7.00-ra lerohanjak reggelizni, megelőzve a csoportot.
Le is értem 7.02-re, de az étterem előtt posztoló idősebb pincér tata mondta, hogy hát nem biztos, hogy találok szabad asztalt, de majd üljek oda valakihez. Kérdésre elmondta, hogy most van itt a csoport, mert azok 6.45-től reggeliznek…. Ha ezt tudom, tovább aludhattam volna.
Reggeli nélkül visszatértem a szobámba, csináltam még egy nescafét (ha már direkt ilyen sokat hoztam ;-), olvasgattam, aztán fél 8-kor, mikor már kilyukadt a gyomrom a koffeintől és majd’ éhen döglöttem, újra megrohamoztam az éttermet. Charlie fiam, csoda történt, mert most már voltak szabad asztalok; sőt még rántotta és kávé is!
Reggeli utáni rövid punnyadást követően zuhanyoztam – hihetetlen: most a langyosnál egy-két fokkal melegebb volt a víz! –, becsomagoltam, aztán egész korán lelódultam, akárcsak tegnap, csak most nem az ágfalvai buszhoz repesztettem, hanem a vonathoz. Ami előtt még úti kaját kellett vennem, és még előbb kicsekkolni. Mivel legutóbb a recepciósra jó tíz percet kellett várnom, most is fel voltam rá készülve, de most épp ott volt a csaj és percek alatt lerendeztem a számlát. (Haboztam, szóljak-e újra a meleg vízről, de végül nem szóltam – nem is tudom, miért.)
Lerongyoltam a városba, még a belváros felé is tettem egy kört, mert annyi időm maradt. Ilyenkor, kora reggel tök kevés ember járt az utcán, viszont elképesztő szép idő volt, friss, napsütéses. Vettem egy sajtos croissant-t abban a pékségben a vasútállomásnál, ahová még sose mentem be, és elég húzós volt az ára, de mikor felfaltam a vonaton, beláttam, hogy megérte, mert rohadtul finom volt és nagyon kellemesen puha.
A vonatpótló busz időben indult, Csornán az átszállás simán ment. Mivel ilyen korai vonattal jöttem, még nem volt teltház a Pestre visszatérő vidékiek miatt. Az én fülkémben csak három másik tyúk volt – egy társaság –, abból egy leszállt Győrnél.
A Háromtestet olvastam, ami eleinte csak úgy lanyhán érdekelt, de aztán egyre érdekesebb és érdekesebb lett, sőt az utolsó egyharmada már kimondottan izgalmas is. Most fejeztem be félórája (amikor ezt írom), már bőven itthon, és már meg van rendelve a 2. része is.
Hazaérés után visszafordultam másnapra kaját venni, aztán zuhanyoztam – az én fos kis lakásomban bezzeg van FORRÓ víz! –, és bevallom, tényleg beszedtem egy Sedut az alvás végett. Aludtam is picit délután, aztán felkeltem enni, és igazán jót – ekkorra hatott a Sedu, meg az átélt élmények? – éjszaka aludtam, végre olyan igazán alaposan pihentetőt.
El is határoztam azóta, hogy még megteszem ezt a túrát, de most az ellenkező irányba; illetve van Ágfalvától egy másik turistaút, szintén a határ mentén, egy zöld sáv. Az is jó lehet. Bárcsak ne pont ebben a szép őszi időszakban lenne minden évben a rohadt vasútjavítás meg a vonatpótló busz…
