Ezen a héten úgy éreztem magam, mint mikor valamiféle idegenek kísérleteztek Janeway kapitánnyal, és a dopaminszintjét piszkálták, amitől iszonyú dühös volt állandóan. Vagy egyszerűbben, mint Michael Douglas az Összeomlásban. Ha lett volna lőfegyverem, talán én is öldökölni kezdek.
Kedden volt a mélypont. A melóban is sok határidős anyag összejött, de elsődlegesen mégis a kollégák kúrták fel az agyamat. Van ugye a havi munkaterv jelentés: az elmúlt egy hónapban mit hajtottunk végre a munkatervből. Ez egy pontokba szedett hosszú feladatlista. A saját részemet két perc alatt megcsinálom, a szakmai részt kinyomtatom és odaadom Rozinak, a szakmai vezetőnek, a pénzügyes részt kinyomtatom és odaadom Editkének, a pénzügyes vezetőnek. Ebből aztán szépen összeáll a havi jelentés, amit továbbítok az ostoba Tódornak, aki a sajátjukkal kiegészítve továbbítja még Feljebb.
(Természetesen, mivel Tódorka szellemi képességeiben sem a főnök, sem én nem bízunk maradéktalanul, amikor e-mailen megküldöm neki az anyagot, egyidejűleg titkos másolatban megküldöm az igazi Címzettnek is, hátha ő elfelejti vagy elrontja. Így minden hónapban látja a Címzett, hogy a mi részünk az oké.)
Rozi megcsinálta a saját részüket, de már az első pontnál észrevettem, hogy noha október 15. és november 15 közötti időszakról kell beszámolni, ő lazán beírt olyasmit, ami szeptember 26-án történt.
Ezután végig kellett mennem az egész szakmai részen – amihez semmi közöm –, és egyesével ellenőrizni, van-e még további hiba. Ez sem lendített a hangulatomon, de Editkén durrant el igazán az agyam: ő ugyanis visszacseszte a kinyomtatott munkatervet (mint mondtam, ez egy pontokba szedett tételes feladatlista), de se be nem jelölte, amit megcsináltak, se ki nem húzta, amit nem csináltak meg, hanem úgy kézzel odavésett négy mondatot az első oldalra, a továbbiakból pedig egy, azaz egy pontot bekarikázott.
Kérdeztem tőle e-mailben, hogy látom, a 40. pontot bejelölted, akkor az összes többi negyvenkilenc pontot mind kihúzhatom?
Válaszolt: ja nem, a ’folyamatos’ feladatokat nem írta oda, de azok természetesen mennek.
Laikus szemmel is láttam, hogy az összes, „folyamatos határidejű feladatok” címszó alatt szereplő feladatot tuti nem hajtották végre az elmúlt egyetlen hónapban, legalábbis fixen észrevettem vagy ötöt, amiről tudom, hogy nem volt olyasmi. De ezek után már nem akartam újra csak Editkével kommunikálni, így a főnöknek adtam az ő anyagát, hogy nézze már át, mert én nem kapok normális választ.
…. Itt jegyzem meg, hogy egy hónappal korábban pontosan ugyanezt játszotta el Editke, amikor csakis azért mentem be betegen 14-én, hogy ezt a rohadt jelentést elküldhessük 15-ig – akkor sem volt képes tisztességesen válaszolni, és akkor is a főnök diktálta nekem az ő dolgait… Szóval érthető, hogy totálisan eldurrant az agyam az istenverte rusnya kurvától, mert még azt sem mondhatom, hogy halálra dolgozza magát és azért nincs ideje erre a vacakra – OK, én is jól tudom, hogy hülyeség, de ha egyszer le kell adnunk ezt a jelentést, akkor kell, nem én találtam ki –, mert ugyanakkor másfél órákat pofázik magánügyben, marha ráérősen. De ha én kérek tőle valamit, akkor mindig meg akar halni.
Sőt hogy biztosan beleférjünk a határidőbe, már hétfőn, tizenegyedikén szétosztogattam a munkatervet, hogy négy nap alatt mindenképpen megcsinálhassuk. Ehhez képest tizenötödikén, pénteken reggel tudtam csak elküldeni Tódornak, mivel a Főnök megírta Editke helyett a pénzügyes anyagot, de persze ő sem tudta az ezer dolga közepette két perc alatt megcsinálni, tehát várnom kellett. Miután megkaptam, összeszerkesztettem az egészet, aztán mailen elküldtem a főnöknek, hogy nézze már át, tuti jó-e, mert Rozi és Editke (illetve őhelyette a nem pénzügyes főnök) adatszolgáltatásaira enyhén szólva sem építenék sziklát, és talán vetni kéne rá még egy utolsó pillantást, mielőtt továbbítjuk Tódornak (és egyidejűleg a Címzettnek).
Csakhogy tizennegyedikén még esemény volt a hivatalban, ami késő estig eltartott, így a főnök csak tizenötödikén reggel tudta végleg átnézni az anyagot, Editke is és én is ott ültünk a háta mögött, és a főnök „Volt ilyen ebben a hónapban?” kérdéseire felváltva felelgettük – egymásnak odaszúrogatva –, hogy „Én ilyent nem írtam be” (Editke), illetve „Semmiféle választ nem kaptam erre, ezért azt írtam be, amit tudtam” (én).
Végül tizenötödikén reggel ment el az anyag, a hülye Tódor már előző napon nyektetett miatta. Hihetetlenül dühös voltam Editkére, erre a visszataszító ribancra, mert cseszik segíteni nekem, ami két percébe telne, holott neki van saját szobája, amit magára csukhat, ha nyugiban dolgozni akar, és van két beosztottja, akiknek szétoszthatja a melót.
De ez még csak az egyik dolog volt, ugyanis szintén kedden és szerdán írtam még egy másik jelentést, amihez ugyanúgy az összes kolléganőtől kellett válaszokat és anyagokat begyűjtenem. Editkétől ezúttal is e-mailben kérdeztem szép értelmesen, bővített mondatokban megfogalmazva három dolgot, mire ennyi válasz jött: „szia, a decemberi kgy.-n lesz”.
Bazdmeg, melyik? És mi van a másik kettővel!?????
De csak annyit válaszoltam, hogy „És a működési engedélyekkel (1. kérdésem) mi van?”
Válasz: „ja, azok a Rozihoz tartoznak”.
Ez hihetetlen, hogy mindent harapófogóval húzzak ki a rohadt kurvájából, miközben saját irodája van, marha sok szabadideje van, hivatali mobiltelefonja van, személyi bére van (= főnök kedvence), mely utóbbi egy államtitkáréhoz közelít, de mikor én kérdezek tőle valamit – és nem valami személyes kedvességet, hanem munkát –, akkor ilyen félszavakat ereget, mintha még ő tenne szívességet!
Ebédszünetben egyszer fel is álltam és otthagytam az irodát, amikor Rozi és Editke és a főnök és Tündi és még egy külsős kollegina is ott hemzsegett az irodában (= a titkárságon), mindegyik egyszerre beszélt a fejem fölött, jó emelt hangon, hogy jól hallják egymást, és magasról szart bele mindegyik, hogy én mondjuk úgy egy kicsit dolgozni szeretnék és mondatokat fogalmaznék.
De még ez sem lett volna elég egy majdnem-idegösszeroppanáshoz, csakhogy Rozika is odatette magát. Ő a szakmai vezető, a főnök helyettese, hatvan körüli, marha rosszindulatú, és mindenki azt várja már egy éve, hogy eltakarodjon nyugdíjba. Szakmailag ugyan penge, de ez a szakma nem egy ritkaság, kábé húsz ugyanilyent találnánk a helyére, ha végre elhúzná a bélését. Engem nem zavarna, mert nekem nem főnököm, viszont a beosztottjaiba ahol lehet, belerúg, és cseszegeti őket; kivéve a tirpák Marit, mert az a barátnője, viszont a Mari munkáit – mármint amihez egy picit is gondolkodni kell – is a másik két lánynak adja, vagy ő maga csinálja meg őket, mivel a Mari síkhülye.
Barbinak Rozi a közvetlen vezére, ahogy nekem a főnök, ebből következik, hogy őt is cseszteti. Ha Barbi és én váltunk két mondatot, ami nem munka, holtbiztos, hogy odacsoszog és valami kimutatást akar, vagy csak megszólal, hogy „Barbiiiiiiiiiiiiiiiii! Gyere ideeeeeeeeeee!” és ad neki valamiféle melót, ami tíz perce még nem kellett, de most, hogy netán az időjárásról merünk beszélgetni, hirtelen nagyon kell. – Ez a szokása is csak azért dühít, mert tisztán a rosszindulatából fakad, és nem abból, hogy ez munkahely és dolgozzunk. Ugyanis, ha a Mari jön be és leül nála, akkor háromnegyed órát is kényelmesen eltársalognak arról, hogy mit főztünk, mit ettünk, és ma mit főzünk és mit eszünk, valamint mit csinálnak a gyerekek és mit kell bevásárolni a hétvégére, és hogy mi lesz a mai ebéd. De ha bárki más folytat magánbeszélgetést – akár csak két percig is – azt Rozi képtelen elviselni és azonnal közbe kell avatkoznia.
Ezen az átkozott keddi napon, amikor a fentebb felsorolt események már amúgy is felcseszték az idegeimet, délelőtt elkezdtem mesélni Barbinak, hogy fizu után vettem egy jó kis halványrózsaszínű rúzst, mert annyira tetszett a színe, aztán hazamentem vele és láttam, hogy egy pont ugyanilyenem van már a fiókban :-) Épp azért vettem meg, mert annyira tetszett, csak elfelejtettem, hogy már van ilyenem, jellemző. Szóval ezt a történetet meséltem Barbinak, amikor – a sztori közepén! – odajött Rozi, és persze rögtön akart valami sürgős-fontosat a Barbitól, amely dolog eddig szóba sem került…
Délután Orsi jött és mesélte, hogy mit akar venni a férje szülinapjára, aztán továbblocsogtunk vásárlásokról, és én neki is elkezdtem mesélni a rúzsos sztorit, és már ott tartottam, hogy „és akkor hazamentem, és látom ám…”, amikor odacsoszogott Rozi, és megszólalt: „Szavad ne feledd, de ez kéne meg az kéne….”
Na, ekkor kaptam komolyan ideggörcsöt, szerencsére „csak” abban nyilvánult meg, hogy felkaptam a szabadságos tömböt, sarkon fordultam, döngve becsaptam magam mögött az ajtót és átmentem vele az épület másik felén lévő személyzeti osztályra.
Közben a saját hülyeségemet átkoztam, mert többször is megfogadtam már, hogy ha Rozi a közelben van, NEM mondok SEMMI magánjellegűt, mivel ilyen eset már előfordult, de az, hogy egy nap alatt kétszer is belepofázzon a szavamba, még nem.
Persze ironikus, hogy amikor Barbi valamiért nincs bent, és Rozinak viszont vágya támad pár emberi szóra, mondjuk ebéd utáni kávézáskor, akkor – jobb híján – velem akar cseverészni, de erről ezentúl ne is álmodozzon.
Szóval Editke kétszer és Rozi kétszer; valamint egész nap főzött kávét ittam a szokásos nescafé helyett, szinte éreztem, ahogy az egekbe kúszik a vérnyomásom (nekem!!!). A nap végére komolyan aggódni kezdtem, nehogy agyvérzést kapjak. – Most, hogy hétvége van és viszonylag nyugodtan írok erről, már persze nehéz visszaidézni, de komolyan, ölni tudtam volna, vagy legalábbis tiszta erőből összerugdalni a két átkozott ribancot.
A keddi napnak még ekkor sem volt vége, mert következett még egy éjszakai felvonás is. Este ittam ugyan nyugtató teát és bevettem két erős macskagyökeres tablettát, de éjfélkor mégis felébredtem, és nem éreztem jóleső álmosságot, ezért a Palackpostát olvasgattam (dán krimi). Ami viszont annyira jó volt, hogy egészen végig elolvastam, ekkor már éjjel 2.00 volt, és ekkor aludtam el újra fél hatig, úgy-ahogy…
Okulva a keddi tapasztalatokból, szerdán (és csütörtökön, és pénteken is :-) már csakis nescafét ittam, abból is lehetőleg keveset, valamint orbáncfű teácskát vittem be magammal és azt is iszogattam, ami nagyjából lenyugtatott, de Rozival és Editkével egyetlen szót sem váltottam a hét hátralévő részében. Különben kettős fronthatás is volt, valószínűleg még ez is rátett egy lapáttal. Mindenesetre nagyon örültem, hogy létezik orbáncfű tea, mert anélkül igazán nem tudom, mi történt volna.
