A táppénzem második napján tehát, kettő nappal azután, hogy egyáltalán jelentkeztem, mehettem is állásinterjúra. Reggel 9.00-ra. Marha jó hangulatban voltam. Egyrészt tényleg hőemelkedésem volt előző nap, másrészt – természetesen – a menstruációm pont ezen a reggelen „zendített rá”, harmadrészt pedig iszonyat feszültség és bizonytalanság volt bennem, hogy most mi lesz a jelenlegi állásommal; létszámleépítenek-e, vagy kirúgnak a teljesítményértékelés ürügyén, vagy egyiket sem, és nekem kell felmondanom, ha másik melót találok…
Iszonyúan fáztam reggel. Valóban hideg volt, de az utóbbi időben állandóan fázom, holott se soványabb nem vagyok, se nincs nagyon hideg; szerintem ez ilyen idegi alapon van. Az állásinterjú remek helyen volt, a fekvése miatt szívesen dolgoznék itt.
Maga az interjú sem ment rosszul. Vagyis hát, nem ájultam el a puszta rettegéstől. Nálam már sikeresnek számít, ha ilyen stresszes szituációban egyáltalán odamegyek és úgy-ahogy értelmesen tudok nézni. A leendő nagy- és kisfőnökök ismertették a munkakört, aztán én is mondtam ezt-azt magamról. Az álláshely egyébként üres, akár holnap is odamehetnék dolgozni, de ugye ebben az időpontban még fogalmam sem volt, hogy vajon mikortól leszek ’szabad’. Akár holnap kirúghatnak azonnali hatállyal, vagy ha nem, akkor csak két hónap felmondási idő után léphetek le.
Megmutatták az irodát, ahol a helyem lenne. Tényleg üres volt az íróasztal :-) Sajnos, ez egy viszonylag szűk kis szoba volt, ahol már 4 db másik lány is dolgozott, én lettem volna az ötödik! :-( Ajjaj…. Ez nem tetszett. A mostani irodában összesen vagyunk négyen, de szép, szellős hely, ez meg szűkebb, egyébként az egész épület egy kicsit szoros és szűk volt, mint egy kihízott farmer.
Azt mondták, hogy még a héten felhívnak, ha engem választanak. Ezek után leléptem. Feldúltan elmentem vásárolni és vettem egy csomó kajafélét, csak azt felejtettem el, hogy nincs nálam a szokott vászonszatyor, épp csak egy vékony kis nejlonszatyrot tettem el a ridikülömbe. Isteni csoda, hogy az nem szakadt le a több kilónyi cucctól hazafelé menet.
Hazamentem, és pizzát rendeltem ebédre. Itt a januári alkalom :-D
Rudi, aki szintén táppénzen volt, és szintén állásinterjúra ment ezen a napon, felhívott még délelőtt, hogy a munkahelyen kihirdették a létszámcsökkentést. Egy nyugdíj előtt állót már leépítettek ezzel, és „még egy ember” lesz. Most már csak azon tépelődtünk, kettőnk közül melyikünk lesz az. Én elmeséltem az állásinterjúmat és sok sikert kívántam neki az övéhez, délutánra.
Tengtem-lengtem itthon. Nagyon vacak, hideg, borús idő volt, sehová nem volt kedvem menni. Írtam Barbinak, akivel korábban megbeszéltük, hogy másnap találkozunk, hogy OK-e a másnap, és hogy találkozhatunk előbb is, mivel táppénzen vagyok. De ő visszaírt, hogy nincs jól, visszaesett a megfázásba.
Remek. Közben megjött a pizza; legalább valami jó is történik. Alig ebédeltem meg, csörgött a mobilom: a személyzetis főosztályvezetőnk volt, akinek a számát még belépéskor elmentettem. Már tudtam is, mit fog mondani, és csakugyan!
Hogy látja, hogy táppénzen vagyok, és hogy biztos hallottam, hogy létszámcsökkentés van, és hogy én is beleestem, és hogy már meg is küldték az ügyfélkapura a papíromat (eddig még nem jött róla mail). Nyugodtan mondtam, hogy persze, már tudom; és akkor felmentés meg végkielégítés, meg minden?
… Utólag belegondolva igazán elmondhattam volna neki, hogy hallottam már a hírt, csak épp nem a főnökeimtől, mert a két geci közül egyikben sem volt annyi gerinc, hogy konkrétan szóljon nekem, hanem csakis informális forrásokból, folyosói pletykák alapján tudok magáról a létszámcsökkentésről is…
Mire letettem a telefont, már jött is az értesítés az ügyfélkapuról. Rámentem, és csakugyan ott volt a felmentési papír. Két hónap felmentési idővel, ami alatt fel vagyok mentve a munkavégzés alól, és végkielégítéssel. Ami amúgy kb. a fele, mint amit a Zita eltévedt e-mailje írt.
Kora délután volt. Írtam sms-t Rudinak, aki épp úton volt a saját állásinterjújára, tájékoztatásul, hogy tudjon róla, nem ő lesz lelétszámcsökkentve. Bár tök kevés ideje lehetett az interjúig, de erre visszahívott; vigasztalni, meg közölni, hogy igazából jól jártam, valamint szörnyülködni, hogy most sem a saját főnökünk hívott, hanem a humános fejes! (Akit androidnak hívok magunk közt, mert tényleg úgy néz ki, mint valami humanoid robot.)
Le-föl járkáltam a szobámban, mint egy ketrecbe zárt tigris, és mélyeket lélegeztem, meg egy kicsit könnyeztem is, noha igazából megkönnyebbültem, de azért dühös is voltam… Nagyon rosszul esett, hogy nincs meg az a vigaszom, hogy Barbival találkozunk másnap és jól kibeszélgetjük magunkat.
Írtam Zsuzsinak, hogy akkor ő nem érne-e rá másnap beszélgetni, de ő meg másnap délután kórházi rokonlátogatásra ment, egy távoli kórházba ráadásul.
Akkor írtam Öcsémnek, hogy nem tudunk-e beszélni valamikor négyszemközt? Ő visszahívott, hogy szombat délelőtt találkozzunk a városban, és akkor igen. Ez jólesett ugyan, de ekkor még több nap volt szombatig, és most nagyon magányosnak éreztem magam.
Már sötét délután volt, amikor felhívott a személyzetis Zita, hogy mikor tudok bemenni leszerelni? Mondtam, hogy pénteken bemegyek; de akár jövő héten is ráér nekem. Oh, azt nem lehet – mondja erre –, jövő héten már nem jöhetek be, elveszik a belépőkártyámat és onnantól nyista.
Megbeszéltük, hogy akkor majd pénteken. Kérdeztem, hogy a gépemhez hozzáférek még? Hát, nem.
Oh. Ennek azért nem örültem, mert már december óta tervezgetem, hogy majd amikor felmondok, írok egy szép elbúcsúzó kör-emailt a kollégáknak, részletesen leírva a véleményemet; de természetesen nem írnék bele neveket, hogy ne tudjanak beperelni miatta. Most ettől is elestem. Bár végül is így a jobb, mert egyrészt méltatlan dolog – habár nem lennének aggályaim, mert nagyon is megérdemlik az illetők –, másrészt még nem írtam meg a búcsúlevelet, és akkor most fogalmazhatnék itt.
Azért arra is rákérdeztem, ugyan hogy lett a végkielégítésem fele annyi, mint amit ő írt az eltévedt mailjében? Hímezett-hámozott, hogy hát nem számíthattak bele annyi szolgálati időt ezért meg azért, hanem csak kevesebbet, és azért. Fasza, mindent megmagyaráznak.
Szóval, a napom az állásinterjúval kezdődött, kirúgással fejeződött be. Az nagyon szíven ütött, hogy már nem is mehetek be többet. Noha én mindig a negatívumokra koncentrálok önkéntelenül is, de most az egyszer a jó dolgok jutottak eszembe, elsődlegesen a kedves kollégák; a mostani szobatársak, és a srácok, akikhez kávézni járok hajnalonta. Hogy őket nem láthatom többet!? Ez nagyon megviselt. Most igazán kellett volna az a Frontin, amit a nyavalyás, természetgyógyász lelkületű doki nem írt fel :-(
Rémesen magányosnak éreztem magam ezen a napon. Ugyan introvertált vagyok, és szeretek egyedül lenni, és utálom a tömeget, de most az egyszer jólesett volna, ha van itt velem valaki; vagy legalább elmehetnék egy kocsmába, és ott valakivel kibeszélgethetnénk magunkat két pohár bor mellett. Barbi beteg, Zsuzsi nem ér rá, az ősöknek még nem szóltam és telefonon nem is akarok, Öcsémmel majd csak több nap múlva találkozom…
Ezen az estén azért beszedtem egy szem Seduxent és úgy aludtam el, de kivételesen nemigen használt, szomorú voltam meg dühös és nagyon sajnáltam magamat.
Most még az olvasás meg a filmek sem tudtak teljesen lekötni. Egyszerűen nem tudtam semmire koncentrálni, csak nagyon elkeseredett voltam. Az egyetlen, ami jólesett, hogy – ha jól emlékszem – ezen az estén kezdtem el nézni a Hattyúk tavát a Youtube-on, egy szintén orosz előadást, amit már 53 millióan láttak :-D, tehát biztos jó, és csakugyan tetszett, csak – amennyiben ez tényleg ezen az estén volt – félúton kifeküdtem a fáradtságtól, megszakítottam a nézést és aludtam helyette.
