Azért albérletet találni nem olyan egyszerű. Főleg ha az ember olyan, mint én: „bátor jó Sir Robin, ím elindult vala…” :-) Szóval, én félős vagyok, ezért eddig csak neten mertem lakásokat nézegetni, hogy egyáltalán felmérjem a lehetőségeket: lakbér, rezsi, berendezés, elhelyezkedés stb. …
Öcsém javasolta, hogy lassan kezdjek személyesen is nézelődni – igen, tudom –, sőt nézzek meg többet, mielőtt döntök, legalább tízet!
Na de ezt most így hogy? Én, amilyen félős vagyok, eleve fel sem merek hívni olyan hirdetőt, akinek a lakásában valami nem tetszik. És hát hogyan?: „Kérem, én biztosan tudom, hogy nem fogom kivenni ezt a lakást, mert kocsma fölött van az első emeleten, és csak villanyrezsó van benne, de azért megnézem, hogy gyakorlatot szerezzek.” Ezzel csak rabolom a tulajdonos vagy az ingatlanközvetítő idejét meg a sajátomat is. Meg aztán rajtam rögtön látni, mit gondolok, és sütne rólam a „Nem kell nekem ez a lakás igazából” – hozzáállás.
Különben is iszonyú lelkierő kell ahhoz, hogy felemeljem a telefonkagylót. Egyébként is, de a leendő lakásom ügyében pláne! Eddig még csak kétszer történt meg, elmesélem.
Az első: az utcánkban, hatemeletes ház ötödik emeletén, a lakbér-rezsi-kk. összege tolerálható, van benne minden, ami kell. Normális ember persze ilyenkor rögtön a telefonkagylóért nyúl, de hát én ezt otthon olvastam mondjuk 18.00 körül, és ingatlanközvetítős hirdetés volt – feltételeztem, hogy ezek már nem dolgoznak.
De marhára tetszett ez a lakás. Másnap reggel még munkába indulás előtt írtam egy mailt – a hirdetés mellett automatikusan feljön egy üzenet-sablon –, amiben leírtam a kérdéseimet, a magam lúzer módján:
Megadtam a freemailes címemet, a mobilszámomat, és vártam. Még munka közben is felmentem – szigorúan illegálisan – a freemailre, lecsekkolni, nem válaszolt-e az ingatlanközvetítő? Én nem akartam csörögni, az milyen nyomulás már, hogy 7.00-kor írok, aztán pár óra múlva még telefonálok is… Eltelt a nap, nem jött semmilyen válasz.
Másnap péntek volt. Gondoltam, most már legyen valami, a hétvégén még valaki elhappolja azt a lakást, én mégiscsak telefonálok… Kajaszünetben félrevonultam az egyetlen, akkor még üres szobába (azóta odaköltözött Bogi), és reszketve feltárcsáztam az ingatlanközvetítőt.
Nyers női hang: - Halló!
- Halló, csókolom…. Én Csendes Macska vagyok, írtam e-mailt, a Pocsolya utcai kiadó lakással kapcsolatban…
- Ja igen, a Pocsolya utcai! Most írjuk a szerződést! Ha hétfőn még nem lesz aláírva, akkor lehet érdeklődni!
… Micsoda?! Milyen szerződést? Én nem mondtam nekik, hogy írjanak szerződést, én csak érdeklődtem, még nem is láttam a lakást, és máris kivegyem? Egyáltalán honnan tudják az adataimat a szerződéshez? Még nem is láttam a tulajdonost!
Aztán kapcsoltam: nem, nem, biztos arról beszél, hogy a hirdetést feltehessék az ingatlanos weboldalra. Ja, de hát az már kint van, én onnan néztem le! Akkor mi a szarról beszél ez?
Mondom rendkívül értelmesen: - Milyen szerződést? És mi lesz hétfőn?
Erre szótagolva megismételte, nekem pedig végre letisztult:
Azt akarja mondani, hogy már meg is nézte, le is foglalta valaki (más) a lakást. Most ők már a bérleti szerződést írják. De ha valamiért netán mégsem lenne hétfőn aláírva a szerződés, akkor, ha kedden még kint lesz ennek a lakásnak a hirdetése, akkor hívhatom őket, mert akkor a másik mégsem vette ki, és én is megnézhetem.
Úgy éreztem magam, mint egy bozótlakó beduin, aki életében először megy a nagyvárosba, és még nem ismeri a viselkedési szabályokat :-)
Amíg el nem jött a kedd, nem is hívtam fel más lakásokat, mert hátha ez mégis megmarad. Sajnos, nem maradt meg, az a másik nyavalyás lefoglalta :-( Ekkor tanultam meg, hogy ezek szerint a lakáshirdetésekre rögtön megjelenéskor le kell csapni, még aznap megnézni és ott helyben eldönteni, kell-e vagy sem.
Ez utóbbi nekem nem annyira szimpatikus. Én szeretek a nagyobb döntésekre aludni egyet. Sőt néha többet is. Mert ha igent mondok és utólag mégsem tetszik, akkor mi van? Vagy ha másnap reggel döbbenek rá, hogy igen, ez kell nekem, de közben valaki más elhappolta előlem, mert nem helyeseltem eléggé határozottan?
Esténként továbbra is csekkolgattam a lakáshirdetéseket. Néhány olyan is van, ami már legalább egy hónapja kint van – ezeken gyakorolhatnék tapasztalatszerzés végett, de ha ennyi ideje kint vannak és nem vette ki őket senki, biztos valami hibájuk van. Azért rángassam oda a tulajdonost, hogy megpillantva a – mondjuk – emberevő buckalakó szomszédságot, vagy a ház alatti kocsmát, már ki is forduljak a lakásból?
Aztán pár napja találtam egy szintén ideálisat: kb. húsz percnyire innen, központi helyen, de azért nem a város legzsúfoltabb részén, és rakpart van a közelben, ahol tudok futni. A lakás pedig harmadik emeleti, nem körfolyosós, a bútorzata is olyan, hogy lakni lehet benne, nem csak úgy behánytak pár polcot és széket. Fürdőkád (nyami), mosógép, sőt úgy emlékszem, tűzhely is, az ára pedig épp elviselhető.
Egyetlen napot azért vártam, mert ha rögtön első napon elviszik, már fölösleges is strapálnom magam. De tegnap még kint volt a hirdetés. Ezért ma telefonáltam.
… A telefonálás nagyon nem egyszerű. Ott ülök egy titkárságon, de egyedül vagyok, ami azt jelenti, hogy a helyemet ugyan nem hagyhatom el, viszont nem beszélhetek nyugodtan, mert ki-be járnak az emberek. Most már nincs meg az üres szoba, ahová enni és bizalmasabb telefonokat intézni áttelepedhettem :-(
Esetleg, mikor kiszaladok a közértbe egy kifliért, majd útközben megejtem.
Hát, odafelé menet nem találtam egy nyugodt zugot a folyosón. Az utcáról nem akartam – zajos –, visszafelé azonban fellifteztem a harmadik emeleti kihalt folyosóra, és ott feltárcsáztam a megadott számokat. (Ez viszont visszhangos folyosó, folyton féltem, h. ezer méterre is elhallatszom.) Felhívtam mind a három telefonszámot, az egyik nem élt, a másikat nem vették fel, a harmadik üzenetrögzítőn volt.
Visszamentem a helyemre. Most már szívesen beszéltem volna ingatlanossal, mert csökkent a félelem. Olyan érzésem volt, mint mikor véradásra megyek, félek és izgulok, de amikor kirúgnak pl. alacsony vérnyomás miatt, akkor mindennél jobban szeretnék vért adni :-)
Kora délután valahogy akadt egy negyedóra, amikor sem a főnök, sem Rozi nem volt láb alatt, és csodával határos módon a többi kollégák sem lébecoltak arra. Újra elővettem a kis noteszemet. Meg aztán – gondoltam – ez nem randevúmegbeszélés, csak belesuttogom majd a telefonba, hogy „a Róka téri lakást szeretném megnézni” – az meg megmondja, hogy mikor és hol, oszt annyi.
A noteszből láttam, hogy az első telefonszám azért „nem élt”, mert 06-20 szám, én pedig izgalmamban 06-1-t tárcsáztam :-)
Most felhívtam a helyes számot, jelentkezett is egy hölgy, aki az ingatlanos volt, és olyan hangja volt, mint egy nyugdíjas napközis tanítónéninek. De ez azért biztatóbb volt, mint az előző telefonos próbálkozásom.
Mondtam, hogy ez és ez a lakás érdekel. Első körben tisztázni kellett, hogy bérelni, és nem venni akarok (tessék, még egy dolog, amire figyelnem kell) – mert ezen a címen volt nekik eladó lakásuk is.
Mire azt mondta a hölgy: Mondjak valamit magamról, mert a tulajdonos szereti tudni az ilyesmit.
Na tessék! Erre sem készültem. Persze tudom, hogy abszolút nem mindegy, kinek adja ki az ember a lakását, meg jobb félni, mint megijedni, én magam is két napja osztottam meg egy főbérlőket óva intő posztot a Facebookon – de most hirtelen kicsit sértőnek éreztem a kérdést, mintha a bőr- és nemibeteg-gondozóba bejelentkezve rögtön azt kérdeznék, hány partnerem volt az elmúlt héten?
Ráadásul paráztam is, nehogy bejöjjön valaki a szobába! És annyit mondtam, hogy „hát, 36 éves vagyok, egyedülálló … fix állással” (na – maradjunk annyiban, határozatlan idejű kinevezéssel, mert hol van ma fix állás). De ebben mégis benne van, hogy nincs gyerekem, sem állatom, amit nem szeretnek a lakástulajdonosok, és tudok fizetni rendszeresen. Pasim sincs, akitől gyerekem lehetne.
Aztán hozzáfűztem – ezt is majd’ elfelejtettem – hogy fél ötig dolgozom, tehát csak az után tudok lakást nézni.
Ajjaj – mondta a hölgy – és ebédszünetben nem tudok kiszaladni? (Én, ebédszünetben, oda?! Földrajzilag nincs messze, csak négy villamosmegálló, plusz az út a villamosig és vissza, és maga a lakásnézés – nettó háromnegyed óra minimum, és én speciel most, Barbi nélkül, örülök, ha egy kifliért ki tudok szaladni az öt méterre lévő közértbe!)
Na jó, akkor, hát ma már nem férek bele, hanem talán csütörtökön. Vagy szombaton ráérek? Mert már megnézték ketten is a lakást, adjam meg a mailcímemet meg a mobilszámomat, és majd felhív, hogy csütörtökön, vagy szombaton megnézhetem-e a lakást, amennyiben abból a kettőből valamelyik nem veszi ki addigra.
Hát ez az. Ha találok egy kellemesnek tűnő lakást, azt meg már előttem lestipistopizzák. Arra meg egyáltalán nem is gondoltam, hogy probléma lehet abból, hogy dolgozom. Ha dolgozom, az a baj, hogy nem érek rá napközben, ha nem dolgozom, az a baj, hogy biztos majd nem fizetek lakbért. Hát ki a francnak van ideje napközben lakást nézegetni? Mert a lakást tényleg meg kell nézni, nemcsak bepillantok és kész, és lennének még kérdéseim is.
Mondjuk, láttam olyan lakáshirdetést, ami épp a munkahelyem melletti utcában lenne, de ennyire nem vagyok beteges, hogy a munkahelytől öt méterre akarjak lakni :-D
Szóval, ma, kedden már nem nézek lakást – egyébként is túlóráztam és majdnem este hatra értem haza –, holnap csak akkor, ha olyant fognék ki, akinek akár aznap is jó lenne, mert csütörtökre nem rakhatom, hiszen – talán – akkor hív ez a Róka téri néni. Péntekre sem tervezhetek lakásnézést, mert akkor lesz a lókoncert. Szombaton meg, ha csütörtökön nem, a Róka térit nézem.
Nahát. Amikor végre elhatározom, hogy ’mostakarom’, akkor meg nem jön össze sehogy sem…
A Róka téri néni kérdései kapcsán felmerült bennem az aggály, miféle főbérlőt fogok majd ki? Nem konkrétan ezt itt, hanem úgy általánosságban. Mi van, ha kikötései lesznek? Aludhat nálam az öcsém? Vagy ha bepasiznék – hehe, ez fikció, na de ha mégis – csak nincs most 2014-ben valami olyan kikötés albérlőknek, hogy „férfit nem fogadhat a lakásban”?? És majd eljár lecsekkolni a lakást? – Jó, ez persze ott volt a FB-posztban, és nagyon helyesen, hogy a főbérlő néha ellenőrizze, hogy az albérlő nem lakja-e le a lakást. De ugye szól előtte? És nem szól be, ha kupi van? Mert én rendetlen vagyok. Takarítani szoktam – főleg, ha anyám nincs láb alatt – de rend, az nincs… Rohadt nehezen viselném, ha valami háklis banya megjegyzéseket tenne, hogy „Maga nő létére milyen rendetlen!”
Most megyek, és rácuppanok a lakáshirdetésekre…
