Barbi közvetlen főnöke, a közutálatnak örvendő undok vén tyúk, a szakmai csoportvezető. Már rég megvan a negyven év szolgálati viszonya, a nyugdíja a mostani fizetésénél kb. tíz forinttal lenne kevesebb. Én az ő helyében már rég elmentem volna, de ő nem. Három beosztottja közül kettő utálja és retteg tőle, a harmadik a paraszt Mari, aki sötét, mint az éjszaka, na ő az egyetlen úgymond ’barátnője’ Rozinak. Madarat tolláról…
Már vagy két éve lebegteti, hogy elmegy nyugdíjba. „Jövő januárban”, „jövő nyáron”, „idén novemberben” stb., mindig eljöttek ezek a dátumok és Rozi még mindig itt volt. Valószínűleg ő is érzi, hogy mindenki – kivéve főnök – a lelépését várja, és már csak azért sem megy. Otthon van egy férje, szép nagy lakás, nyaraló valahol vidéken, ha a fiáéknál összejön végre a gyerek, unoka is lesz. De ő szereti, ha hatalma van, ha egzecíroztatja a két nyomorult beosztottját, sőt a tirpák Marival is bunkó, bár az maga is annyira bunkó, hogy ezt a rossz falusi stílt normálisnak tartja.
Rozi szakmailag igen hozzáértő, de 1.: nem őstehetség, csak végigseggelte és bemagolta a vonatkozó jogszabályokat, 2. ez rohadtul nem egy hiányszakma, kb. kettő nap alatt bárkit találhatnának a helyére. Emberileg viszont egy nulla, és istentelenül rossz főnök. Az én főnököm legalább kiáll a beosztottjaiért, nagyjából lehet rá számítani, és nem úgy beszél velünk, mint aki a seggéből rántott ki minket, még a legrosszabb napjain sem. Rozinál viszont a tenyérbemászó stílus az alap.
Úgy beszél a lányokkal, mint valami rossz cselédekkel, pedig ők egyre többet dolgoznak a folyamatos létszámleépítések és az ugyanakkor megmaradó feladatok között. Ráadásul az ostoba Mari helyett is dolgoznak, mert az hülye szinte mindenhez, talán csak a süteményreceptek netről való letöltéséhez és a nonstop magánügyben telefonon pofázáshoz nem. A Mari ügykörébe tartozó akták 60 %-a a két másik lánynál landol.
Rozi ezenkívül rosszindulatú, és engem ez irritál a legjobban. Nekem ugyan nem főnököm, tehát velem annyira nem paraszt, de látom, hogy viselkedik a többiekkel. Az a fajta rosszindulatú nő, aki örül, ha másnak baja van.
Ha Rozi őszintén mosolyog, sőt nevetgél magában, akkor tudom, hogy valakinek most tuti rossz.
Nekem is beszólt párszor, tehát az én jóindulatomra sem számíthat különösebben. Novemberben pedig a maradék jóindulatomat is eljátszotta, mikor többször egymás után belepofázott a magánbeszélgetésünkbe Barbival.
… OK, látom, hogy ez most nagyon úgy hangzott, mintha semmi mást nem csinálnánk, csak locsognánk egymás közt, és megsértődnénk, ha a szigorú főnök ránk szól. De nem erről van szól. Amikor Rozi és Mari dumál, akár félórán át, arról, hogy ki mit főzött, és ki mit fog főzni, és mi volt a fodrásznál, vagy mi volt a dokinál, hát az persze nem baj. De ha ugyanekkor én és Barbi váltunk kettő mondatot nem munkáról, akkor biztos lehetek benne, hogy ezt Rozi nem bírja elviselni, és a második mondatunkat követően muszáj neki megszólalni: „Barbiiiiiii! Ez kéne!” vagy: „Barbiiiiiiiiiiiiii! Az kéne!”
Miután ez novemberben egyetlen nap leforgása alatt kétszer megismétlődött – akkor hagytam fel a napközbeni kávéivással, mert ekkor majdnem agyvérzést kaptam –, akkor döntöttem el, hogy Rozi jelenlétében ezentúl egyetlen magánjellegű szót nem ejtek ki.
Ez Rozira nézve is büntetésjellegű, mert azt azért igényli, hogy legyen ott egy cseléd, akinek elpanaszolhatja reggelente, hogy „Jaj, olyan rosszul aludtam”, vagy „Jaj, úgy fáj a fogam!”, vagy „Jaj, a gyerekkel ez van, az van” – amit én leszarok, időm sincs rá, ergo nem megyek bele magánbeszélgetésbe. Különben is: aki az én magánbeszélgetéseimet örömmel és rendszeresen megszakítja, az pont velem ne akarjon cseverészni.
Így amikor Barbi nincs ott, csak én, akkor nincs beszélgetés. Én képes vagyok síri csöndben órákon át ülni. Miközben érzem, hogy ő viszont pofázna. Hát, öreglány, ez a vonat elment!
Ezek az előzmények, amik miatt még én is nagyon szeretném, hogy Rozi végre eltakarodjon nyugdíjba. Helyette bármelyik lány megfelelő lesz szakmai vezetőnek. A tirpák Marit rögtön másnap ki lehet rúgni alkalmatlanság címén, helyette félóra alatt bárkit találunk.
Utoljára tavaly nyáron lebegtette meg, hogy év végén elmegy. Ebből aztán nem lett semmi. November környékén meglebegtette, hogy majd júliusban elmegy. Aztán jöttek az ünnepek, január, akkorra már az volt a köztudatban, hogy majd novemberben megy el. Mindenki elkeseredett. Mert ugye, tavasszal jönnek a választások – akkor lehet, hogy valami kis extra jutalmat kapunk, választás előtt hirtelen mindig eszébe jut a főnököknek a közszférában, hogy „Bazmeg, de hiszen ez a sok hülye beosztottunk is szavazópolgár!” és hirtelen csöpögtetnek valami kis lét.
Hát persze, hogy Rozi azt azért még megvárja. (Egyáltalán, aki havi bruttó félmillió fölött keres, az sokkal szarrágóbb anyagiakban, mint egy kiskeresetű érettségizett dolgozó.)
Július elsején is befigyelhet még pénz – köztisztviselők napja –, aztán októberben jönnek az önkormányzati választások, lehet, hogy még előtte szétosztják a költségvetésből megmaradt pénzt a dolgozók között. Mire ezt végigvettük, mindenki csak legyintett, Rozi a büdös életben nem fog eltakarodni, innen csak tepsiben viszik majd el.
Különben is, már csak azért se menne, mert tudja, hogy mindenki örülne neki. És ez annyira rosszindulatú, hogy nemcsak a más bajának örül, de képes csak azért maradni, hogy a többiek ne örüljenek.
Na de! Barbi egy hete írt e-mailt otthonról, hogy Rozi meglátogatta és elmondta neki, hogy most már istenbizony teljesen komolyan, mindenképpen elmegy nyugdíjba júliusban, ez most már száz százalék, olyan biztos, mint a halál. Előtte egy hónap felmentés, még azelőtt ki kell vennie a részarányos szabiját, tehát már csak pár hónapot lenne.
Örültünk ugyan (én, és még akinek Barbi szigorú titoktartás mellett elárulta :-), de erősen szkeptikusak voltunk.
Én úgy voltam vele, hogy szinte érzem, ahogy vacillál és habozik, és annak ellenére, hogy állítólag véglegesen eldöntötte, még mindig mérlegeli magában az elmenés és a maradás mellett szóló érveket. Megegyeztek a nyugdíjas férjével, hogy elmegy, amellett júliusban ugrik a pénze egy fokozatot, tehát akkortól magasabb nyugdíjat kap. De hát elég-e ez neki? Otthon kinek fog parancsolgatni? A munkahelyen persze elég bizonytalan a helyzet, de ő megteheti azt, hogy bármikor feláll és elmegy. Az irodában hatalma van, cseszegetheti a beosztottjait… szóval, én azt mondtam, hogy majd ha látom a kiürített irodáját, és ha én magam felvittem a személyzetire a szabis papírját, amin kiírta a megmaradt szabadságát, majd akkor elhiszem.
De Barbi, aki pedig nem álmodozó típus, teljesen biztos volt a dologban. Ez a bizonyosság kicsit megingott, amikor az – újabb – átszervezés kapcsán belehallgattam egy telefonbeszélgetésbe.
Ugyanis már megint átszervezés van. Négy éve, amióta az új vezetés hatalomra került, nálunk átlag évente átszervezés (és/vagy leépítés) van. Persze a politikai beosztottak száma egyre nő, rájuk valahogy nem vonatkozik a létszámstop, na de mit is csodálkozom ezen… Jelenleg a mi osztályunkat összevonják öt másik osztállyal, egy szuper-főosztállyá. Ebben az új hivatali struktúrában pedig a Rozi eddigi, hivatalos kisfőnöki beosztása megszűnik, mert nem kell ilyen-olyan kis csoportvezető a jövőben. Egyszerű dolgozó lesz, úgy, hogy a pénze azért megmarad.
Ha én lennék ebben a helyzetben, engem abszolút nem zavarna a dolog, tőlem utolsó disznónak is hívhatnak, ha olyan fizetést kapnék mellé, mint Rozi eddig. De Rozi más, neki a csoportvezetői cím megvonása olyan, mintha egy királytól elvennék a koronáját.
Így álltak tehát a dolgok, minden a legjobb úton haladt Rozi nyugdíjazása felé, amikor is hétfő délelőtt rémülten hallom a főnök szobájából, hogy valami személyzetis fejessel beszélget telefonon, és arra próbálja rávenni, hogy állítsák vissza a Rozi címét, hiszen az úgyis csak névleges, hisz a pénze úgyis megmaradt.
Villámgyors e-mailt eresztettem meg Barbinak – persze virágnyelven, mivel nem a gmailes címemről írok napközben, hanem a hivataliról – mire ő is lesápadt, hogy bakker, mindent végigvettünk, csak erre nem számítottunk. Ez a hülye főnök! Hagyja már a fenébe ezt a dolgot, mit kell tüsténkedni, még a végén kihúzzuk a gyufát Odafönt, és mindezt csak azért, hogy egy nyugdíjon vacilláló vén tyúk, akit mindenki a fenébe kíván, mégis maradjon?
Tiszta feszültségben telt el a nap, ráadásul közben éreztem, esküszöm, ahogy Rozi még mindig mérlegel az agyában, és biztosan tudtam, hogy ha a beosztását visszakapja, akkor maradni fog, még akkor is, ha a férje balhézni fog emiatt. Sőt ha balhézik az ember, az csak még egy okkal több, hogy inkább dolgozni járjon a rohadék.
… Valahogy eltelt aztán a hét, a csoportvezetői beosztás a fülem hallatára többé nem került szóba, viszont péntek délután megláttam az új szervezeti ábránkat – egyébként egy horror –, ahol nincs semmiféle csoport a régiek közül. Na, hálistennek! Talán, talán most…. Bár megérhetném a percet, amikor látom kihurcolkodni az undok tyúkot. (És még nem is én vagyok rá a legmérgesebb!) Sőt, bár látnám az utána következő heteket, amikor a tirpák Mari mögött immár nem áll senki, és neki magának kell megcsinálnia az összes feladatát, aminek a zömét eddig a két másik lány csinálta.
A munkahely néha mégis képes apró örömökkel szolgálni. „Csak látnám már, uram!” :-)
