Na, most van az az időszak, ami miatt már nem a kedvenc évszakom a nyár. Amikor a nyár nem a „vakáció, nyaralás, kalandok” időszaka, hanem a „rohadt hőségben is dolgozni kell, míg a legtöbb ember a Balatonnál henyél” időszaka :-( Most főleg a rohadt hőség miatt.
Már a különben hűvös lakásban is 31,8 fok van. Ezért nem akarom hosszan cifrázni, csak tömören írok, úgy magamnak összefoglalót…
A Hévízről való hazajövés után eldöntöttem, nem megyek többet autóval Faterral. Napokig fontolgattam, ezt hogy is mondjam meg neki, de mikor a szülőkkel szülinapoztunk, akkor ő maga vetette fel, hogy menjünk Zalakarosra, de busszal!
Pókerarcot vágtam és csak kiigazítottam, hogy Keszthelyig mehetünk vonattal, és csak onnan busszal.
Hálistennek, az asszertív érvelésre nem volt szükség; valszeg előbb-utóbb úgyis kibukott volna belőlem, hogy „most már végképp kurvára szarul vezetsz, ergo én be nem ülök melléd többé!”
Még aznap este foglaltam is Zalakarost augusztus végére. A dátumot már eldöntöttem. Fater három éjszakát javasolt, de csak kettőt lehetett végül, ami szerintem még jobb is. Hétfő délután át is utaltam az 50 % előleget a szállodának.
Ezen a héten már marha meleg volt. Ha valaki külföldről, vagy 15 év múlva olvassa: 36-39 fok közötti csúcsok voltak. Ennek egyetlen előnye, hogy már hétfőn is elmehettünk korábban a hőségriadó miatt.
A melóhelyen most nagyon nem jól éreztem magam. Nem – csak – a meleg miatt. Kéne irattározni, ami egy folyamatos monoton meló, viszont folyton bejönnek más, sürgősebb dolgok. Így viszont időnként jön a kérdés, hogy „Macska, hogy áll az irattározás?”
Ráadásul az én dobozaimból kihúztam egy csomót, ami nem volt benne, aztán egy kolléga előrántott az íróasztalából régi elfekvő papírokat – de sokat ám! –, amik odavalóak, így most egyesével szúrhatom be az Excelbe a sorokat. Ezalatt a többivel nem tudok haladni.
És persze valahányszor nekilátnék; vagy kajálnék, azonnal megcsörren a kibaszott telefon…
Most legalább Péter, a ’társam’ is bent volt, mert előző héten szabin volt, egyedül csináltam mindent. Viszont az ellenszenves Timi is bent volt, a kis luvnya, aki eleinte segített betanítani, de több ellenszenves tulajdonsága miatt inkább kerülöm.
Ezek, hogy kurvára hadar, de NAGYON. És baszki hiába szól az ember, nem hagyja abba. Így 15 szótag/másodperc tempóval pofázik el dolgokat, amiket közben mutat a gépen is, én pedig 1. próbálom megérteni amit mond, 2. próbálom nézni a monitort, 3. próbálok jegyzetelni, mivel később úgyis csak a jegyzeteimből tudok majd dolgozni.
Aztán aszongya, hogy jó, most csináld te. És mikor visszakérdezek, akkor én vagyok a hülye.
Ráadásul olyan hangfrekvenciája van, mint a szúnyognak, légynek vagy más idegesítő rovarnak, amit lecsap az ember, és ezt a hadaró ciripelés valami baszottul idegesítő…. Főleg hőségriadó hetében.
Másik rémes szokása, hogy ha meglát a folyosón vagy összefutunk, akkor „elkap”. [Ezt már egy régebbi főnököm is csinálta. Sose jött be hozzám, de ha véletlenül a titkárságon voltam, és ő is, és meglátott, akkor azonnal eszébe jutott, hogy ez kéne vagy az kéne, vagy hogy áll ez meg az… Így azt a főnököt is kerültem, amennyire lehetett, és így csak akkor keresett fel, ha tényleg szükséges volt.]
Szóval a hülye Timike is elkap, és akkor rákezdi: „FigyelMacskanemtudommondtákemárneked, de eztiskellenecsinálniésaztiskellenecsinálniésamaztiskellenecsinálni”, vagy: „SziamivanazzalaszerződésselamitbeadtamtegnapdélutánaláírtamárazÁgostonmertakkorsürgősenelkellenepostázni!”
Érdekes, hogy ha NEM futunk össze a folyosón, akkor nemigen jön oda hozzám külön ilyesmi miatt. Ebből arra következtetek, hogy ezek a faszságok igazából lényegtelenek, és csak csicskáztatni akar. Ezért van az, hogy az ő folyosószakaszát kerülöm, és még vécére is a másikba megyek.
De ezen a héten sajna a Timi szobatársa végig szabin volt, emiatt a Timike unatkozott és a kelleténél többször futottam össze vele :-( Mondanom sem kell, a nyaralás utáni melankólia, a hízás, a hőség miatt még pont ez a kis fölényeskedő, fontoskodó p*na pont nem hiányzott nekem. Türelmetlen és rosszkedvű voltam, és legszívesebben rámordultam volna, hogy „Kotródj már innen a kurva anyádba!” – főleg, mert még egy idegesítő szokása, hogy túl közel áll az emberhez. A rámordulást csak úgy tudtam elkerülni, hogy emlékeztettem magamat, hogy elméletileg most szeptemberben lesz a 30 éves jubileumi jutalmam ;-D
Már a hétfő is ilyen idegbeteg, izzadós hangulatban telt. Délután Messengeren írogattunk egymásnak a Katival, aki nemrég jött vissza szabiról, de rögtön betegácsiba is ment, mert hasmenést kapott (Törökország), és még meg is fázott a légkonditól, amit a gépen nyomattak. De korábban írta, hogy már megfenyegette a főnöke, hogy ha nem megy be hétfőn, akkor kirúgják.
Hát most írtam neki, hogy mi van vele és hogy van. Erre este megcsörren a telefonom. Rémületemben azt hittem, hogy a K. Andi az, de odanézve láttam, hogy a Kati. Jó, hát felvettem – noha már este 8 volt – mert Kati kb. félóra-40 perc alatt befejezi. Beszéltünk is, elmondta a dolgokat. [Megjegyzem, hogy egy picit igazat adtam a főnöknek meg a kollégáknak, amiért beszóltak a Kati folytonos táppénzére, mert ő tényleg folyton táppénzre megy. Nem azt mondom, hogy dolgozzon akkor is, ha vért hány, de ő kiíratja magát olyan közepes megfázással is, amivel én még Algopyrinnal és C-vitaminnal bemegyek melózni. Vagy ha orvoshoz megy, mert folyton jár maszek bőrgyógyászhoz, nőgyógyászhoz, laborba stb., arra mindig egy-egy nap táppénzeket vesz ki. Mert a szabija ugyanolyan rohadt kevés, mint az enyém (kösz, rabszolgatörvény). Mondtam neki, hogy miért nem kéredzkedik el csak az orvos időtartamára + oda-visszaút, és később lecsúsztatja. De azt meg állítólag „nem szeretik”. Hát, akkor tényleg nem lehet máshogy megoldani.]
Szóval pont Katival beszéltem, amikor hallom ám, hogy csörög egy másik vonal, és látom, hogy Fater az. A szar is megfagyott bennem, mert ekkor már közelebb voltunk a 21.00 órához és Fater nem szokott csak úgy cseverészés miatt hívni. Nagyon megrémültem; de Kati még mondta; írtam üzit Faternak, hogy mindjárt visszahívom! Válaszolt, hogy OK.
Kicsit megnyugodtam, mert ha üzit tud írni, akkor csak nincs túl nagy baj. De azért Katit már le akartam zárni, és már kezdtem is a búcsúzkodás irányába terelni; csakhogy akkor Kati – rá nem jellemző módon – még elment más témák irányába és még sokkal tovább dumált, mintha csak anyám lenne; és úgy kellett további tíz perc után leállítanom, Faterra hivatkozva. Közben Fater írt a gmailemre, hogy valami orvosi időpont, meg „csinálni kell valamit Karossal”.
Ekkor már inkább dühös voltam. Főleg, miután letettem a telefont végre, és elolvastam az üzit, aztán visszahívtam Fatert és hát persze hogy: pontosan a három zalakarosi nap (két éjszaka) utolsó napjára kapott szívdokihoz időpontot!!
Mert hát a világért nincs más időpont, egy nappal később pl., nem… A szar is elöntötte az agyamat, mert hát pont délután már át is utaltam az előleget! És hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy Fater a zalakarosi nyaralásainkat általában képes elbaszni: volt már valami fosomány szakszervezeti baszakodás; akkor a lábműtétje 2022-ben, tavaly a torokgyulladása, most dokiidőpont; jaj de hát ő nem tehet róla, csak mindig pont úgy alakul… Nem is tudom, hogy tudtam nem ordítva vagy átkozódva beszélni a telefonba. Mondjuk a hazaút napjára kapta az időpontot, de nem ám pl. 18.00-ra, nem, hanem 10.00-re!
Akkor kitalálta, hogy majd ő előző este hazautazik már. Iszonyú dühös voltam. Ez olyan, mintha elmész valaki mással moziba, aztán az illető a film felénél feláll, hogy „hát bocsika, nekem most dolgom van, elmentem, csá!” Hát ha ezt tudod, akkor eleve egyedül mentél volna moziba, és úgy készülsz!
Gyűlölöm, ha a megtervezett dolgaimat szétkúrják. Ráadásul persze majd az összes menetrend-tervezés rám hárul majd, hogy Fatert feltegyem a keszthelyi buszra, és onnan megtalálja a budapesti vonatot.
Legszívesebben a falhoz basztam volna négy-öt virágvázát, de hát már este fél tíz volt. (És nincs is annyi virágvázám.)
Kedden reggel még futottam; aztán pénteken már nem, mert aznap már 25 fok volt hajnalban is. Kedden aztán végiggondoltam, hogy tulajdonképpen jól jártam: az utolsó este, utolsó éjszaka és utolsó reggeli az enyém lesz, nem kell Fatert kerülgetni meg irányítani; a vonaton is kellemesen tudok szunyálni vagy olvasni. Igyekeztem ebből a szemszögből nézni a dolgot, és így valóban jobb volt. De azt azért elhatároztam, hogy most már tényleg nem fogok Faterral nyaralni, mert több vele a nyűg és macera, mint a pozitívum; ő meg mintha beleszarna az egészbe és még csak meg se próbálja összekapni magát vagy kicsit odafigyelni kb. bármire.
Ebben a hangulatban mentem be kedden. Képzelhető… Még melegebb volt.
A torkomat is kicsit éreztem, ami fura, mivel iszonyú hőség van. De hátul jobbra, mintha a részben visszanőtt torokmandulám fájna, de lázam nem volt.
Kedden napközben volt egy szakmai értekezlet, amire ugyan Péter és én is meg voltunk híva (most már lenémítottam a kurva telefont, mert a múltkori értekezletbe folyton belecsörögtek a kretének). Full szakmai értekezlet volt, amihez nekünk semmi közünk, így oda se figyeltem, és csak úgy szórakozottan írtam le egy-egy szót a jegyzetfüzetembe.
Aztán ahogy az értekezlet vége felé tartottunk – online még további résztvevők is voltak benne – mondja Eszter, az osztályvezető, hogy akkor majd Péter meg én írjunk egy emlékeztetőt, meg jelenléti ívet is.
Mi a fasz?! Kurvára senki nem mondta, hogy emlékeztetőt kell írni erről a faszságról! Oda se figyeltem semmire! Csoda, hogy leírtam bármit is (Péter semmit sem írt le, mint kiderült). Ráadásul ez egy „projekt”, ami elképesztő faszság, és totálisan fölösleges, de így mindenféle szar sablonok vannak mindenre, amiket aztán majd fel kell tölteni valami felületre (amihez nekem hozzáférésem sincs, mint utóbb szintén kiderült).
Na, ettől még rosszabb kedvem lett. Másnaptól Eszter szabin és a süket Ágoston lesz egyedül főnökként. És most meg írhatom ezt a kurva emlékeztetőt; irattározni is kéne, és a kis fontoskodó picsa Timi folyton a nyakamra jár.
Szerencse, hogy az egész héten el voltunk engedve; de tkp. szart se ért, mert az én irodám még viszonylag elviselhető fekvésű, de már kb. 12.00-re az is felmelegszik úgy, hogy az ember már semmi másra nem tud gondolni, csak a hazamenetelre. És fél háromtól voltunk csak elengedve.
Szerdán bejött a hülye Ágoston; szerencsére az úgy szereti fosni a szót, hogy nem nagyon volt „láb alatt”, mert online megbeszélése volt, meg kollégákkal dumált, és mindegyik egy-másfél órán át tartott. De innentől már még rosszabbul éreztem magam fizikailag, mert eddig éjjel még tudtam aludni, sőt igen jól, mert 27-28 fok volt, és abban remekül aludtam, de a hét közepétől már 29 fok fölött volt a lakás, sőt 30 is, és akkor már képtelenség volt aludni. Bárhogy fordultam, megizzadt az alul lévő oldalam. Állva kellett volna aludni. Lepedőt kéne cserélni, de tökmindegy, mert a tiszta lepedőt is átizzadom tíz perc alatt majd.
Szerdára elhatároztam, hogy most már megnézem az új Hang nélkül filmet. A Westendbe mentem. Itt az első bosszúság az volt, hogy a Westend vécéit átalakították fizetősre nemrég, ami részben érthető, mert minden csöves idejár, de másrészt rossz, mert én is ide járok, de én az esetek 90 %-ában vásárolok is.
A Westend mozinak csak egy szaros, három fülkés női vécéje van, ezért én eddig mindig a tetőterasz előtti, nagyobb retyóra mentem. De most már az is fizetős! Hát én nem fogok a többezer Ft-os mozijegy után még vécét is fizetni. És ezzel mindenki más is így volt. Így a Westend háromfülkés női vécéjében olyan sor állt, a film előtt és után is, mint a Magyar Színház kis fos két fülkés (!!) női vécéjében szokott.
Remélem, a Westend mozi hamar a fejéhez kap és kialakít még plusz retyókat, amik pl. a Sugárban vagy az Arénában vannak. Vagy legyen a mozijeggyel ingyenes a tetőteraszi vécé.
Ez még csak az első bosszúság volt, mert a film maga is egy rakás szar volt olyan értelemben, hogy kurvára nem Hang nélkül-film volt ez. Egy nyomasztó, szomorú dráma volt, tisztára rossz kedvem lett tőle, köze nem volt a szörnyekhez, épp csak a hátteret szolgáltatták.
Még rosszkedvűbben mentem tehát haza a 30 fokos lakásba, hogy aztán éjjel ne tudjak aludni se.
A csütörtöki nap már tök elviselhetetlen volt, az egyetlen öröm, hogy a kis fölényes Timike ilyenkor HO-ban van és nem kell látnom. Igaz, hogy most meg kitalált nekem valami iktatást, amit mailen kért; de ezt nem csináltam meg azonnal, mert nekik valami spéci iktatószámuk van, amit én nem tudok; és nem bírtam eldönteni, hogy a „sima” iktatószámot akarja-e, vagy az ő spécijüket, mert lehet, hogy azt is tudok valami titkos módon, amit még senki nem mutatott meg nekem.
Amíg ezen tépelődtem, sőt Pétertől is megkérdeztem chaten – ő is HO-ban volt –, addigra Timike elunta magát és Pétertől kérte ugyanazt az iktatást, de akkor már úgy, hogy ’eredetileg tőlem kérte, de még nincs kész’. Hát bazd meg anyád… Ha így csinálom, akkor tuti a másik módon kellett volna, és fordítva, de ha gondolkodom rajta, akkor meg az a baj, hogy „még nincs kész”. Jó, hogy nem volt ott, mert felrúgtam volna a kis kurvát. Rákérdeztem, hogy melyik módon akarja; és mikor végre megmondta, akkor 30 mp alatt megcsináltam, de azért leírtam, hogy már csinálás alatt volt, csak ezen gondolkoztam.
Csütörtökön Ágoston – mintha csak a korábbi posztomat akarta volna illusztrálni – a következő műsort adta elő: Közölte egy kollégával, hogy „ő holnap nem lesz”. Én némán összekulcsoltam a kezem, és „Köszönöm, Istenem!”-et mondtam az ég felé. De Ágoston folytatta: „…. mert vidékre megyünk. Úgyhogy korábban elmegyek.”
Hogy az Isten rúgjon beléd. Szóval nem „nem leszel”, hanem „korábban” elmész; lehet, hogy öt egész perccel … Akkor minek vetít egy mondattal korábban!
Egyébként az lett, hogy pénteken előadta valakinek, hogy 11.00-kor elmegy; később, hogy 11.45-kor elmegy; a valóságban 12.05-kor indult el igazából. De valami ittfelejtett szarért még akkor is visszajött.
Pénteken – vagy másik napon? – még jött nekem a Timike, hogy adjak celluxot; de szerintem csak ellenőrizni akarta, hogy tudom-e az írószeres szekrény felépítését. Aztán ott állt a torkomban – túl közel!! –, aztán mikor megkapta a celluxot, akkor meg rákezdte, hogy van-e elég A/4-es papír; meg hogy majd rendelni kell, ha már kevés van!
Még majdnem 2 doboz papír volt, a teljes Háború és békét kinyomtathattuk volna rá, különben is elég keveset nyomtatunk. Papírt nem vitt el, szóval valóban csak baszogatni és kóstolgatni akart a kis picsa.
Pénteken több dolog volt még, főleg mert a hülye Ágoston nem írta alá az elektronikus postákat, amiket Eszter mindig megcsinál; mert ugye akarja ő, csak hát elkezd pofázni, és pofázik, pofázik, pofázik, pofázik; hirtelen délután lesz és nincsenek aláírva. Pénteken már ketten szóltunk, hogy most már írja alá. Na, akkor végre – délben! – aláírta.
De közben a hétvégén nagytakarítás volt, amit ugyan felírtam, de alig tartottam észben; és gondoltam rá, hogy majd hazamenés előtt elrámolok a szobámban. Aztán, ahogy kajáltam, és a végre aláírt elektromos postát csináltam, szaladgál be a Timike, hogy Jaj! Hát az Eszter meg az Ágoston nem pakoltak el az asztalaikról! Mostmilesz!
Legszívesebben lekevertem volna neki egy pofont, mert kurvára zavaró, hogy az én munkakörömbe szaladgál bele, csak mert most nincs a szobatársa és ő unatkozik. (Jó, én nem vettem észre eddig, hogy a két főnök se pakolt el.) Akkor a Timike le-föl rohangálni kezdett; én akkor kimentem „vécére”, mert tényleg viszketett a tenyerem, és hátha addig elkotródik.
Mondhattam volna, hogy „figyi, most megkajálok, aztán elintézem az elektronikus postát, ami két napig nem volt aláírva, mert az egy PICIT fontosabb, mint a kibaszott íróasztalok; aztán MAJD ÉN elintézem a főnökség irodáját, szóval húzzál el végre a jó kurva anyádba, mielőtt seggbe rúglak vazze!”
… Gondolom, ebből lejön, hogy a 39 fok, a nem alvás meg a közelgő menstruáció nem volt épp jó hatással a hangulatomra :-D
Timike végül valahogy csak elkotort a picsába; én megkajáltam, elintéztem az elektromos postát és mit ad Isten, egy másik – normális – kolléganővel kettesben gyorsan elpakolásztuk a főnökök vackait a szekrényekbe (remélve, hogy hétfőn majd rekonstruálni tudjuk az állapotokat).
Azért rossz hangulatban mentem neki a hétvégének, mert szorongtam, hogy majd a Timike szalad panaszkodni rám; meg azt a hülye emlékeztetőt sem írtam még meg – illetve megírtam a saját jegyzeteimből, aztán Péter magához vette, hogy majd ő végleges formába önti, de azóta sem tudok róla semmit. Meg a köcsög irattározás… És állítólag még legalább szerdáig tart az iszonyú meleg.
A torkom jobb hátsó fele továbbra is fájt. Tükörrel odanéztem, és tényleg piros volt. Másnap töprengtem, hogy mi lehet ez, mert főleg akkor fájt, ha a nyelvem töve a fogam oldalához ért. Végül arra gondoltam, nem lehet ez afta?!
Jobban kidugtam a nyelvem, odavilágítottam a tükörben, és csakugyan afta volt a nyelvem oldalán, hátul lent.
Erre abszolút nem számítottam, mert aftám már rég nem volt; korábban a stressztől gyakran kijött, például a főiskolán minden egyes vizsgaidőszakban.
Gondolom, hogy most a felgyűlt sok stresszfaktor; a színházi baleset, a Fater állapota és a majdnem karambol, az iszonyú hőség, a sok édesség, a nem alvás, a „jaj, pont Zalakarosra kaptam orvosi időpontot!”, a Timike buzgólkodása, a folyton láb alatt lévő Ágoston stb. – szóval hogy mindezek összeadódtak, és afta képében jelentek meg.
Ezek után már full egyszerű volt, fogtam a Phlogosolt, vettem szájvizet, ecseteltem, öblögettem, és már másnapra sokkal jobb lett. Legalább van valami, ami jobb lett!...
