Ma marhára antiszociális voltam. (És tegnap is.) Zsuzsi szabin van, ketten vagyunk Barbival, már ha nem számítjuk, hogy kétpercenként beesik egy-egy kolléga(nő). És nekem pont ezzel van tele a tököm mostanra. Persze már csütörtök van, és elfogyott az e heti toleranciám, meg amúgy is hullámzó a lelkiállapotom valahogy… Pedig már elmúlt a menstruációm.
Azt hiszem, a takony kis ösztöndíjassal kezdődött a múlt héten, amikor a kistyúk már megint Barbi ölében ült – gyakorlatilag szó szerint – és mikor ingerülten kifakadtam, hogy nem igaz, ez már megint itt van, Barbi még engem osztott le: „Maradjál már!”
Ez kurvára kiakasztott, azóta is morcos vagyok miatta.
Persze az is igaz, hogy az ösztöndíjas már az utolsó csepp volt a pohárban: fű-fa bemászkál hozzánk és olyan jól érzi ott magát, hogy az istennek sem akar a helyére takarodni. Illetve néhányan észreveszik magukat, de sajnos pont azok, akiket szívesen elviselnék, mert tudnak halkan dumálni és bírom őket. Sajna a hangos, ocsmány, ellenszenves és bunkó kollégák akár egész nap ott b*sznák a rezet, anélkül hogy például a főnök rájuk szólna, mert ő is marhára szereti a társaságot.
Én, mint többször említettem, igen jól megvagyok egyedül, de ha már a munkahelyen muszáj egy rohadt titkárságon ülnöm, hát legalább csökkenne a minimálisra a fölöslegesen bejáró létszám. Akik egymással akarnak pofázni, azok húzzanak valamelyikük szobájába, aki pedig a mobiljába akar ordítani, az takarodjon szintén a saját irodájába és ott ordítson. Sajnos van, jellemzően Editke ilyen, aki imád bejönni, és onnan felhívni valakit, és félórán át rikoltozni a mobiljába, de pont Editkére nem lehet rászólni, mert: 1. tojna rá és tovább csinálná, 2. a főnök lieblingje, és még a végén ő is megsértődne meg a főnök is.
Ez a csoffadt kis ösztöndíjas pedig a hab a tortán. Egy hónapja van itt, a kézfogása döglött hal, és az egész kistyúk ilyen. Nálam már akkor elvágta magát, amikor első nap beténfergett, aztán megállt ott a mi szobánk közepén és elkezdte nyámmogni a reggelijét, ott, állva, nálunk. Én halálosan gyűlölöm, ha 1. odamászik valaki, amikor én eszem, és 2. ha valaki odajön az én pofámba, enni. Húzzon el és ne egyen a képemben; pisilni nem akar énelőttem??
De ez még hagyján, az ösztöndíjasnak kiutaltunk természetesen egy irodát, íróasztallal, számítógéppel, mindennel. Majd vártuk, hogy odamenjen. Zsuzsi körbevitte a házban, a belépési procedúrát intézni a személyzetin. Eközben a kis tyúk elmesélte neki, hogy ő „nem szeret egyedül lenni” (!!!) és majd ő ott fog ülni a Rozi régi szobájában.
A Rozi szobája természetesen szintén egy légtérben van velünk, és mivel Rozi hálistennek elment nyugdíjba, felvettünk a helyére egy új kolléganőt még a nyáron. Nevezzük most Emőkének. Tehát Emőke ott ül az irodájában, ezenkívül van ott még egy kicsi tárgyalóasztal. Az ösztöndíjas szépen oda lerakta a fenekét és ott ült, és nem csinált semmit, csak nézett a levegőégbe, vagy maximum Emőkével beszélgetett.
Sajnálatos okok miatt ekkoriban néhány hétig éppen Editke volt az ideiglenes főnök, aki még a rendes főnökünknél is sokkal jobban szereti a társaságot, de olyannyira, hogy szerintem a legszívesebben még a vécére is magával vinne négy-öt embert, hogy ott is körbevegyék. Tehát azt nem várhattuk tőle, hogy ő majd a helyére irányítja az ösztöndíjast. Az egyébként szinte be sem tette a lábát a saját irodájába soha. Hetekig nem csinált semmit, csak ott ült Emőke szobájában, de úgy, hogy közben kifelé bámult a titkárságra, hogy mi történik ott, és ha Barbival egy szót váltottunk, azonnal odarakta a képét és nézett és hallgatott minket, mintha valami érdekes színdarabot látna.
Az október 23-i szünet előtti utolsó napon Editke sem volt bent, az ő helyettese pedig egyszerűen mindenkit hazaeresztett. Mi Barbival elküldtük Zsuzsit, és örültünk, hogy végre dumálhatunk pár mondatot anélkül, hogy bemászna valamelyik kolléga, vagy cseszegetne valamelyik főnök.
Ám az ösztöndíjas nem akart hazamenni!!! A helyettes főnök küldte, Barbi küldte (szépen), aztán már én is mondtam neki kissé nyersebben (épp csak hogy az nem volt benne, hogy: „Takarodjál már haza az édesanyádba végre” – de sok nem hiányzott hozzá). Neeeem, ő nem. Elnyávogta (mert ilyen idegesítő nyávogós hangja is van, és időnként cincogva nevet, az ember hátán a hideg futkos), hogy „jaj ő nem szeret hazamenni, míg mások dolgoznak”, aztán végül, többszöri unszolásom után már azt mondta, hogy „hát te is itt vagy!”.
Vazze – gondoltam – én épp azért vagyok itt, mert várom, hogy TE eltakarodj végre!
De az istennek sem takarodott haza! Ott ült Emőke szobájában, de a nyitott ajtónál, tehát mi ketten egy szót sem válthattunk nyugodtan. És még azt sem mondhatnám, hogy ő is Barbival akart volna cseverészni, mert még csak meg sem szólalt, csak bámult valami aktát. Amit egészen nyugodtan megtehetett volna otthon is, vagy a saját irodájában. Iszonyúan berágtam rá, mert már hónapok óta nem volt lehetőségem arra, hogy Barbival akár csak egyetlenegy témát is jó alaposan kibeszéljünk: nyárig Rozi rontotta ott a levegőt, aztán rögtön megérkezett Emőke; egyébként pedig alapból mindig ott van Zsuzsi is, és hát a hétköznapokon mindig, de mindig bejön valaki max. tíz perc után. Ez az egyetlen lehetőségünk lett volna, hogy fűtött szobában, kellemes körülmények között locsoghassunk, és ez is elszállt, mert ez a kis p***a fél hazamenni! Biztosan mumus van a szekrényében otthon, vagy kopogószellem.
A fűtött szobát azért említettem, mert még olyankor is tudunk dumálni, ha meló végén elkísérem Barbit egy darabon, de délután már sötét van, és Zsuzsi is abban az irányban lakik, és ilyenkor folyton velünk akar jönni, tehát még munkaidő után is csak akkor tudunk beszélgetni, ha Zsuzsi épp másfelé megy. És ha egyikünknek sem kell sietnie sehová, vagy nincs nálunk 8 kg vásárlás. Szóval ritkán.
Én már rég nem jópofizom mindenkivel, így aztán engem többnyire békén hagynak, azonban Barbi senkinek nem tud nemet mondani. Amikor Emőke nincs a szobájában, akkor az ösztöndíjas nem bír ott létezni. Ilyenkor átcsoffan Barbihoz. Néha odahúz egy széket az íróasztala elé, és ott ül közvetlenül előtte – most komolyan, el tudjátok képzelni, milyen kurvára idegesítő tud lenni, hogy egy antipatikus nyávogós hangú kisp*csa ott üljön az ember pofájában? Mert engem a halálba idegesítene! – vagy ami még rosszabb, odaáll mögé a ficakba, de olyan is volt, hogy Barbi ült a székén, ez meg ott guggolt mellette. Tényleg azt vártam, hogy az ölébe fog ülni. Talán cumit kéne vennem neki karácsonyra, és egy pszichológus számát, aki kigyógyítja a szeparációs szorongásból.
Barbi meg nem szól rá, mert hogy nem ő a főnöke (sic), és mert nem akar senkit magára haragítani.
Jó kérdés, hogy egyáltalán minek van nálunk ösztöndíjas, amikor túl nagy szükség nincs rá. Hát ez azért van, mert mikor megérkezett, épp Editke volt a főnök, aki szintén mindenkinél igyekszik bevágódni, és ezt a kis tyúkot akkor sózták ránk, mert más osztályoknak nem kellett a házban. (Nekünk sem…) Időnként, átlag hetente egyszer, kap valami feladatot, azt megcsinálja – nem tudom, milyen színvonalon –, aztán visszaköltözik az Emőke szobájába.
Mostanában már a Tódornak „segít”, összeillenek, mert a Tódor eléggé ostoba, a kiscsaj meg képtelen egyedül meglenni, szóval jól elvannak. Ennek az a hátránya, hogy ha a Baromnak fel kell jönnie hozzánk, a csaj jön vele, mint egy szimbióta a DS9-ben, vagy mintha láthatatlan madzag kötné őket össze. Egyáltalán, a csaj nem érzi jól magát, ha két méteres hatótávolságában nincs más ember. Rossz még, hogy a Barom néha hamarabb hazamegy, vagy nem jön be, ilyenkor persze az ösztöndíjas visszatér hozzánk, még akkor is, ha a Tódor irodájában lenne munka, mert ugye egyedül ő egy szobába be nem ül.
… Ha én mondanám, hogy egyedül akarok lenni egy szobában, vagy legalábbis ne nálunk vakarja mindenki a seggét, akkor persze kitörne a parasztgyalázat, de a fordítottja, miszerint egy felnőtt ember képtelen félórát egymagában meglenni, az tök rendben van és tolerálható.
Még rosszabb, hogy vannak esetek, amikor Emőke nincs a szobájában, vagy esetleg végleg elmegy, mondjuk orvoshoz – ilyenkor az ösztöndíjas természetesen áttelepül Barbihoz és rátapad. Na de mi van, amikor Barbi is kimegy, mondjuk, cigizni? (És az negyedóra, mert beszélgetnek is közben.) Bizony: ilyenkor üres a két külső szoba, tehát neki azonnal muszáj átsodródnia hozzánk!!
Ilyenkor – banyek – megáll a mi irodánk közepén, ott ténfereg, és Zsuzsinak nyávog. Zsuzsi pedig aranyos mindenkivel, még ezzel is, és elbeszélget vele, szegény. Én ezt nem bírom sokáig, és néhány mondat után kimegyek (a vécére, vagy akárhová, akár az ördöghöz is a pokolba…)
Komolyan rettegek, mi lesz, ha egyszer egyidejűleg lesz távol Emőke is, Barbi is és Zsuzsi is. Az ösztöndíjas még képes lesz rám tapadni! Végső soron én is emberi lény vagyok, tehát a szörnyű magánytól való iszonyatos rettegését valószínűleg az én közelségem is orvosolja.
Nem értem, miért nem megy át valamelyik másik kolléga szobájába locsogni, hisz többen vannak, akik szeretik a társaságot, még az ilyent is. Engem a halálba idegesít a tyúk, részben a fent felsoroltak miatt, meg valahogy nem is tűnik százasnak. Egy időben ezért Zombinak neveztem. Most éppen Evetkének, mert tisztára olyan. És nagyon zavaró, hogy amikor Tódorral kettesben bejönnek, és Tódor velem beszél – ez már önmagában csapás – a csaj áll, és nem úgy követi figyelemmel a társalgást, mint más normális ember, hanem áll és bámul engem. De miért? De csak engem. De miért csak engem? De azt mégsem tehetem meg, hogy 37 éves létemre odaszólok ennek a 25 éves szerencsétlennek, pl., idézve a Bëlgát: „Mi a f@szt nézel? Buzi-e vagy?” – Szóval felnőtt emberek közt nem lehet ilyent kérdezni, ugye, hogy mi a szarért bámulsz engem?
Az az igazság, tisztában vagyok vele, hogy marhára fel tudom húzni magam hülyeségeken, és egy idő után elfogy a cérnám. De nekem már az is megterhelő, hogy folyamatos jelleggel nem egyedül vagyok egy irodában. Öten vagyunk egy légtérben!! Ha nem számoljuk bele az ösztöndíjast: főnök, Zsuzsi, én, Barbi, Emőke. Plusz Editke, aki mióta már nem lakik a főnöki szobában, többet tartózkodik nálunk, mint mikor itt lakott: hiszen most 1. már itt a főnök, imádata tárgya, és 2. ha itt van, addig sincs a saját helyén, senki nem éri utol vonalas telefonon, sőt 3. több ember között lehet!! (Ezek pont fordítva vannak bekötve, mint én.) De miért az én nyakamon ülnek, miért nem egymással barátkoznak…
Szóval mint mondtam, Barbi ezeket jól tudja kezelni és majdnem mindig kedves, ezért őt mindenki szereti. – Nem gonoszságból teszem hozzá, de az igazsághoz tartozik, hogy Seduxent szed, napközben is. – Én viszont a plafonon vagyok, amikor bejövök a folyosóról és azt látom, hogy a csókos Juhos Julcsa, aki két és fél év alatt még soha semmit nem csinált (úgy értem, munkát), már megint itt van és Barbi fülébe sugdossa a legújabb fejleményeket a pasijáról. (Mindennap. Ha épp nem jön, akkor biztos, hogy szabadságon van.) Őt még egy főnök sem bírta munkára fogni, de persze nem is igyekeznek nagyon, mert hiszen Fontos Kapcsolatai vannak, egy ilyennek nem lehet írásbeli figyelmeztetést adni, sem fegyelmit, ezért akár órákat sutyoroghat szegény Barbinak, akinek szintén tele a töke vele, csak nem mondja meg.
Aztán bejár a paraszt Mari, kb. minden másfél órában, „hogy megnézze, jött-e postája”, valójában, mert unatkozik; és ha épp nincs ott egy főnökféle sem, akkor szintén rákezdi a mit főztünk – mit ettünk – milyen zseniális a kölyköm stb. sódert.
Editke is bemászik természetesen, vagyis az utóbbi időben már a folyamatos nálunk tartózkodását szakítja meg időnkénti rövid távozásaival. Nem is tudom kifejteni, milyen kurvára idegesít a folytonos hangos pofázása, ordító röhögése és mobiltelefonba kajabálása. A főnök ezt szereti, ami rendben, de miért nem mennek be a főnök irodájába és csukják be az ajtót?? Miért kell konkrétan az én pofámban állva kajabálni egymással boldogan, mert mindkettő ordít, ha együtt vannak, és nem veszik észre, hogy esetleg zavarnak, vagy pláne munkám lenne.
Sajnos rájöttem, hogy minél többet vagyok emberek között, annál jobban rühellem az emberek között levést. Ez nem vonatkozik minden emberre természetesen; de alapvetően nálam nem működik az az elv, hogy majd megszokom meg ilyesmik. Nem, én egyre nehezebben viselem.
… Most sokkal indulatosabban is írnék, de egyrészt már félórája gépelek és lassan kiírom a dühömet, másrészt annyira ingerülten jöttem haza, hogy én is bevettem egy Seduxent, és az lassan kezd már hatni.
Szerencsére rendes emberek is bejárnak, mint mondjuk Orsi vagy még sokan, de pont ők azok akik effektíve dolgoznak is, és hamar észreveszik magukat, hogy nem a saját helyükön vannak, és elhúzzák a csíkot. És maradnak a Marik, Julcsák és Editkék.
De ezek már úgy-ahogy megszokottak, és egy idő után azért elhúznak ők is. Például eszükbe jut, hogy hátha jött e-mailjük. De az ösztöndíjas, aki gyakorlatilag oda telepszik: egy üres tárgyalóasztalhoz, ahol nincs számítógép; ő nem néz e-mailt, nem néz jogszabálygyűjteményt, ő csak ül ott és „fél egyedül”.
Na szóval múlt héten, mikor már vagy másfél órája folyamatosan fizikailag rátapadt Barbira, mint egy tengeri hínár, akkor durrant el az agyam, szóltam be – ő természetesen vagy meg sem hallotta, vagy tojt rá, mert abszolúte nem reagált – de Barbi lett ideges és osztott le engem. Azóta pikkelek rá, és alig beszélünk. Részemről úgyis eljött a téli fáradtság, több hónapja nem voltam szabin, már nagyon sok nekem a folyamatos embertömegben levés és harsány ordítozás (főnök, Editke). De most még Barbi is, aki tudom, hogy ugyanúgy utálja, ha rátelepszenek és ellenszenves emberek pofáznak a fülébe érdektelen dolgokat, de egyszerűen nem tud undok lenni és nemet mondani, és meg akar felelni mindenkinek. Ezt valahol értem, de azért nem tudom tolerálni a mostani hangulatomban. Én már egy csomó mindent megtettem Barbiért, -nak, és most velem szemben a hülye szeparációs szorongásos kis zombit pártolja, aki szerintem nem is őt kedveli személy szerint, csak épp az ő nyakában kényelmes ülni.
Úgyhogy azóta kissé morcos vagyok és nem beszélek – csak amit szükséges –, ha ő ennyire szeret Evetkével beszélgetni, hát beszélgessen Evetkével. Juhos Julcsa is rászokott arra, hogy nem ő jön hozzánk dumálni – a főnök már néhányszor jelezte, hogy nincs-e neki munkája? – hanem lehívja magához Barbit, hogy „segítsen neki”. Ebből természetesen másfél órás panaszáradat szokott lenni, amit Barbi szegény türelmesen végighallgat. Régebben megállapodás volt köztünk, hogy: „ha félórán belül nem jövök fel a Julcsától, hívjatok fel telefonon és mentsetek ki”. Most ő nem kérte ezt, de én sem csörögtem rá. Ha ő mindenkinél jó akar lenni, és szereti hallgatni a Juhost, hát hallgassa.
Tegnap és ma Zsuzsi szabin volt, és ő vele szemben ül, még vele szoktam beszélgetni. De, mivel nem volt, tegnap és ma jóformán meg sem szólaltam. Tegnap egyébként is nagy balhé volt, Barbit támadta le feladattal egy teljesen idegen csaj, a részletek nem fontosak, a lényeg, hogy ez is tipikusan az az eset, amikor Barbi kiborult ugyan, de nem küldte el a halál fülére a nőt, hanem megcsinálta – a Barom helyett! – a munkát. Természetesen sem a főnök, sem Editke nem volt épp elérhető, most az egyszer, amikor itt kellett volna hogy legyenek, hogy helyretegyék ezt a tyúkot. Olyan jellemző!
Nekem is felforrt az agyvizem, de éreztem valami egészen kicsi, gonosz elégedettséget. Lám, ezért nem jó, ha folyton jó akarsz lenni és mindenkinek megfelelni, mert ez lesz belőle! Tegnap egész nap ezen az eseten volt kiakadva mindenki, csak épp én nem szóltam egy szót sem. – Előzőleg, heteken át, én voltam kiakadva az összes fent felsorolt, zavaró, ordító, állandóan ott lévő tirpákon: tojtak rá, senki nem vette komolyan; most Barbi van kiakadva, most meg felbolydult az osztály.
Ha észrevették, hogy csöndben vagyok, többnyire olyasmit válaszoltam, hogy „beszélnek itt elegen nélkülem is”, vagy: „az én véleményemet már többször kifejtettem”.
Külön rossz, hogy a Barbival tegnap bunkó rüfkét még csak le sem lehet tolni úgy istenigazából, mert Editke barátnője (Tessék!! Madarat tolláról!) – tehát a főnök nyilvánvalóan egy rossz szót sem szól rá, csak nekünk szörnyülködött, hogy jaj, meg miért nem hívtuk fel őt (mert ki volt kapcsolva a mobilja), meg hogy „hát sajnos a Györgyinek mindig ilyen volt a stílusa”. Ja, hát akkor persze rendben van minden!
Na szóval kivételesen úgy alakult az utóbbi két nap, hogy Barbi volt kiakadva, és én ültem totál csöndben. De bennem is forrt a düh a tegnapi sztori miatt, meg az ösztöndíjas miatt, meg Barbi engem ért beszólása miatt; meg hogy mostanában van a karácsonyi szervezkedés, például ingyenes színházjegy, és körülöttem keringtek a csajok, hogy jaj miért nem akarok elmenni? Nehéz volt udvariasan válaszolni, mert szívem szerint azt mondtam volna, hogy „hát már alig várom, hogy végre egyikőtöket se kelljen látnom, nem képzelitek, hogy még a szabadidőmben, egy színházban is a ti képeteket akarom látni??” (Kivétel, természetesen, Orsi és stb.)
De éppen most olvasok egy kölcsönkönyvet arról, hogy mit okozhat a stressz meg az elfojtás; lehet, hogy legközelebb az egészségem érdekében kellene elküldenem a q*** édesanyjába mindenkit, aki arra rászolgált? Csak kár, hogy az állásom érdekében ezt nem tehetem meg.
