A betegácsiban töltött hét utolsó táppénzes napján belibegtem a dokihoz és átvettem a táppénzes papírt. Okos módon már kirakják a recepcióra. Másnap pedig utolsó munkanap, amikor leadok mindent és leszerelek.
Az utolsó munkanap előtt persze ugyanolyan korán keltem, mint máskor, csak kicsit elszoktam az 5.00 órás keléstől, meg egyébként is ideges voltam, szóval rosszul aludtam.
De mit számít az már. Reggel kávézom a srácokkal, aztán akármennyit pihenhetek. – Illetve, akármennyit mégsem, hiszen másnapra volt megbeszélve találkozás Öcsémmel.
A reggeli kávézás a másik osztályon lévő srácokkal alapvetően kellemes volt, mert ott voltak egy csomóan, mind rokonszenvvel és sajnálkozással vettek körül, még nálam is jobban szidták a gerinctelen vezetőinket, és kolbásszal is megkínáltak. Ők aztán nagyon fognak hiányozni (nem elsősorban a kávé és a kolbász miatt :-D)
Zita személyzetissel megegyeztünk, hogy majd 9.00-ra megyek hozzá, ezzel szemben a szobatársam már 8.30-kor rám csörgött, hogy a Zita keres. Mondom, hát hol van még a 9.00 óra?! Felrohantam, és ciki, nem ciki, de összedobtam még egy korty kávét, mert valahogy az első(k)től nem sikerült teljesen felébrednem… Ezek után átrohantam a Zitához, ahol negyedóra alatt leszereltem. Tulajdonképpen csak a táppénzes papírt meg a belépőkártyámat kellett leadnom. És azért félórával korábban, mert az előttem lévő leszerelő hamarabb végzett.
Majd ún. „kilépő vagyonnyilatkozatot” is kell csinálnom, de az ráér márciusig. Utálok vagyonnyilatkozatot írni. Ráadásul idén kettőt is kell, mert Faternak is, mint hozzátartozó. A melóhelyemen már írtam egyet belépéskor, öt évre visszamenőleg kellett összeszednem a jövedelmeimet, és hirtelen fogalmam sem volt, maradt-e nálam abból egy példány, vagy esetleg kidobtam – noha nem szokásom – azzal, hogy „á, innen egy ideig úgysem megyek el, minek az!”
Napokig tépelődtem ezen, míg végül benyúltam otthon a szekrénybe, és ott volt a belépési vagyonnyilatkozatom egy példánya, szóval már csak az utolsó két évet kell hozzáírnom, hálistennek!
A saját irodámban közben már elvitték az összes aktámat, és valóban a számítógépemet is. Sajnáltam, hogy nem tudom megírni a kurvaanyázós kör-emailt, de kicsit örültem is, mert lusta lettem volna hozzá :-D Úgyis beszéltem ezer emberrel az utolsó hetekben, és mindenkinek részletesen beszámoltam mindenről, szóval, terjesztettem azért az ’én verziómat’ is.
Ugyanis a főnökség azt terjesztette, hogy a Heni többször szólt nekem – nem szólt; az utóbbi hónapokban egyedül az alkesz főosztályvezető „szólt”, vagyis - még októberben! - kirúgással fenyegetőzött. Meg, hogy kevesebbet teljesítettem, mióta „szólva lett”, mint előtte. Ami egy hatalmas hazugság, hisz Rudi is, én is ezerrel melóztunk, számoltuk a napi aktákat, és határozottan több lett a darabszámunk.
Az igaz, hogy január hónapban már valóban kevesebb darabot csináltunk mindketten, hiszen a felmondáson és új melóhely keresésén gondolkoztunk, valamint mivel december végéig ki kellett szórni X darab ügyet, hát megcsináltuk az egyszerű pörgőseket, és megmaradtak a bonyolultabb szarok a szekrényben.
A három szobatársamból csak a kedves csaj és Rudi volt bent. A csaj roppant szomorú volt, írtam már, hogy ő olyan kis kedves, jólelkű. Ez hiányozni fog. Egy olyan kolléga, akiben nincs semmi rosszindulat, olyan ritkaság, mint a fehér holló, aki mellesleg még latinul is tud.
Tőle és Ruditól kaptam is egy szép üzenetet és egy tábla tejcsokit :-)
Ebben az időszakban néztem utána a telómon a szexi balett-táncos fickónak, hogy hátha egy jóképű pasi látványa majd feldob, de sajnos, inkább az ellenkezője történt :-D
Még megettem a szendvicsemet, noha akár haza is mehettem volna már, de még csak 10.00 körül volt, és ha már hajnalban megcsináltam azt a szenyát, hát megeszem. És a srácokhoz még egyszer utoljára lementem búcsúkávézni. Beszélgettünk is egy kicsit, és már épp indultam volna végső távozásra, amikor is bejött az a főosztályvezető-helyettes faszi, akit másfél év alatt még soha, egyszer sem hallottam munkáról beszélni, hanem mindig csak kávézni láttam, valamint családról, kutyáról, kocsiról, karácsonyi díszítésről pofázott.
Most az egyszer bezzeg valami melóhoz kapcsolódó – bár most is alapvetően magánjellegű – kérdése volt, amit a srácokkal 20 percen át beszéltek; én mégsem akartam közben kiosonni, hanem vártam, hogy végre eltakarodjon ő.
Végre elkotródott, és én csak akkor tudtam igazán elköszönni.
A személyzetis Zita még azt mondta, hogy a jogviszony-igazoló papírom ugyan megvan, de módosítani kell majd, mert a betegácsival meghosszabbodott a dolog; azt majd a nagyfőnök aláírja, és másnap menjek be érte. Mondták a srácok, hogy akkor majd szóljak, és beszélünk.
Visszatértem a saját irodámba. Összeszedtem a személyes cuccaimat, amiből viszonylag sok volt ahhoz képest, hogy nem évtizedekig dolgoztam itt. Ezt-azt otthagytam, például a nescafét (van otthon), de a mentes nescafét elvittem (nincs otthon); a nedves törlőkendőt, meg némi teát.
Ezután már tényleg nem tudtam tovább húzni az időt. Puszival elköszöntem a kolléganőtől meg Ruditól.
Ez utóbbi nagy jelentőséggel bírt számomra, mert Rudi, ahogy már írtam néhányszor, igencsak jó pasi ;-) – noha jóval fiatalabb nálam, és alig valamivel magasabb, de jó izmos; de nem olyan gusztustalan módon, hanem nagyon is vonzóan. És bizony az évek alatt sokszor megfordult a fejemben ez-az, de ezeket elhessegettem, mert úgy éreztem, ezek olyan zaklatós gondolatok, mint mikor egy 50 éves, kopasz, pocakos pasikkal teli munkahelyre egy fiatal, csinos nő érkezik, és a randa pasik mind folyatják a nyálukat, hogy hogy megkettyintenék. Szóval pont ilyennek éreztem magam, és igyekeztem nem mutatni. Holott pedig sokszor álltam Rudi mellett a monitort nézve, vagy elmentem mögötte, és bizony rengetegszer kívántam, hogy bár a vállára tehetném a kezem, vagy megsimogatnám a haját, vagy arcon puszilnám vagy effélék :-D
Hát, most az egyszer itt volt az alkalom! Legálisan megpusziltam, és meg is szorítottam kicsit a vállát. Valóban olyan izmos és szexi volt, ahogy én azt korábban elképzeltem :-) Mmmmm… Mondhatni, hogy ez volt annak a napomnak a fénypontja.
Hazaindultam a cuccaimmal. Bármit terveztem volna aznapra, először a több kiló szajrét kellett hazavinnem (bögre, nescafé, cipő stb.) Undorító, hideg, esős idő volt, a lehető legdepressziósabb módon, és ráadásul még január is :-(
Ha jobb idő van vagy legalább melegebb, talán felmegyek a budai hegyekbe sétálni, de így… Termálfürdőhöz most túl dagadt vagyok, amúgy is tele van külföldi turistákkal, és csak viszi a pénzt. Szerencsére észrevettem, hogy egy új horrorfilm van a mozikban, amit az Allee is játszik kora délután, és mivel épp a Móricz Bookline-ban volt egy átvehető könyvrendelésem, ezért ittam egy mentes kávét otthon, és rohantam az Allee-ba.
A mozi (A káosz ura) egész jól indult, aztán fokozatosan romlani kezdett és a végére egész szar, idegesítő katyvasz lett. De legalább lekötötte a gondolataimat, és nem otthon ültem a saját gondjaimon rágódva. Amellett legalább szép környéken játszódott (angol vidéki falu, erdő), és folyton valami tűz pattogott, úgyhogy állandóan tábortűz illatát véltem hallucinálni :-D
Utána vásároltam, felkaptam a könyvrendelésemet és mentem haza. Ha jól emlékszem, legalább a tízezer lépés megvolt.
Kora este a Hattyúk tavából még megnéztem egy-két jelenetet, aztán könnyű esti filmnek megnéztem a Hogyan legyünk szinglik?-et. Amit már könyvben olvastam, és egyáltalán nem tetszett, viszont sokan írták, hogy a film egész más. Hálistennek, valóban egészen más volt, és sokkal jobb! OK, nem valami hatalmas alkotás, de pont olyan kis kellemes, könnyű csajos darab, amire abban a hangulatomban szükségem volt (főleg a rémes délutáni mozi után).
Az állásinterjú ügyében nem szóltak vissza; egyébként azóta sem. Ami amúgy nem baj, úgysem biztos, hogy szívesen mennék 5 fős, szűk szobába, és különben is, Zita tájékoztatott, hogy ha a felmondási időm lejárta előtt elhelyezkedem máshol, akkor nem kapok végkielégítést.
Nem vagyok (túl) mohó, de a végkielégítés kell. Ha találok munkát, akkor elteszem; ha pedig nem, akkor nyilván élek majd belőle. Annyira azért nem vagyok barom, hogy kb. kéthavi fizetésről lemondjak.
Ja, Rudi és a kolléganőm kifejezetten biztatott, hogy ha letelt a felmentés, ne is menjek dolgozni rögtön, hanem vegyem igénybe a három hónapos álláskeresési izét. Hát, nemtom. Azért azt nem akarom; először is nagyon kevés pénzzel jár, másrészt, öt hónapig azért még én sem akarok nem dolgozni. Totál hozzászoknék a 23.30-as lefekvéshez és 8.00 órás keléshez, (még jobban) ellustulnék, úgyhogy inkább nem teszem, hacsak nem muszáj.
Este beszedtem még egy Xanaxot, mivel egyéb forrásból sikerült szereznem. De csak 1 mg-ost, holott én mindössze 0,25 mg-os Frontint (hatóanyag ugyanaz) akartam. Így késsel felaprítottam az 1 mg-ost, és úgy vettem be. Igazán nem fogok rendszert csinálni belőle, becsszó! Jól aludtam, még ha konkrétan éppen a nyugtató hatását nem is éreztem annyira, mert ugyanolyan rosszkedvű és szomorú voltam, de legalább valamennyire mégis ellazultam. Valami enyhe amnéziát is okozhatott, mert reggel tudtam ugyan, hogy éjjel egyszer felkeltem, de fogalmam sem volt, hogy mikor, és hogy aludtam vissza, pedig ezekre mindig emlékezni szoktam.
