Ezek ilyen minták az életemben. Röpke pár évvel az akkori főnököm fenyegetett kirúgással; most meg a mostani főosztályvezető, alkoholista faszkalapunk. Nem most volt ez már, hanem pár hete, csak azóta folyamatos idegállapotban vagyok, Maúnika, oszt’ azér’ nem írtam még eddig le :-D
Azt már érintőlegesen írtam, hogy Rudi meg én már feketeseggűek vagyunk a kollektívában, amit én kb. leszarok, hisz ehhez már a 29 év munkaviszonyom alatt rég hozzászoktam. A főnök-cimbi Petrácskára csúnyát – de őszintét – mondtunk, aztán azóta fújjok vagyunk (noha rajtunk kívül még további 2 ember van a mi véleményünkön, ami tehát összesen 4 fő, szóval …)
A rossz légkörhöz még hozzátartozik, hogy újabban már nem az számít, hogy jól csináljuk a melót, hanem hogy napi sok darabot csináljunk meg. Ami hát úgy nem megy, ha közben még alaposak, hibátlanok is akarnánk lenni. Emiatt folyamatos a nyomasztás, mi meg félretesszük a szarabb ügyeket, amik csak gyűlnek… De hát jól van az úgy…
Történt pár hete, hogy jött egy nagyon szar ügyem.
Még csak egyetlenegyszer volt ilyenem, tudtam hát, hogy ez nagyon szaros ügy, amivel sokat kell molyolni, és kb. fél napot elvesz (egy gyorsabb ügyintézőnek, nekem egy egészet). Ha ezzel most foglalkozom, akkor ma kb. 2 másik üggyel végzek csak, akkor meg majd ordibálás lesz. Így ezt a szar aktát félretettem. De azért tudtam, hogy meg kell mégiscsak csinálni bizonyos határidőn belül – annak már nem mertem utánanézni, pontosan hány napos határidő van erre, mert féltem, hogy már mostanra is kifutottam belőle esetleg.
Közelgett a Sopronba lefoglalt két éjszakás kiruccanásom. Úgy gondoltam, hogy előtte való héten már csak elkezdem ezt a szar aktát, beadom a főnöknek, az kijavítja, megcsinálom, megint belejavít stb. – és mire eljön a soproni szabadság, pont kimegy az ügy, immár teljesen jól.
No de ezen az előtte való héten a főnök bejelentette, hogy akkor ő mostan elmegy 4 nap szabadságra. Egy büdös szó nem volt erről eddig, most már naponta csekkolom az osztályunk szabadság-nyilvántartását, pont azért, hogy képben legyek, ki mikor nincs. Hát a főnök egyáltalán nem volt beírva szabira még előző nap sem.
Tehát úgy adódott, hogy a szaros ügyet nem vihettem be hozzá, mert nem volt; azonban a főosztályvezető is vagy szabin volt, vagy home office-ban, de ahhoz meg amúgy sem mentem volna, mert az egy alkoholista fejű kretén; illetve van valami főosztályvezető-helyettes, de azt még munkaügyben beszélni soha nem hallottam, dolgozni soha nem láttam, csak a teakonyhában látom, amikor reggel is egy órát, és délben is egy órát kávézgat más osztályvezetőkkel.
Így állt a helyzet, én ott voltam a szaros ügyemmel, és egy hetem volt a soproni szabadságig. Az a halálnál is biztosabb, hogy az utazást nem mondom le, már csak azért sem, mert az 50 % előleget is átutaltam már.
Végül úgy-ahogy összehoztam azt a szaros ügyet, nagyjából a legjobb tudásom szerint, de hát tudtam, hogy tutira nem lesz jó így sem; de a főnök ugye elment szabira, a többi vezető vagy nem komplett, vagy nem elérhető, micsináljak…
A közvetlen főnök úgy tért vissza szabiról, hogy csak egyetlen napot dolgoztunk mindketten egyszerre, mert én meg következő nap mentem Sopronba. (Elmentem.)
Ezen az egyetlen napon beadtam neki a sok-sok megcsinált, aláírandó aktát, és közte ezt a szarost is – és sajnos nem szóltam, hogy figyi már, van itt ez a fos is. Mivel féltem, hogy majd ordibálni kezd, hogy hát hogy, határidő, meg rossz, meg nem így kell, és stb.; akkor én megmondom, hogy de holnap elutazom, akkor meg ordítozni fog, hogy hogy merek elutazni – így aztán csak úgy sunyin besunnyogtam a többi közé ezt az egy aktát is…
És ezen az egyetlen napon volt egy hülye főosztályos értekezletünk. Mindenki a szemét forgatta, mert jó hírt még soha nem közöltek ilyenen. Nagyjából teljesen biztos, hogy csak le leszünk baszva, hogy így-úgy szarul dolgozunk stb.
Kábé pont ez is lett, az alkoholista fejű főosztályvezető másfél órát magyarázott, hogy így meg úgy a hátralék, meg eddig és addig kell ledolgozni, meg így meg úgy; meg irgumburgum (elfojtottuk az ásításunkat). Meg, hogy máshol vannak leépítések, de nekünk nem kell félni, mert tőlünk nem lesz kirúgás. Meg, hogy mindenki láthatóan igyekszik dolgozni, csak két ember van, akinek a teljesítménye nagyon gyenge.
Visszamentünk az irodába, megállapítva, hogy semmi haszna nem volt a „főosztályi értekezletnek”. Én persze tudtam, hogy a „két nagyon gyenge ember”-ből tutira én vagyok az egyik.
Rudi közölte, hogy abból a két gyenge emberből tuti ő az egyik; mire én, hogy nem, mert tuti én; végül megállapítottuk, hogy biztos mindkettőnkre gondolt.
Ezek után, ilyen hangulatban elutaztam szabadságra.
De egész szabi alatt bennem volt a gyomorideg, egyrészt mert Öcsémet akartam felhívni, akivel már marha rég nem beszéltünk, másrészt meg a munkahely miatt, hogy most az otthagyott szaros aktám miatt majd le leszek ordítva hétfőn.
Természetesen, ahogy mentem be hétfőn, már rögtön azzal fogadtak, hogy a Heni (osztályvezető) keresett. Csodálkozott, hogy szabin vagyok. Megjegyzem, hogy a szabit hetekkel korábban írtuk ki, ő hagyta jóvá, és az egész osztályon mindenki látja mindenki szabadságát a gépben. Eddig nem kellett előtte külön emlékeztetni, mert képes volt megjegyezni. Most már, úgy látszik, nem.
Mikor vécén voltam, akkor megint keresett; akkor bementem hozzá. Természetesen akkor leordított, hogy a szaros akta, és hogy miért nem szóltam?? Mondtam, hogy én még előtte héten akartam azt intézni, de te pont akkor szabira mentél. Akkor itt a főosztályvezető! (A kretén fejű alkoholista? Majd pont azzal tárgyalok szakmai ügyet….) Vagy van helyette a főosztályvezető-helyettes! (Akit még csak kávézgatás és magánbeszélgetés közben láttam? Ő aztán biztos tök kompetens…)
Utólag láttam aztán, hogy annak az ügynek épp aznap volt a határideje, amikor én azt beadtam, és még jó, hogy észrevette a főnök és ő belejavított – mert persze hogy nem volt jó úgy, ahogy én legjobb tudásom szerint megcsináltam előző héten –, és továbbította.
Egy kicsit még meg is könnyebbültem, ahogy a helyemre mentem. OK, megvolt a lebarmolás, most van ürügyem rá, hogy este bevegyek egy Seduxent.
Erre, még ugyanazon a napon, dél körül, hirtelen bejött az alkoholista főosztályvezető. – Megjegyzem, hogy ez mindig ebédszünet körül kel életre, sőt legjobban péntek délben szereti baszogatni az embereket, amikor már mindenki fejben félig hazament.
Kiküldte a másik két kollégát és rögtön nekem meg Rudinak kezdett beszélni. Hogy nekünk a legkevesebb a darabszámunk, meg ez nem teljesítmény, meg hogyha a hónap végéig nem javítunk; mert ő ugyan azt mondta, hogy nem lesznek kirúgások, de ez még változhat.
Amikor ezt elkezdte, néztem rá megfagyott arccal, erre ilyet szól: - Mit vigyorogsz?
A kurva anyádat, azt…. Egészen addig még szinte bírtam is ezt a fickót, hisz az ellenkezőjére nem volt okom; ebben a percben azonban simán 180 fokos fordulatot vettem, és azt hiszem, ha felhőkarcoló tetején lettünk volna kettesben, a legcsekélyebb aggodalom nélkül löktem volna le a mélybe. (Ha belegondolok, most is pontosan ugyanígy gondolom.)
Hogy ő visszajön egy óra múlva, és akkorra adjunk választ.
Én majdnem elájultam. Jó sok éve volt, hogy utoljára kirúgással fenyegetőztek nekem. És itt pont tök sok meló van, igencsak logikátlan, ha most még kirúgnak dolgozókat. Az alkesz hozta a kimutatást, hogy melyik napokon milyen ügyekből mennyit csináltunk, hát tényleg nem volt valami sok, de baszki, ez nem dobozolás, egy ügy mögött számolás meg fogalmazás rejlik… A lényeg, hogy ki voltunk borulva mindketten.
Rudi rögtön a felmondást fontolgatta, de megnézte a jogszabályt és látta, hogy nem kap végkielégítést, ha „alkalmatlanság” ürügyével rúgják ki, ezért erről letett. Végül is abban állapodtunk meg, hogy akkor most belehúzunk, és majd „javítunk” és többet adunk be, aztán akkor csak nem rúgnak ki minket.
…Megfordult az én fejemben is, hogy akkor ott azonnal felmondok, hogy „Igen?! Akkor elmész te a kurva anyádba” – de rájöttem, hogy momentán nincs más lehetőségem, és egy még szarabb helyről jöttem ide, ergo még ennél is van rosszabb.
Vissza is jött alkeszkám egy óra múlva a „válaszért”. Rudi mondta, hogy igyekszünk majd több darabszámot produkálni. Én csatlakoztam. Aztán mutogattuk a táblázatot, hogy de ennyi meg annyi, és azért az nem úgy van, de baszki minden érvünket lesöpörte.
Ezután el is mentünk új anyagokért. Tök megalázó volt, hogy ebédszünetben Heni, Petra meg a Savanyú Pofa majd egy órán keresztül rajtunk fognak vihogni, hogy most hogy meg lett nekünk mondva, és hogy meg lettünk fenyegetve.
Délutánra annyira kiborultam, hogy este mégsem vettem be Seduxent, mivel az kellemesen megnyugtatna, és másnap reggel rettenetes lenne ráébredni a sötét valóságra. Így saját erőmből aludtam el.
A normális kollégák, akiknek elmeséltük az esetet, nem akartak hinni a fülüknek. Mindenki azt mondta, ez baromság, nem rúghatnak ki minket, mert rengeteg a meló, kell a dolgos kéz, még ha nem is ezret csinálunk egy nap. De sajnos, én már megtapasztaltam, hogy „a statuálás a lényeg”, és ha mondjuk az alkesz főosztályvezetőnket baszogatja az ő főnöke – a nagyfőnök, aki egy még ostobább seggfej –, akkor az alkesz, ha minket kirúg, tud mutogatni, hogy „Főnök! Valóban voltak itt, akik rosszul dolgoztak, de azokat már kirúgtam, nézd meg, milyen ügyes vagyok!”
Erre a nagyfőnök elégedetten bólogat, mert ostoba, és nem azt kérdezi, hogy „No de Gyula, akkor most kettővel kevesebb embered van ugyanannyi munkára?” Nem, ezek csak azt nézik, hogy jól kicsesztek azzal a kettővel!
Mint a tanárok esetében. Szar a helyzet, 20 tanár kéne adott iskolában, de csak 15 van; erre elmennek tüntetni; mire a kézivezérelt KLIK kirúg 5 tanárt; miáltal még kevesebb tanár lesz (10 fő, a 20 helyett) – tehát a helyzet még rosszabb. De nem baj! Jól megmutattuk nekik!
Mint a gép, úgy dolgoztunk Rudival. Nem volt egyszerű, mert sajnos a többi két szobatársból a csaj elég csicsergős, és gyakran csak mondja-mondja-mondja, te meg nem mondhatod neki, hogy „Az istenit, kussoljál már el” – mert alapvetően aranyos csaj és nem akarod megbántani, ugyanakkor zavar a munkában.
Ami egy kicsit is bonyolult vagy gondolkodós akta volt, azt félretettük a picsába’. Az volt a lényeg, hogy darabszámot produkáljunk! Úgyhogy napi X db aktát lenyomtunk, amiből az X minden esetben több volt, mint a korábbi átlagunk.
Következő héten osztályértekezletünk volt. Mély sóhajjal hunytam le a szemem, hisz dús tapasztalataim alapján jól tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatunk… De azért a lelkem mélyén reménykedtem kicsit. Rudi és én most már egyértelműen több darabot teljesítettünk, talán valahogy csak megemlíti, hogy „a két legrosszabb most kicsit javított”.
Hát nem, bazmeg! Alig gyűltünk össze, a Heni idegbeteg módjára ordítani kezdett, hogy mit képzelünk, hogy ez nem munka, hogy rohadt keveset dolgozunk, és hogy …. – nem is írom le tovább, mindenki el tudja képzelni.
Hirtelen azt gondoltam, hogy hallucinálok, hogy valami időhurokba keveredtem, és még mindig az előző munkahelyemen vagyok, ahol az elképesztően ostoba, Éva nevű „osztályvezető” fixa ideája volt mindig a „darabszám”, és nem fogta fel, hogy egyes akták egyszerűek, egyes akták meg bonyolultak… Akkor arra gondoltam, talán az Éva megdöglött azóta, és a lelke beleszállt ebbe itt.
Amolyan magyar főnök-mentalitással (= csak negatívan motiválunk!!), még hozzá is tette, hogy van a napi félórás munkaidő-kedvezmény, azt ő most megvonja, és csak X darabszám fölött lehet igénybe venni!
Mindenkiben meghűlt a vér, az Új Csaj még azt is mondta maga elé: - Ez nem törvénytelen…?
Erre a kis, görényszerű titkárnő, a Savanyú Pofa (egyáltalán, mit keres ez a mi osztályértekezletünkön?) rögtön ordítani kezdett: - Az Új Csaj azt mondja, hogy törvénytelen!!
(Új Csaj utólag megmondta nekünk, hogy ha Savanyú Pofa még egyszer beszól, hát ő a képébe mászik.)
A főnök előadta, hogy nem, mert ő megkérdezte a személyzetin, és igenis azt a kedvezményt ő megvonhatja önhatalmúlag.
Ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy akkor én mostantól megint ki fogok járni ebédszünetben félórácskát sétálni. Mióta ugyanis nem Petrával vagyunk egy szobában, már nem jártam ki, mert nem volt az a folyamatos nyomasztó légkör, amiből ki akartam volna szabadulni akár napi félórára is, hanem az új helyünkön kellemes a légkör, ergo nem mentem ki, azonban a munkaidő végi időkedvezményt igénybe vettem. Az ezentúl nem lesz, így a déli ebédszünetet fogom használni ezentúl.
Gondolom, hogy a törvényben biztosított napi félóra ebédszünetet már csak nem vonhatják el holmi idegbajosan ordibáló kurvák.
Amúgy az értekezlet alatt én totálisan befogtam a pofámat – már mindent elmondtam a két főnökszerűnek, nem érdekelte őket, szóval hasztalan –, de helyettem mások elmondták kb. ugyanazt, amit én mondtam volna. Ahogy az várható volt, a Heni lesöpört mindent.
Értekezlet után azonnal arra gondoltam, valószínűleg megint valami több hónapos külföldi kiküldetésen van a pasija. Bűntudatom volt a gondolattól, de később egymástól függetlenül több kolléga is mondta, hogy szerinte a Heninek nagyon hiányzik valami; illetve hogy biztos kifogyott az elem a …. ;-DDD
Irodánkba visszaérve felidéztem, amikor idejöttem és azt mondta a főnök, hogy nem kell, hogy sok aktát csináljunk naponta, hanem inkább jó minőségűek és hibátlanok legyenek. Most mit mond??: Darabszám! Darabszám! Darabszám!
Az alkoholista főosztályvezető azt mondta az értekezleten, hogy nem lesznek kirúgások. Erre idejön négy nappal később, és mit mond? „Azt mondtam, hogy nem lesz kirúgás, de ez változhat!”
Leszögeztem az örök tanulságot: „Amit egy főnökféle mond, annak az ellenkezője az igaz.”
Én a magam részéről mostantól kezdve főnökszerűnek majd akkor hiszek, ha ló legel a sírján. Egészen nyugodtan meg is dögölhetnek, fejre is állhatnak, részemről befejeztem a főnökben bízást, vagy annak hivést.
Közben végiggondoltam amúgy, hogy Rudi több éve van itt, tehát ő már kap végkielégítést; az Új Csaj szintén feketeseggű, de őt nem rúgják ki, mert kisgyereke van. Maradok tehát én, akinek nincs gyereke és nem is kell végkielégítést fizetni.
Egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha november elején kirúgnak; eddig még nem rúgtak ki, mondjuk lehet, hogy decemberre, karácsony elé tartogatják, de most már úgy fel vagyok készülve, hogy abszolút nem érne váratlanul.
És még ezek után tetves főosztályi karácsonyozást akarnak tartani ezek. Menjenek a büdös anyjukba…
Sajnos, egész gonosz gondolataim is támadtak csak úgy maguktól, például az alkesz be szokta időnként hozni a csoffadt kölykeit, akik közül az egyiket pár hónapja műteni kellett. Én akkor szabin voltam, de utólag hallottam, hogy vért gyűjtöttek a kölyöknek a műtéthez itt a melóhelyen.
Megmondom őszintén, nekem még az is megfordult a fejemben, ha még egyszer műteni kellene azt a kölyköt, és még egyszer jönne a kör e-mail, és mondjuk, azt mondanák, hogy: „Hallottad, hogy az alkesz kölykét műteni kell és vért gyűjtünk neki?”
Azt felelném rá hidegen: - Érdekes.
Erre, mondjuk, azt mondaná valamelyik: - De te szoktál vért adni, nem?
Mire én azt mondanám hidegen: - Szoktam. – Egy nagyon hangsúlyos ponttal a végén. És ha erre elkezdenek nyaggatni, hogy hát az alkesz kölykének nem-e akarok vért adni most? – akkor aszondom:
- Aki engem kirúgással fenyeget, az tőlem ne várjon semmit, és a csürhéje sem. Majd adjon vért a kölyöknek az, akit az alkesz nem fenyegetett kirúgással.
És nem adok (vagy, ha valahogy rávennének, elmennék a vérellátóba és ott közölném, hogy tegnapelőtt tetkót varrattam magamra).
Ez gonosz gondolat, és nincs is sok alapja, mert ki tudja, kell-e újra műteni azt a kölyköt (nem kisgyerek amúgy), és ha igen, kell-e neki vér, és ha igen, van-e elég a vérellátóban, és ha nem, akkor van itt rajtam kívül még több száz kolléga, szóval az én elhatározásomtól ugyan baja nem lesz a kölyöknek, de tapasztalja meg a faszkalap, milyen az, ha neki kell valami (mint pl. nekem az állasom, megélhetésem), és nem kapja meg.
Rossz ember vagyok; noha ilyen gondolataim nem voltak még 3 hónappal ezelőtt. Iszom is egy pálinkát.
