Tesómék elváltak. Most már több mint két hete tudom, teljesen ki vagyok borulva… Jó, mostanra már hozzászoktam a gondolathoz, de akkor is. Egyszerűen nem is tudom igazán elhinni. Mintha az én életem egyik szeletének is vége lenne. Ez az egy rész volt teljesen jó az egész életemben, és most ennek vége.
Az oka tömören: Öcsém már eléggé szeretne gyereket, Sógornőm pedig egyelőre még nem. Ez egy elég feloldhatatlan probléma, „ez van, ha egy ellenállhatatlan erő egy mozdíthatatlan fallal találkozik”, vagy hogy fogalmazott Joker A sötét lovagban.
Én, mondjuk, tudat alatt sejtettem ilyesmit – nem a válást, hanem a gyerektémát –, mert olyan sok ezer dologban vannak most benne, hogy sehogy sem értettem, időben hogy férne bele egy gyerek. De az ember ilyesmire nem kérdez rá. Azt hittem, majd egyszer csak meglepetésszerűen bejelentik, hogy közeleg a csecsemő; ehelyett Öcsém meglepetésszerűen bejelentette, hogy hivatalosan elváltak.
Először azt hittem, valami ravasz adóelkerülési okból, de sajnos nem.
De különben nagyon jól megvannak, és még együtt is laknak. Saláta sem sejti, hogy ő most már elvált szülők kutyája. Persze jobb így, mintha ölnék egymást, na de akkor is, minden józanság ellenére valahol belül teljesen ki vagyok borulva azóta, hogy megtudtam.
Nálunk az egész család így vagy úgy el van cseszve, egyedül Öcsém ága alakult ilyen szuperül: öccs, sógornő, após-anyós, kutyácska; egy szuper kis oldal-család, amit nagyon szerettem, és örültem, hogy jól kijövünk Sógornőmmel, holott az nem minden családban törvényszerű. Bár az is igaz, hogy relatíve ritkán találkozunk.
Ez persze rohadt önzően hangzik így leírva. „Tóbiás, ugyan maradjatok már együtt az én kedvemért, mert nekem olyan jóleső érzés volt, hogy van egy jó kis tesó-ági oldal-családom!” Nyilván nem az én érzéseim döntik el az ilyesmit; de ez az én naplóm, és így leírom, hogy ki vagyok bukva…
Sógornőmet is megértem, mert tényleg hülyeség gyereket vállalni, ha igazából nincs (még) kedve hozzá az embernek, vagy szívességből szülni „a családnak”, vagy csak mert már betöltöttük a harmincat. De öcsémet is megértem, mert én is szeretnék gyereket. Igazság szerint, ha nekem olyan körülményeim lennének, mint Sógornőmnek – érzelmileg-anyagilag normális partner, rendes lakás, épeszű szülők, fix jövedelem –, már szülnék is. Nekik ráadásul ott van a kutya, akin valamelyest már gyakorolhatták a nevelést. Persze a kutyát kicsit egyszerűbb nevelni, nem egy bonyolult lény, amellett a kutya állapotának ellenőrzésére nem fog kijárni a védőnő, és nem szól meg minket a társaság, ha szemtelen az eb.
Az a legnagyobb félelmem, hogy Öcsém a gyerek utáni vágyában esetleg valami sokkal kevésbé normális csajjal fog összejönni; és aztán már összeköti őket a közös gyerek, akkor is, ha tényleg rossz a kapcsolat.
Ha lány lenne, sokkal egyszerűbb lenne, nők szülhetnek ’maguknak’ is… Már az is megfordult a fejemben, hogy segíthetnék neki, és dajkaanya formájában megszülhetnék neki egy gyereket, mint Phoebe a Jóbarátokban; de végiggondolva rájöttem, hogy ehhez petesejtet is kellene szerezni valahonnan, és biztosan nem tőlem, mert mi rokonok vagyunk :-)
Na jó…. Szóval igyekszem humorosan felfogni, de ez csak ritkán sikerül. Alapvetően magamba vagyok zuhanva, sajnálom magamat, és szinte semmihez nincs kedvem. Ez most pont egybeesett időben a munkahelyi zűrökkel és a kettő együtt sok. Nincs kedvem semmihez, a Facebookon megnémultam, a munkahelyen azzal a kevés emberrel, akivel beszélgetek, igazán nem tudok miről… Felszínes dolgokról felesleges, mert csak híre menne, hogy pletykálkodunk, lényeges dolgokról meg? Aki ismer, tudja, hogy nincs úgymond magánéletem, hanem ha azt mondom, „a család”, azt Öcsémékre értem, de most már, hogy ennek vége, mit mondhatnék?
Még senkinek nem beszéltem erről – Fater az egyetlen, aki tudja –, és nem is hiszem, hogy tudnék. A kollégák titoktartásában bízni, ugyan!... Nem vagyok válásellenes, szerintem a rossz kapcsolatokat nyugodtan fel lehet bontani, de hát az övék jó volt! Igaz, azt mondták, hogy pont ezért jó most elválni, míg jóban vannak. Hát ez igaz. De akkor is…
Meg egyáltalán! Nem szeretem a változásokat! Különösen ha a jó dolgok változnak meg, rosszabb irányba. Pont most volt egy régi haver esküvője, akik együtt voltak ezer évig X.-szel, aztán szakítottak, és most pár év elteltével elvette Y.-t. Számomra ez roppant furcsa. Az én fejemben a haver X.-szel van együtt, mert azt szoktam meg és mert összeillenek, erre most valaki más a felesége, ezt nagyon nehéz megemészteni. Most majd lesz egy másik sógornőm, a régi sógornőm már nem is a rokonom, és ha unokaöcsém, -húgom lesz, annak nem az lesz az anyja, akiről eddig azt feltételeztem? Hacsak persze sógornőm és öcsém mégiscsak össze nem jönnek újra, ami simán megtörténhet, mert én már semmi nem csodálkozom a kapcsolatokat illetően.
Olyan érzés gyötör, mintha a családunk rossz sorsa most utánanyúlna a tesómnak, és őt is lehúzná.
És a saját életemet is nyomasztóbbnak érzem: bizonytalan állás, kellemes, de bizonytalan albérlet (= csak addig, míg megvan az állás), nuku partner, a szülők közül csak az egyikre lehet számítani; és most még a tesómék is feloszlottak.
Most olyan érzésem van, mintha szinte minden talajt kihúztak volna a lábam alól. Fizikailag fáradt vagyok, feszült, sírhatnékom van, nagyon szomorú vagyok. Vicces ugyanakkor, hogy két hét szabira megyek és pár nap múlva a Balatonon leszek, ez jóleső gondolat, de sajnos az érzéseimnek ez csak kb. 20 %-a- a maradék 80 % a fentebb felsorolt. Tisztára fáj a szívem. Hangulatom szerint azt a dalt kellene énekelnem a Sakk musicalból, hogy „Senki nincs, ki mellettem áll…”
Most nem tudok többet írni, bár vannak még bennem gondolatok, de túl bánatos vagyok fogalmazni. Várok egy kicsit, hogy lemenjen a hasamból a vacsi, aztán elmegyek és futok egy hosszút, hátha az segít valamit.
