Igen, tudom, hogy majdnem egy éve volt :-D De akkor úgy kiborultam rajta, hogy nem bírtam leírni, aztán meg mintha lecsitult volna a dolog, de most megint aktualitása van, szóval leírom most mégis.
De most nem fogok 1000 %-os pontossággal utánanézni a részleteknek, meg akkoriban annyi embernek elmeséltem az egészet, most inkább csak magamnak írom le, hogy ne merüljön feledésbe.
Szóval április 25. hétfő volt, emlékezetes dátum, mert Anikó barátnőm szülinapja és egyben Al Pacinóé is, és mindig irigyeltem őt, mert neki Al Pacino a kedvence és a szülinapjuk is egyszerre van (nekem De Niro, akivel nincs egyszerre a szülinapunk :-/) – így rögzült a dátum. És hálistennek a stréber szobatársam épp betegácsiban volt ekkor, ezért egyedül voltam az irodában.
Az előzmény az volt, hogy akkoriban már többször előfordult, hogy ha Tesóméknál töltöttem a szombatot – mert szinte minden héten ott voltam –, akkor minimum egyszer le lettem baszva, de inkább kétszer vagy háromszor. Az egy lebaszás még jónak számított. De most az előző szombaton Ági négyszer vagy ötször baszott le, és az már nekem is sok volt kicsit, kurvára felhúztam magam – de ugyebár ott a két gyerek előtt nem lehet megmondani, hogy pontosan mit gondolok (kisgyerekes anyákkal nem lehet vitázni, mert ott tárolják maguk mellett a gyereket, aki előtt ugye nem lehet se indulatos hangon beszélni, sem erős kifejezéseket használni).
De jól felkúrtam az agyam. Meséltem is pár barátnőmnek, és ők javasolták, hogy esetleg Öcsémmel beszéljek, hogy ugyan szóljon már Ágira, hogy ha már ott vagyok segíteni, talán ne basszon le mindenért – hozzáteszem, hogy ha okkal történik, az OK, de ha feleslegesen, vagy csak azért, mert a hülye ezo szabályaikat megszegem, azzal nem értek egyet.
Például az egyik ilyen az volt, hogy mikor szálltunk vissza a kocsiba, akkor Zéti nem hagyta becsatolni a gyerekülés csatját, mire Ági szólt neki, de ő még mindig nem, erre én, aki mellette ültem, odanyúltam, hogy elhúzzam a kezét, mire Ági rám förmedt, hogy „Macska! Négy éve csinálom!”
No de bazmeg, ha meg nem segítek, akkor meg az a baj, hogy „ez is minek van itt, ha nem segít?”.
És még volt pár hasonló ugyanazon a napon. Pl. terveztem a Tropicariumba elmenni, ahol ők már jártak; és említették, hogy pók is van ott. Mire én (félig) viccesen: „Juj, eddig nem féltem, de most már félek!” Mire úgy néztek rám, mintha lángszóróval hadonásznék, vagy az asztalra szarnék, merthogy ugye a „félés” szó az jujj, full tabu náluk! (Mit fog szólni a gyerek, ha majd kikerül az életbe – oviba – és ott igenis mindenki más használja a „féltem” kifejezést, nem tudom.) És ehhez hasonló még két vagy három incidens volt.
Hétfőn puffogva mentem dolgozni, hálát adva az égnek, hogy legalább Annamária nem rontja a hangulatomat, és munka közben fél aggyal próbáltam megfogalmazni, hogy mit is mondjak Öcsémnek, ha beszélek vele.
Erre csöng a telefon és Ági az. Naivan azt gondoltam, hogy elnézést akar kérni, amiért kb. óránként leugatott tegnap. De nem! Még ő volt felháborodva. Persze nem indulatosan, hanem ezzel a nagy jóindulatúan mosolygós ezotériás arckifejezéssel (ami, megmondom őszintén, engem a halálba idegesít).
Hogy jaj, mit kéne csinálni, mert miután elmentem/mindig, miután elmegyek, Zétény teljesen felpörögve ugrál, és alig lehet lenyugtatni, tegnap is ugrált, meg túlpörög, mire Tesóm azt mondta, hogy „Na, ennyi volt” vagy: „Na, most van vége!” De erre (ettől, értitek) Zéti belázasodott; na ekkor ő (Ági) azt mondta, hogy ezt mégse lehet így és hogy majd beszél velem.
Elállt a lélegzetem. Hogy a Tesóm!!! No de Ági folytatta a kifogásokkal, hogy pl. ne vigyek mindig plusz pici ajándékot, mert akkor Zétény mindenki máshoz is úgy megy, hogy „Mit hoztál?” (Ja, hát ilyent egyetlen gyerek sem tesz soha. Nem is hallottam még effélét. Ja, de, mivel minden gyerek ezt csinálja…) Meg, hogy mit beszélgetünk a körömrágásról (a büdös életben egyetlen szót nem beszéltem Zétivel erről; hogy Ági honnan szedte ezt, arról azóta sincs elképzelésem sem). Meg, hogy én azt mondtam, hogy félelmetes a nagy ezüstfenyő alatt. Hát ezt kurvára nem mondtam, mert direkt szeretek az ezüstfenyő alatt lenni, főleg nyáron a hőségben, mert ott kellemes árnyék van. De ha mégis félelmetes lenne, hát az ember lép kettőt és kint van a tűző napsütésben. És még több efféle baromságot sorolt, amik nem jutnak most eszembe. De a lényeg az volt, hogy Zéti mindig felpörög, ha ott vagyok, és miután hazamegyek, alig lehet lenyugtatni. (Azért, mert az a kölök egy Duracell-nyuszi, mert tele van energiával, eleven, és attól is felpörögne, ha a Dalai Láma vagy más, teljesen nyugodt ember lenne náluk látogatóban.)
És megismételte, amint a legjobban kiakadtam, hogy akkor a Tesóm mondta, hogy „Na, ennek itt a vége!” (= gondolom, annak, hogy én kettesben játsszak Zétivel); de hogy arra a gyerek belázasodott pszichésen, és ezért hív most ő engem.
Hogy én mondjam meg, hogy min kéne változtatni? vagy mit kéne csinálni?
Mire ezeket végigmondta, én már teljesen kiborultam; egyszerre voltam kétségbeesett és dühös. Ami valótlan „vádpont” volt, azt cáfoltam (körömrágás téma). De különben mondtam, hogy igazán fingom nincs, hogy mit tehetnék MÉG, hiszen már mindent megtettem, amit akartak, szó szerint épphogy csak fejre nem álltam, már nem mondom ezt, nem mondom azt, a Magyar Értelmező Kéziszótár 30 %-át már kiirtottam a szavaimból, és még ez se tetszik, hát most már igazán nem tudom, hogy mi kéne még.
Végső kétségbeesésemben mondtam, félig komolyan, félig dühös gúnnyal, hogy talán írjanak egy két-három A/4-es oldal listát, hogy mit kéne még változtatni, mert magamtól most már bizisten nem tudok semmit kitalálni.
Hát hogy ő nem tudja, hát hogy kéne valamit csinálni, hát hogy. Újra mondtam, hogy passz, mindent megtettem, mi kéne még, komolyan írjanak listát*. És kb. ebben maradtunk.
Letettük a telefont, és teljesen kiborultam. Azt hiszem, talán még bőgtem is. Úgy vettem, hogy most akkor el vagyok tiltva a kölyköktől, mert rossz hatással vagyok rájuk. Egyszerre voltam nagyon szomorú és nagyon dühös, felváltva hol inkább az egyik, hol inkább a másik.
Mert hogy anyámmal nem tartják a kapcsolatot, az OK; anyám kb. semmit nem hajlandó elfogadni; miért Zétény lett a neve, miért így etetitek és nem úgy, miért ez és nem az; ez rossz, az rossz stb., és ezért aztán nem beszélnek egymással.
De ÉN pont ellenkezőleg!! Mindent elfogadok, minden szabályt követek/próbálok követni; már nem beszélek normális emberek módján („nem szabad”), hanem Öcsém-Ági nyelven („kerüld el, hogy…”); felkelek 5.15-kor szombaton, hogy 8.00-ra kiérjek hozzájuk, még úgy is, hogy egész héten 4.30-kor keltem, ajándékot viszek, Öcsémnek Szamos islert viszek, Zsófinak direkt drága biogesztenyét, mert a közönséges gesztenye az Kínából jön és az rossz. Viszek teát, labdázok, színezek, öltöztetem a kölköt, a kiolvasott drága könyveimet hozom, hogy elpasszolhassák Vaterán és legyen belőle bevételük, lefoglalom Zétit, míg Zsófi alszik, tényleg épp csak fejre nem állok, segítek tűzifát pakolni, láncfűrészelni, csipkebogyót magozni, állatkerti belépőt a teljes családnak, ÉS EZ SEM FELEL MEG NEKIK!!!
Asszem a legjobban azon borultam ki, hogy még csak nem is Ági, hanem Tesóm mondta, hogy „Na, akkor itt a vége!” – mármint az én és Zéti játékkapcsolatának, gondolom.
Ezen hihetetlen módon kiborultam. Az öcsémmel mindig szoros volt a kapcsolatom, őt szerettem a legjobban a világon (mostanra Zéti felváltotta ebben :-D), még testvértelepátia is van köztünk, csomószor egyszerre mondjuk ki ugyanazt; érzem, hogy kb. mit gondol és fordítva. Rengeteg mindenben nem értünk egyet, de a kapcsolat, az mindig jó és szoros volt.
Erre ezt mondja pont a Tesóm???! Mintha valami büdös, alkesz csöves lennék, aki a kapujuk előtt lakik a járdán, és eddig elnézőek voltak vele, de most aztán megelégelték!
El nem tudom mondani, hogy mennyire elkeseredett és csalódott voltam. Akkor valami eltört bennem, és ezt Tesómnak azóta sem tudom sem megbocsátani, sem elfelejteni.
És még csak nem is ő maga telefonált, hanem az asszonnyal üzent.
… Bár megjegyzem, mikor a barátnőimnek elmeséltem ezt a mozzanatot, többen is azt mondták, hogy ezt Ági mondta; szóval, lehet, hogy esetleg nem is igaz. Én nem kérdeztem rá, ők nem mondták azóta sem.
Akkor még napokig dühös és szomorú voltam, és önkéntelenül is sorolgattam magamban, hogy mi mindent tettem én a kedvükért, és erre ez a „hála”… A babagesztenye, az isler; ja és épp előtte, februárban volt az egész család beteg, amikor is felhívtak reggel, hogy nem tudnék-e elkéredzkedni a melóból és kimenni kicsit segíteni a gyerekekkel, hogy tudjanak pihenni? Én meg elkéredzkedtem, és kora délután húztam ki a francba hozzájuk, pedig munkanap volt és majd’ szétfagytam, mert akkor ezerrel fűtöttek a melóhelyen, viszont Öcséméknél az agglomerációban mindig pár fokkal hidegebb van, és rajtam csak blúz volt, mert reggel nem készültem kiutazásra.
Tényleg nem azt mondom, hogy most le kell előttem térdelni és sírva csókolgatni a kezemet, hogy „Macska, milyen jó is vagy te mihozzánk!” Meg nem is várok semmi hálát vagy effélét; no de hogy ez a stílus jöjjön elő köztünk, hogy „Na most van elég!”, tényleg mintha a kapu előtt csövező csöves lennék, akire most már ráundorodtak és nem tolerálják tovább, az azért mindennek a teteje.
Kurvára dühös is voltam. Akkortól pár dolgot beszüntettem. Például több Szamos isler nem volt (kivéve egyetlenegyszer, Öcsém szülinapján). A gyerekeknek havonta utalt kis pénz se volt, mert az valami Magyar Államkincstáros számlára megy, hogy majd 18 éves korukban megkapják (aha…); no de az állami számlára utalt pénzt szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy el fogják lopni addig, mint a magánnyugdíjpénztáramat anno. De ami nyomósabb érv: ha én nem kellek, akkor nyilván a pénzem sem kell, ugye.
... Végiggondoltam magamban és kb. így történhetett: "A gyerek nem tökéletes (ugrál, pörög stb.) -> hát az nem lehet, hogy a mi gyerekünk nem tökéletes -> gyorsan kell egy bűnbak -> á, megvan, a Macska az!"
Nemsokára aztán Zsozsó első szülinapja jött és akkorra meg voltunk híva, a nyáron pedig még többször is kimentem szombati napokon és játszottunk a gyerekekkel, szóval majdnem minden maradt a régiben sok szempontból, de ez a tüske nagyon bennem maradt.
Talán hiba, hogy Öcsémtől nem kérdeztem rá, hogy tényleg ezt mondta-e. Nemtom, talán a nyári jó időszakban már nem akartam feltépni ezt a sebemet. Meg aztán, most mi lett volna? Ha nem igaz, akkor Ági hazudott; szembesítsem ezzel, és ha igen, ugyan hová vezetne? Ha meg Öcsém tényleg ezt mondta, akkor mi van? Mondjam neki, hogy te komolyan, bazmeg, minden (isler, babagesztenye, gyümölcstea, munkából elkéredzkedés stb. felsorolása) után ezt mondod nekem??! Még majd a végén eltiltanak teljesen a gyerekektől, aztán természetesen megint csak én szívok. Így inkább hagytam.
Egyébként volt még egy hasonló megnyilvánulás, a nyár folyamán. Nyílt nap volt az óvodában, ahová Zéti ősztől fog járni. Ott csak Ági volt, és utána Tesóm telefonon elmesélte az eseményt. Hogy az ovival nagyon meg voltak elégedve, milyen remek óvónők, és Ági azt mondta (teljesen szó szerint nem tudom idézni): „hogy most először tudják nyugodt szívvel valaki másra/másokra rábízni a kölköt, és azok is idegenek”.
És ezt Tesóm ilyen teljesen természetes, nyugodt hangon így elmeséli nekem.
Folyt tovább a beszélgetés és nem kérdeztem bele, mert csak a telefon lerakása után kezdtem magamhoz térni, hogy tényleg?? Ezt mondta Ági? És te ilyen szép nyugodtan egyetértesz ezzel? (Azt nem mondta ugyanis, hogy ő nem, vagy nem egészen így gondolná.)
Szóval énrám nem lehetett rábízni a gyereket nyugodt szívvel? Meg Ági szüleire sem? Szóval a vér szerinti nagyszülők, meg a nagynéni, az fostalicska; de bezzeg a szar fizetésért melózó óvónő, akik egy része csak azt várja, hogy gyesre mehessen, más részét a pénzes palija tartja el, harmadik része pedig majd felmond pár hónap után, mert ennyiből nem tud megélni, az tuti biztosan jobban bánik a kölökkel, mint mi, szerető rokonok… Majd az óvónő fog csapot-papot otthagyva kirohanni segíteni, az óvónő fog szombaton hajnalban kelni, meg összeszedni a kakacsot a kertből, meg tűzifát talicskázni…. Szóval a nagyszülők, meg én, egy alkalmatlan akárkik vagyunk, de bezzeg a nagy csodálatos óvónők, azok aztán igen! (Nem magán, hanem állami óvodáról van szó.)
Egyébként őrületes naivitás is volt az egész hozzáállásuk, hogy most majd az óvoda a földi paradicsom lesz, mert aki az utóbbi 10-15 évben benne él a való világban, az már effélét nem feltételez ebben az országban. De hát ők nemigen élnek benne, illetve talán Öcsém még úgy valamelyest.
Megjegyzem, hogy azóta már némileg leszálltak a földre ez ügyben, mivel eltelt jó pár hónap az óvodakezdet óta, és mikor legutóbb hosszabban ott voltam, hallottam is, hogy egymás között sutyorognak, hogy „hát nem egészen így gondoltuk” vagy effélét, de nem kérdezhettem rá, mert épp a csizmát adtam rá valamelyik kölökre.
*Lista persze azóta sem jött, hogy konkrétan mit szeretnének...
