A blogbejegyzésekből úgy tűnhet, mintha az utóbbi hónapokban alig foglalkoztam volna a gyerekekkel. Ez azonban messze nem így van, az ébren töltött időm kb. 60 %-ában velük foglalkozom gondolatban, akár dolgozom, akár hétvége van. Csak írni nem írtam mostanában róluk, két okból: egyrészt a melóhely-váltás frissebb és több esemény történt azon a fronton. Másrészt, a gyerekekről írni nem könnyű, ihlet kell hozzá, ami nem mindig jön akkor, ha van időm; ha meg van ihlet, néha nem vagyok itt gépközelben.
Aztán meg soha nem tudom, Öcsémék olvassák-e a blogot (bár ő azt mondta, nem); és hátha valami nem tetszőt írok, és le leszek baszva, mert általában valamiért minden alkalommal le vagyok baszva és nehezen bírom eldönteni, hogy nekik mi jó, mi nem jó abból, amit csinálok/mondok/gondolok.
A gyerekeket imádom, és remek látni, ahogy folyton fejlődnek és mindketten – a saját életkorukhoz viszonyítva – egyre okosabbak és ügyesebbek. Zéti már régóta minden betűt tud, és mikor legutóbb ott voltam, már simán kiolvasott egyszerűbb szavakat is. Zsófi pedig már tőmondatokban beszélt. Még a nyáron csak kisebb szavakat vagy inkább szótagokat mondott, bár szerintem érteni kb. mindent megértett már. Aztán elmentek Horvátországba és mikor visszajöttek, Zsófi ugrásszerűen felfejlődött és már jöttek a szavak:
-Macka! Gyeje! Macka, gyeje! Gyeje, gyeje!
Vagy ha az ablakpárkányra leül, és oldalra mutat a kis kezével: - Macka, csüccs! – Aztán a másik oldalra a tesójának: - Zéti, csüccs!
Áh, imádnivaló… Már a kajákat is tudja. Étkezéskor: -Palacinta! Zsófi palacinta!
Ezenkívül már tök szép. Eleinte őszintén szólva nem volt valami nagyon szép – születés után olyan volt, mint egy piros, gyűrött madárfióka (mint én annak idején); de aztán fokozatosan kirúgta magát, és egyre simább lett. Egyévesen már szépen járt a kis tömzsi, izmos lábacskáival, és múlt ősszel vettem észre, hogy már igazán szép, kislányos kezd lenni. A szeme hatalmas nagy és egészen sötétbarna (Zétié is ilyen), az arcocskája szív alakú és gyönyörű; egyáltalán, nagyon szép és édes lett.
Zéti pedig növekszik és szép maradt, amilyen volt; ő is nagy, sötét szemekkel, alabástrom arcocskával (mármint most, így télen). Nagyon is hasonlítanak egymásra, ugyanolyan szemszín, ugyanolyan szép kis arc. Zsófi haja egy picit világosabb, vékony szálú, borzasztó édes. És most már remekül megy, sőt szalad, és amikor szalad, olyan, mint egy kicsi pingvin :-) Ha pedig ruhácskában szalad, akkor olyan, mint egy szoknyás pingvin. Éppen ezért plüss pingvint vettem neki karácsonyra.
Zsófi azért is egy különleges élmény nekem, mert mindössze egy öcsém van, húgom nincs, és tkp. sosem volt kicsi babalány a közelemben. Legfeljebb az unokahúgom (= unokatesó) annak idején, de akkor még én is csak kb. tízéves voltam, az pedig marha régen volt. Így most Zsófi minden megmozdulása egy külön élmény, mert most láthatok először így ’közelről’ kisbaba, babuc, kúszómászó, totyogó kislányt. Sőt foghatom a karomban, és játszhatok vele. Most már inkább az utóbbi, de míg kisebb volt, nagyon igényelte, hogy tartsam, míg ő nézi, amit Ági csinál a konyhában például.
Zéti tök nyúlánk, most már szinte semmi babás gömbölyűség nincs már benne, talán egyedül az arcocskájában néha, és a hangja még csipogós. De már hosszú és nagyon eleven, mint egy vízisikló. A keze sem babás, hanem rendes gyerekkéz. Most már simán ír betűket is, egész olvashatóan, és együtt szoktunk színezni: én szabályosan, azt Zéti nagyon szereti nézni; aztán néha mindkét gyerek belerajzol/színez; olyankor néha én átveszem a ceruzát a jobb kezembe, hogy ne zavarjuk egymást :-D
És szeretik egymást, Zsófi teljesen odavan Zétiért. Zéti is szereti a kölköt. Úgy gondolom, hogy eleinte talán nem örült felhőtlenül, hisz Zsófi még baba volt és inkább csak sírt meg aludt; de aztán, ahogy egyre nőtt, nagyobb lett, mászott, felkelt, most már beszél és simán felmegy a lépcsőn – szóval, mostanra már igazi remek kistestvér, és talán már el is jutottak az egymással beszélgetős korba.
Zsófi egyébként sokkal határozottabb és makacsabb, de ugyanakkor igen aranyosan csinálja ezt, például mindenkire mindig mosolyog, és úgy mondja: „Nem!”, és rázza a fejét :-D
Még pár hónapja Zsófi délelőtt is, délután is aludt, és ilyenkor ha én ott voltam, akkor Zéténnyel vagy sétáltunk, vagy csendben játszottunk a nappaliban. Néha elég nehéz volt lecsendesíteni, hogy „Halkabban, kicsim, Zsófi alszik!”. De aztán egyrészt magától is halk lett ilyenkor, másrészt Zsófi már nem ébredt fel minden hangra, harmadrészt már csak délután alszik Zsófi.
Volt, hogy én pásztorkodtam párhuzamosan mindkettőt, ami elég nehéz. Mármint szívből imádom mindkettőt, de 100 %-osan odafigyelni egyszerre csak egy gyerekre lehet! :-D Mert például Zétivel színezünk elmélyülten, de közben mégiscsak figyelni kellene arra, hogy Zsófi pl. ne essen le sehonnan. Vagy ha Zsófival foglalkozom másfél éves „szinten”, egyszerű játékokkal, akkor Zéti érezheti magát elhanyagolva, mivel vele már lehet egészen komoly témákról is értelmes beszélgetést folytatni.
Szóval nem egyszerű, de nagyon jó. Főleg azt a fokozatos fejlődést jó látni, hogy valamit a múlt héten még nem tudtak és most már tudták, vagy még jobban tudták. Pl. Zéti minden betűt ismer már régen, de hogy elolvassa a teljes szót, amit leírok, az még nekem is kellemes meglepetés volt. (Persze nem azt a szót, hogy dezoxiribonukleinsav.)
Ezenkívül Zéti ősz óta már oviba is jár. Ez jár negatív hatásokkal, amiket majd máskor írok le. De tök sok pozitív dolog is van, az egyik ilyen, hogy mondókákat meg új dalokat tanul, és elképesztő édesen énekel (Hull a pelyhes összes versszakát és hasonlók). Az ovi pedig német nemzetiségi óvoda – ezt nem is tudtam korábban –, tehát németül megtanulta már a színeket, sőt német dalocskákat és versikéket is tud.
Én magam sem tudtam az összes színt németül. Ami vicces, mivel a Fater felmenői közt sok sváb van, anyám anyjának meg konkrétan német volt az anyanyelve, és gyerekkoromban mindkét családban a fülem hallatára dumáltak németül/svábul egymás között a nagynénik-nagymamák :-D Ehhez képest én németül tudok a legkevesebbet.
Az folyton kimegy a fejemből, hogy a kisgyerek fejlődik, és nem állandó, mint a felnőtt ismerőseim. Például tavaly télen még séta előtt és után Zétit öltöztettem, illetve ruhát cseréltem rajta; most pedig már egyedül öltözik (kellene öltöznie) – szóval most már tud egyedül öltözködni, esetleg lusta hozzá, ha nincs kedve, de elvileg tud. Nekem ilyenkor le kell állítanom magam, hogy ne adjam rá a csizmát, mert már fel tudja venni!
Ugyanez Zsófinál, akit most már nem kell etetni, mert eszik egyedül, de még hogy :-D Mindkét gyereknek isteni jó étvágya van.
Szóval, mindent összevetve remek dolog a két unokagyerek és imádom őket. Az életem legszebb részei, amikor velük vagyok, ez kétségtelen.
De felhők is beárnyékolják az örömömet, mert Tesómnak és Áginak néha egészen elrugaszkodott dolgai vannak, amikhez nekem alkalmazkodni kell; amit minden erőmmel próbálok, de néha még az se elég. Például mesét olvasok a Gőgös Gúnár Gedeonból, tesómék hallótávolságon belül, és akkor Ági felszól a galériára, hogy „Ezt a sort mi nem szoktuk felolvasni!” Jaj: „… és az öreg, rövidlátó hangya sírdogált”.
Hát micsináljak vaze, ha ez van a mesében! Ezek után minden mesét előzőleg átfutottam a gyorsolvasó képességemmel, és csak annak fogtam neki, ami tuti jó, de még úgy is hezitáltam („jaj, ezt a szót vajon szabad lesz-e?”) – aztán ezért idővel megszüntettem a meseolvasást és maradt az építőkocka meg a színezés meg a rajzolás.
Zsófinak néha összegumizzuk a haját, egyszer én gumiztam neki kis cotlit, akkor nagy örömmel szaladt a fürdőszobába és nézte a tükörben a frizuráját, mire Ági kiszólt, hogy vigyázzak, hogy „ne nézegesse magát sokat a tükörben”.
Egy másfél éves!! Miért ne? Nem valami 13 éves tiniribancról van szó, aki megy a diszkóba pasizni, hanem egy egész kicsi kisgyerekről, könyörgöm…. Jó, akkor persze eltereltem Zsófit a tükörtől. És megtanultam: a tükör is tabu.
Egyáltalán, kellene egy ember – Öcsémék szótár. Nem mondhatom, hogy „megijedtem”, „aggódom”, „féltem, hogy….”; és azt se mondjam, hogy „Nem tudom”, mert majd akkor Zéti is azt fogja mondani.
Általában akkor mondom, hogy "nem tudom", ha tényleg nem tudom. Mondjuk Zéti kérdez valamit, amit valóban nem tudok, vagy ha kéri, hogy rajzoljak valami bonyolult állatot vagy járművet. Hát, ha megfeszülök se tudok pl. traktort rajzolni! Mégis mit csináljak?? Az igazat (= nem tudom) nem szabad mondani, no de persze hazudni sem szabad, szóval akkor mi lenne a helyes megoldás?? „Kicsim, én nagyon jól rajzolok traktort, csak most éppen meghúzódott a traktorrajzoló izom a kezemben.”
Ja, ez is hazugság.
Ezek miatt nem nagy, de állandó stresszben vagyok, ha a szülők is ott vannak. Főleg Ági, mert Öcsém még úgy-ahogy a való világhoz közel van. Márpedig ha stresszben vagyok, az nincs jó hatással a gyerekekre sem. Nem tudok nyugodtan beszélni, mert tudom, hogy kagylóznak és előre sose tudhatom, melyik szavamba fognak belekötni.
Érdekes, ha nincsenek ott, tök nyugodt és laza vagyok, és mégsem mondok semmi ijesztőt a gyerekeknek… Pl. volt, hogy Öcsémék mindketten leléptek háromnegyed órára tűzifáért, és hármasban maradtunk. Jó, Zsófi elkomorodott és eleinte igencsak nézelődött az ajtó irányába, de se nem sírt, se nem csinált semmi mást, hanem békésen, nyugiban nézte, ahogy mi rajzolunk, sőt ő is odajött hozzánk rajzolgatni a szőnyegre.
Zétinek pedig remek dumája van és marha jó vicces jeleneteket átéltem már, amiket egyszer leírok és összegyűjtve megírok :-D Januárban például volt ez, ezen nagyon röhögtem:
A Stühmernél le volt akciózva a szaloncukor. Vettem magamnak egy csomót, és kérdeztem Öcséméket is, vigyek-e. Ő visszaírt, hogy igen. Pedig pont előtte héten tartott Ági kiselőadást nekünk, hogy milyen rettenetes dolog a fehér cukor, a Stühmerben pedig az van; ezért aztán nem is vittem nekik túlságosan sokat. Zétinek pedig 2 db Szamos Rubyt vittem.
A játszótéren aztán beszélgettünk a karácsonyról meg az ajándékokról; és én mondtam, hogy most vettem olcsón rengeteg finom szaloncukrot, úgyhogy most örülök, mert otthon jó sok finom szaloncuki van!
Mire ő: - Akkor hogyhogy csak ilyen keveset hoztál?
:-DDD
