Van egy olyan mazochista szokásom, hogy időről időre elolvasok olyan könyveket vagy cikkeket, amiktől aztán sírógörcs jön rám, és ilyen lelkiállapotban maradok egy ideig. Jellemzően akkor, amikor épp a saját életemben is valami krízis van.
Próbálom józan ésszel visszatartani magam az ilyesmiktől, mondván, hogy az a szegény gyerek vagy kutya már úgyis meghalt, semmivel nem segíthetek már rajta, legfeljebb ha elolvasom, hogy mi történt, akkor csak én magam is sírni fogok és én is szarul érzem majd magam.
De mindent nem lehet kiszűrni. Hiába szeretnék én egy kis paradicsomban élni, ahol semmi szörnyűség nem történik, ilyenek sajnos vannak. Ilyen volt sok évvel ezelőtt a Hacsi, illetve annak az eredeti japán verziója, sőt nem is az egész film, hanem csak az előzetese. Ez fent volt a neten, valahogy elém került; megnéztem, alig 5 perc volt, de én órákig úgy bőgtem rajta, de úgy, hogy a végén komolyan attól féltem, hogy valami bajom lesz tőle. És hogy legalább egy-két évre kimerültek a könnyzacskóim. – Akkor éppen direkt örültem ennek, mert délután a Mozart musicalra mentünk, amit amúgy már láttam és tudtam, hogy az sem vidám; na most legalább azon már nem fogok bőgni – gondoltam. (De, még mennyire hogy bőgtem azon is, hiába csak pár óra telt el a Hacsin való bőgést követően.)
Az amcsi változatot akkor meg is vettem DVD-n, nem volt rossz ugyan, de a japán változat jobban szíven ütött. Persze az amcsit sem néztem meg azóta, mert még azt is rosszul viselem.
Aztán még az Átmeneti üresedés is ilyen. Tök jó mint regény, de olvasni… („Rowling ismer minket, de nem szeret.”) Nyomasztó egy élmény volt, de a szerencsétlen hároméves kisfiú miatt, főleg persze a végén, szintén kisírtam az összes szememet. A könyvet akkor át is vittem az őseimhez, mert nem bírtam egy lakásban tartózkodni vele; de viszont mivel jó könyv, elvaterázni nem akartam.
Most megint egy ilyen periódusban vagyok. Pár hónapja a neten felmerült, hogy milyen emberkínzás a Kincskereső kisködmönt kötelező olvasmánynak adni. Ezzel teljesen egyetértek, sőt már gyerekkoromban is egyetértettem, totál depis lettem tőle – csak akkor még nem tudtam, hogy így hívják ezt –, főleg persze a torokgyíkos körtemuzsika készített ki, de az összes többi is vagy szomorú volt, vagy szörnyű, vagy mindkettő. Már amennyire emlékszem. Mert miután nekünk már nem volt kötelező, soha a büdös életben a kezembe nem vettem többé azt a könyvet, még a könyvesboltokban is elkaptam róla a pillantásomat. Mórától a Rab ember fiait elolvastam később, az tetszett; és ennyiben maradtunk.
Több száz hozzászólás volt a Kincskeresős cikk alatt. 90 %-ban az én véleményemen voltak az emberek. Aztán valaki megemlítette az Árvácskát!
Hát, basszus; én nem is értem, hogy tudtam az Árvácskát évtizedekig eldugni valahová a tudatom mélyére, de esküszöm, eszembe sem jutott egészen addig. De most felmerült. Szó szerint poszttraumás stresszt okozhatott, mint egy háború, és szinte az amnéziáig elrejtettem magamban az élményt.
Általánosban ugyanis lejátszották nekünk az Árvácska filmet. És nem nyolcadikban, az holtbiztos; tehát még 13 éves korom előtt. Az egész osztály kikészült. Aztán én valahogy középiskolában még el is olvastam a regényt – nem tudom, miért, mert nem volt kötelező, Móricztól más dolgokat kellett kötelezően olvasni, ezt valami olvasónapló miatt, vagy szorgalomból, vagy már akkor is működött bennem ez a „lehető legszomorúbb dolgokat elolvasni időnként” ösztön…
Mondanom sem kell, hogy a regény még inkább kikészített. Még akkor is kiborultam volna, ha 100 %-ig fikció az egész, de a legrémesebb az volt, hogy akkor már persze tanultuk, hogy igaz történet (kivéve a végét, mert az igazi kislány életben maradt, hisz ő mesélte el).
A szórakozásul nézett horrorfilmekben sem bírom, ami valós alapokon nyugszik; sőt ne is horrorról beszéljünk, hanem pl. a Hotel Ruanda vagy a Schindler vagy hasonlók, amikben (ártatlan) emberekkel vagy állatokkal szörnyű dolgok történnek, és azokat nem valami pihent agyú forgatókönyvíró találta ki, hanem a valóság. Pont ezért nem a Schindlert szoktam megnézni, hanem a Frászkarikát :-D
Szóval most az Árvácska kísértete felütötte a fejét a fejemben, mint egy tetszhalott, akit élve temettek el és most ki akar mászni a sírjából.
Egyébként milyen jó volt gyerekkoromban azzal nyugtatni magunkat, mikor néztük a filmet, hogy „hát igen, ez szörnyű volt, de ma már nincs ilyen.” Hát, most sajnos megint van. Ezzel a nevelőszülői rendszerrel, ami most van, én egyáltalán nem értek egyet, mivel ez szerintem gyakorlatilag ugyanaz a helyzet, mint ami az Árvácskában is van!!: pénzért tartanak egy állami gondozott gyereket, aztán vagy jól bánnak vele, vagy nem; de ez egy orosz rulett.
Nézzük már meg a hírekben, hány gyerek halt vagy sérült meg nevelőszülőknél, akár trehányság, akár szándékosság miatt. És még hány lehet, amiről nem tudunk? Voltak hozzászólások, hogy hát miért nem ellenőrzi őket a gyámhivatal? Kiderült, hogy de-de, ellenőrzi; szépen előre bejelentve két héttel korábban, hogy „Kedves Kovácsné, március 25-én megyünk ellenőrizni!” – Nyilvánvalóan a kedves Kovácsné éppen akkor majd nem fogja rugdosni vagy éheztetni a gyereket; de ha esetleg – ami az ellenőrzés lényege lenne – szúrópróbaszerűen beállítana a gyámhivatal váratlanul, akkor derülne ki az igazság.
Maguk a nevelőszülők – tisztelet a kivételnek – sem sokkal jobbak azoknál a primitív „szülőknél”, akiktől elveszik a gyereket, elég sokan maguk is félanalfabéták, csórók, munkanélküliek, és kimondottan a pénzért vállalják a gyereket, akivel aztán hogy hogy bánnak, azt sosem tudjuk meg, vagyis rosszabb esetben a hírekből.
De mondjuk nem mindegyik nevelőszülő ilyen. Egyszer kíváncsiságból beleolvastam egy nevelőszülős fórumba, de csak egy oldalt bírtam végigolvasni; mert ott épp azt írta le egy nevelőszülő, hogy mit mesélt neki a négy (!) éves nevelt kislánya arról, hogy miket csinált vele a korábbi nevelőszülő. Ez, aki leírta, maga is elsírta magát, holott egy férfi volt.
Ha pedig jó a nevelőszülő és a család, az meg azért rossz, mert megszokja a gyerek, megszereti a környezetet, beleszokik egy napirendbe; aztán egy év vagy két év vagy akármennyi idő múlva pikk-pakk kirángatják belőle, és passzolják tovább (jó esetben örökbefogadókhoz, rossz esetben másik nevelőcsaládhoz). Végül már nem fog tudni kötődni senkihez, hisz úgyis eltűnik az életéből mindenki, akit szeret.
Az én véleményem az, hogy akkor már inkább normális (!!) intézetekben kellene tárolni a gyerekeket, ahol lehet ugyan, hogy van 1-2 köcsög nevelő, de ideális (!!) esetben ezt ellensúlyozza 10-15 normális nevelő. ÉS sokkal (!!) megkönnyíteni az örökbefogadást, hogy a gyerek a lehető legrövidebb ideig tárolódjon intézetben, majd mielőbb végleges (!), szerető (!) és felelős szülőkhöz kerüljön.
Nem pedig a primitív Kovácséktól átrugdosni a primitív Horváthékhoz, aztán a primitív Varga családnál üdül még egy évet stb., míg 18 éves korára végképp kiég az a szerencsétlen kölök. Ismétlem, hogy szerintem ez a nevelőszülősdi egy az egyben az Árvácskában lévőnek felel meg.
De az én szempontomból a lényeg, hogy az Árvácska „előkerült”, és időről időre gondolok rá. Ilyenkor persze azonnal elfog a bőgés. Elolvastam a Wikin a tartalmat; nem mintha elfelejtettem volna, de már ettől az összefoglalótól is elbőgtem magam.
Most megint ilyen érzékeny időszakban vagyok, ahogy már írtam az előzőben is. Hiába van most megint új állásom, de most még jobban félek, hogy kirúgnak innen is; és még az előző munkahelyen való igazságtalanságok, a kirúgás, az álláskeresés, a hosszú itthon lézengés, a munkaügyi központ, az ügyintézések; az, hogy a gyerekeket már hetek óta nem láttam stb. … szóval mindez megvisel lelkileg és tök érzékeny vagyok.
Néha reggel depressziósan ébredek, mint a mama az Egy fiúról regényben, és bőgök reggelente. (Ha süt a nap, akkor nem mindig.) Ilyenkor reggel szoktak a legborúsabb gondolataim jönni. Délutánra aztán már jobb, de reggel… Az Árvácska is ilyen szomorú reggeleken szokott eszembe jutni. Még a moly.hu-n is elolvastam a többiek véleményét.
Persze, ez a reggelenkénti sírógörcs inkább saját magam miatt van; önsajnálat, pre-menopauza, munkanélküliség, tudom én jól, de az anyai ösztöneim is ott vannak, és egyszerűen a gondolatot nem bírom elviselni, hogy ebben a regényben – mármint a valóságban is – egy kisgyereket bántanak és rosszul bánnak vele! Én csont nélkül örökbefogadnám Árvácskát most azonnal, ha a tér-idő kontinuum megengedné. Az igaz, hogy 23 nm a lakás :-D, de akkor is. Adnék neki ruhát, puha ágyneműt, szépen bánnék vele, vennék játékokat, elvinném a gyerekorvoshoz, és persze hogy járhat iskolába, és hétvégén kirándulni vinném meg Állatkertbe. Iszonyú gondolat, hogy én ezeket megadnám egy gyereknek, ugyanakkor meg az a gyerek, akkor, kénytelen volt (örökbefogadó) anyai szeretet nélkül felnőni.
Próbáltam elhessegetni ezeket a felmerülő gondolatokat, mondván, hogy a szegény igazi Árvácska már úgyis meghalt és én már úgysem tudok visszamenőleg segíteni rajta; csak magamat kínzom, ha minduntalan erre gondolok. De olyan volt, mint mikor a számban lévő aftát csak megpiszkálom folyton a nyelvemmel, hiába tudom, hogy rossz lesz.
Végül azt mondtam magamnak, mit izélsz itt? Tudod, hogy úgyis ez fog történni: olvasd el újra! Ha végigolvasom, végigbőgöm; kvázi kiöblítem a lelkemet a nagy sírással, akkor talán ez a depis időszakom is könnyebb lesz végre. Mások is írták a Molyon, hogy felnőtt fejjel újraolvasták.
Természetesen nincs meg a könyv, de gondoltam, hogy olcsón hozzá lehet jutni a kötelező olvasmányok között. Simán bementem a Libribe, ahol úgyis újra meg kellett vennem a Soproni-hegység túratérképét, mert a régi már szétszakadt; és ott volt a kötelezők között az Árvácska, hálistennek igen kedvező áron.
Úgyhogy most itt van; vacillálok, hogy mikor kezdjek hozzá. Már belelapoztam persze, és megszakadt a szívem. Azt még nem döntöttem el, hogy a filmet is megnézzem-e újra, vagy inkább hagyjam.
