Érdekes dolgot figyeltem meg magamon. Két napon belül háromszor kerültem férfi pénztároshoz (egyszer DM-ben, egyszer MediaMarktban, egyszer közértben), és mindháromszor borzasztó ideges lettem.
Valahogy egyszerűen frászt kaptam a pasiktól. Míg egy női pénztárosnál nyugodtan köszönök, fizetek, elpakolok, elköszönök és elhúzok – addig ha férfinál kell fizetnem, lesütöm a szemem, verejtékezni kezdek, reszket a kezem, képtelen vagyok megszámolni, mennyi aprót adjak, leejtem a táskámat stb. Aztán a végén motyogok valamit, összegyűrve besöpröm a pénzt a tárcába, a cuccot a szatyorba és villámgyorsan elhúzok.
Ez különben mindig is így volt, de csak ma tudatosult bennem.
Tizenhárom éves korában ennyire félénk az ember. Én már mindjárt háromszor ennyi leszek, és pasikkal a mai napig képtelen vagyok higgadtan elbeszélgetni. (Kivétel a család vagy a haverok, de ahogy jobban belegondolok, ez utóbbi kategóriába már alig tartozik valaki.)
Ha egy pasival beszélek, többnyire az jut eszembe, hogy biztos egy rusnya nőnek tart engem, biztos van egy bomba barátnője, akivel magában összehasonlít engem és azt gondolja, hogy úristen, micsoda egy csúnya, selejt nő ez itt.
Ha beszélgetnem kell velük, akkor pedig végképp meg vagyok lőve. Miről beszélgessek? Egyrészt meg sem tudok szólalni, másrészt semmi értelmes téma nem jut eszembe. A kocsikról dumáljak? Fogalmam sincs róluk. Sport? Dettó. (Max. azt az egy mondatot el tudom mondani, hogy „Néha körbefutom a parkot az utca végén.”) Filmekről? Még nem volt pasi, akivel filmekben egyetértettünk volna, különben is mintha csak az Ingmar Bergman-, vagy a Van Damme-rajongók két véglete létezne náluk.
Nőkkel mindig könnyebben megtaláltam a hangot, nem valamiféle rejtett leszbikus vonzalom miatt, hanem egyszerűen azért, mert azok ugyanolyan faj, mint én. Kábé tudom, mi lehet a fejükben. Különben is 80 %-ban nőkkel vagyok körülvéve, még ha nem lennék én magam is az, akkor is jobban tudnék kommunikálni velük, mint a férfiakkal.
Egy kolléganővel meg lehet nyitni úgy egy beszélgetést, hogy „Te hogy bírod ezt a meleget? Nálunk az irodában 35 fok van, már komolyan nem tudok mit felvenni, a ventilátortól meg fülgyulladást kapok.”
Ezt egy férfinak nem lehet elsütni. Még ha meg is mernék szólalni, és előadnám a fentieket, rögtön arra gondolnék, hogy ő arra gondol:
- Basszus, micsoda egy felszínes hülye tyúk ez!
- Lujza, az én bomba barátnőm bezzeg nem beszélne ilyen marhaságokat.
- Mi a szart akar ez tőlem?
Úgyhogy ha egy aktával más irodába kell mennem és ott nő fogad, akkor: „Helló, X. vagyok, Y. irodáról jöttem, hoztam a Kecskebéka Kft. szerződéseit, szeretnék kérni rá szignót és légyszi csörögjetek ránk, ha megvan! De jó légkondi megy nálatok, nálunk meg kell dögleni, de hát ez van, állítólag nemsoká jön a lehűlés…”
Ha férfi fogad, akkor: „…. ’napot… Ezt a papírt hoztam volna, köszönöm, viszlát.” És 5 mp múlva már 150 méterrel távolabb vagyok.
Boltban ugyanez van, női pénztárossal szóba elegyedtem már a szemfestéklemosóról vagy a levendulás halántékbalzsamról, pasiknak csak fizetek és leszegett fejjel eltiprok. – Mondjuk, az furcsa is lenne, ha szemfestéklemosóról beszélgetést kezdeményezne egy férfi pénztáros :-)
De nálam ez nem szándékos, csak reflexszerűen ideges és dadogós leszek. Próbálnék rajta változtatni, sehogy sem sikerül: csak annyi lesz az eredménye, hogy megpróbálok mást mutatni kifelé, mint amit érzek, és az sosem sikerül. Ha egyszer ideges vagyok, akkor nem tudok nyugalmat mutatni.
Nem tudom, ezt mikor kellett volna kinőnöm, vagy hogy mások mikor növik ki. Természetesen randizni is ezért nem merek. Elképzelhető, hogy akár az életben, akár randin, a másiknak talán tetszene, hogy milyen kis félénk csaj vagyok, de én annyira kínban vagyok ilyenkor – nyilván randin még jobban – hogy nem tudom értékelni a kedvességét, nem tudok normálisan gondolkozni, nem akarok kávét, sem fagyit, hanem ki akarok kerülni a szituációból minél hamarabb, és hazamenni a biztonságba (vagy akárhová, ahol nincs ott a pasi és megnyugszom).
Még a különben kedves kollégákkal is ez történik. Ott van a nagyon jó fej Tihamér, aki gépkocsivezető és átlag hetente jár hozzánk, Barbival jóban van, és én is őszintén kedvelem. Hozzám is nagyon aranyos meg figyelmes (habár azt sosem hagyná ki, hogy mikor megyek férjhez), de én olyan zavarba jövök tőle, hogy ha ott van, tízből kilencszer inkább elmegyek valahová ügyet intézni, csakhogy ne maradjak ott vele. Sőt sokszor volt, hogy sajnos undok is voltam vele – nem bunkó, hanem csak röviden válaszolgattam és éreztettem, hogy szeretném, ha lelépne –, mert annyira ki akartam szabadulni a helyzetből.
Pedig ő például tényleg aranyos. És mikor elhúz, utána mindig eszembe jut, hogy kedvesebbnek kellett volna lennem vele. Szerencsére Barbinak ezt mindig meg is mondom, ő pedig nyilván elmondja Tihamérnak, mivel jóban vannak és együtt cigiznek, és ezért Tihamér nem bunkónak, hanem furcsának könyvel el magában, ami mégiscsak jobb. Azt nem mondhatom, hogy 36 éves létemre még mindig félszeg és félős vagyok férfitársaságban, mert az nem egy normális dolog, amivel tisztában is vagyok, csak hát nem tudok mit csinálni.
Csak azzal a pasival tudok normálisan beszélgetni, aki még nálam is félénkebb(nek látszik); ilyen azért elég ritkán van (vagy orvosi eset az illető, akkor viszont más miatt idegesít a helyzet). Vagy azzal, akit olyan szinten leszarok, hogy totálisan nem érdekel, mit gondol magában rólam. Például ha a Barom megkérdezi tőlem, mennyi hatszor kettő, szemrebbenés nélkül válaszolom, hogy tizenkettő, és most el húzz a vérbe. Társalogni pedig nem kell vele, de ha kellene, ezzel akkor sem állnék vele szóba.
Tudom, hogy ezzel a félelmemmel a rendes pasiknak sem adok sok esélyt, de nem tudok mit csinálni… A legrosszabb, hogy többnyire eleven ridegen viselkedem velük, mert félek és mielőbb be akarom fejezni a beszélgetést, még mielőtt a halálverejték szagát megéreznék rajtam. Emiatt aztán biztos azt hiszik, hogy én valami jégkirálynő vagyok, vagy őrült. Illetve, talán jobb is, ha nem tudom pontosan, hogy mit hisznek rólam…
