Közben, az augusztus és szeptember során, kialakultak a munkahelyi viszonyok, és Rudi meg én, a két (relatíve) kezdő, betanultunk. Rudi ugyan már régebben itt van, de más osztályon volt, szóval alig tud többet nálam.
Mondjuk, erre először még nem jöttem rá. Az első hetek, ahogy írtam is, egészen kellemesek voltak, viszonylag könnyű (= betanulós) munkákkal és légkondival.
Az új irodámban egyelőre hárman voltunk, a Rudi, aztán a velem szemben ülő, nálam néhány évvel idősebb csaj, Gizi; és én. A negyedik, aki majd betanít minket kezdőket, és aki hiper-szuper zseniális a szakmából, Petra, még szabin volt.
Aztán megjött Petra, tiszta aranyos volt és rögtön megkedveltem. Aranyos kis hangon beszélt meg minden. Következő héten aztán nekifogtunk a betanulásnak; az eddigi könnyű kis anyagokkal már szépen haladtam és egészen elégedett voltam magammal, annak ellenére, hogy tudtam, lesznek még nehezebb munkák is.
No aztán a Petra szépen odaült közénk az egyik délután, és kezdte mondani a nehezebb dolgokat. Mi jegyzeteltünk. A Petra már 10+ éve itt van és a kisujjában van minden, de én akkor még csak két vagy három hete voltam itt, Rudi meg a nyáron jött és azóta az idő felében szabin volt (de ez akkor még nem tudtam). Petra nekifogott lediktálni az egyik bonyolultabb dolgot; nem éppen gyorsan, de ahhoz pont elég gyorsan, hogy éppcsak le bírjuk jegyzetelni, de már felfogni a részterületeket, netán visszakérdezni végképp nem volt idő. A végén megkérdezte, hogy „Van kérdés?” Hát persze nem volt, mert fingunk sem volt az egészről, egyszeri elmondás után.
Másnap elmondott ugyanígy egy másik bonyolultabb részterületet; harmadnap a harmadikat és így tovább. A végén már azt sem tudtam, hol áll a fejem. Tisztára összekevertem magamban a rohadt paragrafusokat, hogy az egyik dolog hol van a törvényben, és a másik dolog hol van a törvényben és melyikkel pontosan mit kell kezdeni. Az előző melóhelyemnek a kevés előnye közül az volt az egyik, hogy szép fokozatosan tanították be az újakat; először X területet, és akkor az alapvető melókon túl csak az X területes ügyeket kaptuk; aztán mellé jött az Y terület is, mikor már az előző jól ment, és akkor már alapvető, X és Y melókat kaptunk; aztán a Z területet tanultuk meg és így tovább.
Most a Petra 3-4 munkanap alatt ledarálta nekünk kb. az összes extrább melófajtát, miáltal úgy éreztem magam, mintha kezdő doki lennék, aki eddig még csak vért vett és lázat mért, aztán elmesélték neki a szüléslevezetést, újraélesztést, szívátültetést, amputációt, vakbélműtétet, és rögtön kibaszták a vadonba egyedüli orvosnak 1000 km-es körzeten belül.
Tesóméknak is elpanaszkodtam a következő hétvégén, hogy hirtelen így ránk lett zúdítva minden, és mindent összekeverek, bezzeg az előző helyemen szép fokozatosan tanultunk; mire röhögtek és közölték, hogy az hülyeség, és úgy kell, ahogy a mostanin csinálják! (Bármire panaszkodok nekik, mindig én vagyok a hülye, már rájöttem. Nem is értem, miért panaszkodom, talán mert mindig reménykedem, hogy ha elmondom, ami momentán bánt, akkor támogatásra számíthatok, de kb. sosem.)
Erre mondtam, hogy az előző melóhelyemen viszont megértettem és megtanultam a dolgokat, most meg egy kurva szót sem értek, de tuti így van jól, nektek van igazatok.
Ami még rosszabb volt, hogy időközben elkezdtek csörögni a telefonjaink is. Itt mind a négyünknek külön vonala van. És amit az elmúlt hetekben kiküldtem határozatot, azoknál rögtön telefont ragadott az ügyfél és hívott (mert a világért sem olvasnák végig, holott nagyjából minden le van írva benne, de az országban a funkcionális analfabéták aránya megdöbbentő).
Telefonon beszélni mindig is gyűlöltem, munkahelyen pláne, főleg úgy, mint most, hogy a., kezdő vagyok, és b., még másik három ember hallja! Petra ugyan elmondta, hogy mit kell mondani ebben az esetben, meg abban az esetben, meg amabban az esetben, de én annyira lámpalázas lettem minden telefoncsörgéskor, hogy a saját nevem sem jutott eszembe ilyenkor. Remegő kézzel lapozgattam a füzetemben, hogy ez most melyik eset és mit mondjak ennek a baromnak. Közben ezt hallotta a szobában mindenki. Már hálát adtam az égnek, ha az ügyfél akkor hívott, amikor legalább Petra ebédelni vagy kávézni volt.
Idővel kialakult a betanulási napi menetrend: délelőtt mindenki a sima ügyeit csinálta, aztán ebéd meg kávézás után Petra odaült közénk és felváltva magyarázott nekem meg Rudinak. Ha valamelyikünknek nehezebb ügye volt, arról megmondta, hogy mi ez és mit kell vele csinálni. De ez se volt egyszerű, mert néha el volt dugva az iratokban egy-egy sor, amit ha nem vettem észre, lebarmolt, hogy „hiszen ez X ügy, ide van írva!”; úgyhogy én mindig alaposan elolvastam idővel minden sort, amivel viszont időt veszítettem.
Az előző melóhelyen, ha átmentem a profibbakhoz tanácsot kérni, ők elmagyarázták, mit kell csinálni, én meg szép nyugodtan visszamentem, és megcsináltam a saját helyemen, a saját tempómban. Most ez úgy alakult, hogy Petra ott ült köztünk két órán keresztül, felváltva segített nekünk, de nézte is, hogy most mit csinálunk, ami engem kurvára zavar. Lámpalázas vagyok, izgulós, és az ilyen eseteknél azt sem tudtam, melyik kezembe vegyem a tollat. Főleg, amikor még csak most másodszor láttam ilyen ügyet. Ráadásul tök gáz volt mindig a Rudi előtt leégni; gondoltam, hogy hülyének tarthat, amíg idővel észre nem vettem, hogy ő sem tud nálam sokkal többet. Illetve van, ami neki megy jobban és van, ami nekem, úgyhogy a Petra lebaszásai kb. 50-50 %-os arányban jutottak mindkettőnknek.
Így telt el jó pár hét. Idővel már magam is röhögtem azon, hogy amikor a Petra odaült közénk, nekem izzadni kezdett a tenyerem, és amikor arra került a sor, hogy elmondta, mit kell csinálni, én pedig elkezdtem csinálni (csináltam már ilyent legalább háromszor) – akkor egyszerűen rossz helyre kattintottam, bezártam, amit nem kellett volna, megnyitottam, amit bezárva kellett volna hagyni; „A” adatbázis helyett „B” adatbázist nyitottam meg; elgépeltem szavakat, holott gyorsan és amúgy jól gépelek. De a Petra nyomasztó jelenléte és hogy nonstop sasolt, az valahogy úgy hatott rám, mintha általános iskolás másodikos lennék, és egy másoddiplomás bölcsészdoktor állna felettem. (De ha buta ember nézne nonstop, azt sem bírom, a lámpaláz és szociális fóbia miatt.) – Azért mégse mondhattam, hogy „ne bámulj már légyszi”, vagy „kotorj vissza a saját asztalodhoz” :-D
Az egyetlen vigaszom az volt, hogy tudtam, eddig minden melómba beletanultam, majd ebbe is bele fogok. De nehezen ment. Úgy rám volt zúdítva a sokféle extra terület, hogy komolyan aggódni kezdtem néha, hogy már 45 vagyok, hátha ez már a szellemi hanyatlás tünete?? De aztán megvilágosodott az egyik dolog, aztán a másik, és idővel aztán egész jól a helyére került a legtöbb téma.
Azt a módszert követtem, hogy lehetőleg felírtam mindent a füzetbe. Részletesen, mert tök nem mindegy, hogy egy panelt a „Bezár” gombbal zárok be, vagy csak az X-szel a jobb felső sarokban, vagy a floppy gombbal. Így hosszúak lettek a jegyzeteim, és ha jött egy új akta, néha marha sokat kellett lapozgatnom, hogy rátaláljak a jegyzeteim között az ideillőre.
Petra meg, aki marhára türelmesnek szereti gondolni magát, de igazából nem az, ilyenkor jóságosan mosolygott egy ideig, aztán elveszítette a türelmét és beszólt, hogy „Most mit keresünk?”
Mire én megmondtam, hogy keresem azt, ahová felírtam az ilyen dolgot, mert tudom, hogy volt már és nem akarom újra megkérdezni.
Ugyanis még az is zavaró, amit Petra szokott mondani efféle esetekben: „Ezt már mondtam.” Ja, bakker, lehet, hogy mondtad, de én momentán nem találom a füzetemben. Ezért, miután kaptunk mindketten pár ilyen beszólást, az olyan dolgokról, amikről egész biztosan tudtam, hogy „már mondta”, azokat inkább negyedórán keresztül való lázas lapozgatással kikerestem a füzetemből, hogy csak nehogy még egyszer meg kelljen kérdeznem.
Sajna, így is volt, hogy a sietős jegyzetelésben kimaradt valami kulcsfontosságú mozzanat és kénytelen voltam újra rákérdezni.
Mivel már 28 éve dolgozom, hamar rájöttem az itteni viszonyokra. Petra nagy tudású szakmailag, de hajlamos türelmetlennek lenni, és időnként, mikor Rudi nem volt bent, kiborult nekünk, hogy „a Rudi ezt meg ezt elrontotta tegnap, pedig már elmagyaráztam neki, nem igaz, hogy nem érti!” Ebből kikövetkeztettem, hogy nyilván rólam is mond effélét a többieknek, amikor én nem vagyok a szobában.
Ezen kívül Petra jóban van a főnökkel is, aki, mondjuk, aranyos, de mivel együtt ebédelnek és együtt kávéznak, azt is kikövetkeztettem, hogy nyilvánvalóan mindent továbbmond a főnöknek, tehát amit Petrával „csak úgy” beszélgetünk, az esetleg továbbmegy felfelé. Innentől kezdve persze nem tudtam fesztelenül beszélgetni Petrával, tudva, hogy biztos nem marad köztünk. De mondjuk amúgy sem tudok vele nagyon fesztelenül locsogni, mert ez a betanítási feszkó rányomta a bélyegét. Egyébként Petrától a többiek is tartanak kicsit, bármilyen kis aranyos, de azért nagyon is határozott, ami OK, de így az ember nem tud teljesen nyugodt lenni a közelében, én legalábbis nem.
Aztán meg még volt olyan is, hogy dolgoztunk-dolgoztunk, és valahogyan szóba került, hogy a főnök megjegyezte, hogy „itt nálunk milyen csönd van.” Ezt Petra mondta mosolyogva, és én rögtön magamra vettem (nem tudom azóta sem, hogy nekem szólt-e). Hát, én valóban csöndben vagyok, mert ha dolgozom, nagyon oda kell figyelnem; ha pl. a telefonomon olvasok valamit, akkor arra figyelek oda; a fesztelen csevegésről pedig egy bekezdéssel feljebb már írtam. – Amúgy a Gizivel jól el tudok csevegni hétköznapi témákról, de tőle nem is tartok egy kicsit sem. Ruditól tartok egy kicsit, mivel fiú és zavarban vagyok tőle :-D Ha Gizi és én, vagy Gizi, Rudi és én vagyunk hármasban, akkor egész jó a hangulat és jó beszélgetések vannak.
Szóval az „itt milyen csönd van”, azt magamra vettem. Ideges és mérges is lettem. Hát ki vagyok én, gésa, hogy szórakoztató legyek? Különben meg Rudi sem nagyon beszélget. Mondtam is rögtön, hogy több melóhelyemen meg az volt a baja a főnöknek, hogy ne beszélgessünk. Mire Petra, hogy hát ez nem olyan főnök. – Hallottam is később, hogy direkt szereti, ha beszélgetés van. – OK, de bennem itt van a 28 év munkaviszony beidegződése, miszerint beszélgetni bűn, és noha szoktam néha, de mindig rémes bűntudat van bennem. Meg aztán milyen témát hozzak elő? Időnként lázasan tépelődtem, hogy vajon miről csevegjek, hogy ne legyen néma csönd, és megemlítettem pl. az időjárást. De ez se mindig jó, mert ugyanakkor Petrának megvannak a saját munkái, amik tök bonyolultak meg odafigyelést igénylőek, tehát, ha csevegni akarok, akkor valahogy ki kell szaszerolnom, hogy most vajon alkalmas-e az idő a csevegésre vagy Petra a pokolba fog kívánni, hogy megzavarom? Ezt meg mégis honnan tudnám eldönteni? Csak annyit látok, hogy akta van előtte, de hogy az most könnyű-e, azt nem… De mégis meg kéne valahogy felelnem az elvárásoknak, tekintve hogy próbaidős vagyok, a Petra pedig jóban van a főnökkel. De egyidejűleg mégsem tudok jól és koncentráltan dolgozni ÉS lazán cseverészni.
Idővel némileg normalizálódtak a dolgok, mert ahogy Rudi meg én belejöttünk a nehezebb ügyekbe is, már nem volt mindennapos a „Petra odaül közénk és két órán át felváltva sasol”. Később az lett, hogy a kérdéses aktákat kérdeztük csak meg tőle délután, amikkel egyedül sehogy sem boldogultunk. És volt, hogy nem is volt kérdéses akta éppen. Ilyenkor nyugalomban tudtunk dolgozni, a Petra tekintete nélkül. (De azért még mindig bennem van az ideg, ha ötnél többet kell lapoznom a füzetemben, nehogy megint megkérdezze, hogy Most mit keresel?)
Ha őszinte akarok lenni, Petrában személy szerint az zavar leginkább, hogy ő is hajlamos rá, hogy jóságos mosollyal lebasszon, mint Ági. Ilyenkor bennem felmegy a pumpa és szívesen visszavágnék valamivel, de Petrának ugye nem lehet, hisz a főnök haverja, én meg próbaidős vagyok; Áginak meg ugye nem lehet, hisz a kölykökkel mindenképp szeretnék minél többet találkozni.
Hogy mire gondolok (Petra esetében)?: Pl. nálunk valamiért nem szabad papucsot hordani, a nagyfőnök allergiás rá. (Wtf?! Kapja be!) Ennek ellenére a szobában sokan hordják, aztán a folyosóra kilépve visszaveszik a cipőt (mármint amikor épp nincs tél, és elég egy papucscipő is). De néha elfelejtik és papucsban szaladnak át a szomszéd irodába, ilyenkor felsikoltanak, hogy „Jajj, rajtam maradt a papucs! remélem, a nagyfőnök nem néz a kamerán!” – Aztán nem történik semmi.
Én erre rájöttem, és még a nyáron szándékosan bejöttem egyszer-kétszer az utcai – kényelmes – papucsomban, de abban a farmerben, aminek a szára enyhén bővül, az alja pedig majdnem a földig ér, tehát a nagyfőnök semmi esetre sem veheti észre, hogy az egy sátáni papucs, még akkor sem, ha az orrom előtt áll, mert a farmer szára eltakar mindent.
Erre most valahogy szóba került a papucstéma, és Petra mondja jóságos mosolygással, hogy „Majdnem elájultam, mikor nyáron megláttalak papucsban! Most meg kiderül, hogy te már akkor is tudtad, hogy itt nem szabad a papucs!”
Már nem emlékszem szó szerint, mit válaszoltam, de a lényeg, hogy 1., a többiek is hordják, és 2. nem is lehetett észrevenni (fogalmam sincs, ő hogy vette észre) – tehát tutira igazam van, de nem kezdtem nagyon erősködni, mert ugye próbaidős vagyok, ő meg főnökhaver.
Ha továbbra is őszinte akarok lenni, akkor a mindenkori főnökhaverokat sem nagyon kedvelem. Nem azért, mert rossz emberek, vagy a főnök rossz ember; lehet, hogy mindkettő egy földre szállt angyal, de én nem tudok megbízni olyan emberben, akiről tudom, hogy bármit mondok, lehetséges, hogy megy és elmeséli a főnöknek. Az ilyen ember olyan, mint egy szócső. És aki előtt nem mondhatom, hogy „bassza meg, a Viktor fizetése 800.000 Ft-tal fog emelkedni, miközben kórházi szülészetek zárnak be országszerte!” – mert lehet, hogy meséli a főnöknek, aki pedig lehet, hogy fideszhívő; hát az olyannal én nem tudok haverkodni.
…. Mondjuk ez éppen nem állja meg a helyét, mert a szobánkban, ahogy észrevettem, mindenki eléggé ellenzéki szerencsére, a főnök irodájában pedig konkrétan van is egy Viktort gúnyoló karikatúra a faliújságon :-DDD, de azért érthető, amit mondani akarok.
Közben már olyanok is előfordultak, hogy amit a Petra mondott, az nem volt jó, mert a főnök mást mondott (szakmai ügyekben), úgyhogy a Petra szakmai hozzáértését is kicsit kritikusabban kezelem azóta. De lényeg, hogy mostanra kissé jobb lett a helyzet mindent összevetve. Lekopogom…
Kidolgoztam megúszási stratégiákat, mint írtam, már csakis akkor kérdezek, ha semmiképpen nem találom meg a választ a füzetemben. Rudi ezt még nem sajátította el és ő gyakrabban kérdez, mint én; az is igaz, hogy ő többnyire fejből, és kevesebbet nézi a jegyzeteit, mint én (Petra erre is be van rágva, hogy „nem igaz, hogy nem nézi meg a füzetében”). Tehát ő jobban megjegyzi a dolgokat, mint én, vontam le a következtetést eleinte, és szarul éreztem magam; míg idővel már úgy nem alakult, hogy már én is megjegyeztem egyes dolgokat, és volt, amit kettőnk közül én tudok jobban (fejből!).
Sőt, az is előfordult időnként, hogy – ha Petra nem volt bent – Rudi tőlem kérdezett meg valamit :-) Ez egyrészt hízelgett a szakmai hiúságomnak, másrészt zavarba jöttem és ideges lettem, mert a., fiú, és ettől eleve zavarban vagyok; b., mi van, ha nem tudom a választ vagy rosszat válaszolok? Szerencsére gyakran olyant kérdezett, amit tutira tudok.
A „nem beszélgetés” problémája sajnos megmaradt; nem mintha soha egy büdös szót sem szólnék, de ha Petra is ott van, pláne ha csak kettesben vagyunk, akkor tisztára meg vagyok dermedve, mint a mongúz a kígyó előtt. Szakmai kérdést nem merek feltenni, hacsak a jegyzeteim minden egyes szavát el nem olvastam előtte; cseverészni meg nincs bátorságom, vagy épp ellenkezőleg, az munkál bennem, hogy: „Mondani kéne valamit, olyan csönd van…. No de mit?? Szép idő van? á, nincs is szép idő…. Mit fogsz csinálni a hétvégén? Az meg nem érdekel. Milyen jó ez a pulóver rajtad, á ez meg olyan bénán hangzik, főleg hogy már 11.30 van és órák óta együtt ülünk. Basszus, miről kéne csevegnem…” És akkor negyedóra lázas töprengés után néha mondok valamit, amire a Petra jóságos mosollyal válaszol, de azt nem bírom eldönteni a mosolygása miatt, hogy valóban szívesen válaszol-e, vagy belül a pokolba kíván, mert épp egy bonyi ügyben van benne, és én most félbeszakítottam, mint a medve.
Vicces, de, ahogy írtam, Gizivel simán elbeszélgetek semmiségekről (small talk, tudom én a szakkifejezést). Pl. ő nagyon korán jön be, én kissé később, de még így is jó félórát csak kettesben vagyunk. Ekkor simán kijön belőlem spontán: - Fú, este nagyon fájt a fejem, neked nem? Biztos itt a hidegfront. Ja, és tegnap megnéztem újra a Micsoda nőt, hát nagyon tetszett, nem is emlékeztem rá, hogy ez ilyen kis aranyos film! De jó, hogy már péntek van!
Filmekről ugyanis szoktunk dumálni, pl. Julia Robertset szeretjük mindketten, és sajna, mindketten migrénesek is vagyunk. Gizi meg simán elmeséli akár mindnyájunknak, hogy mi volt az Ázsia Expresszben (vagy mi volt az a műsor).
De ha bejön Petra, én megdermedek, és főleg nem mernék Ázsia Expresszről beszélni, pláne nem két mondatnál többet, mert azonnal látnám magam előtt, ahogy ebédszünetben megkérdezi a főnök:
-Na, és hogy halad az új csaj?
-Jaj, ne is mondd. Ma reggel valami tévéműsorról locsogott negyedórán keresztül!
Szerencse, hogy ez a lelkiállapotom azért nem 100 %, időnként még nekem is sikerül lelazulnom, főleg péntekenként, főleg a karácsonyi szünet előtt; olykor – főleg pénteken – hozok kis csokit mind a négyünknek; ha Petra nagyon segít, akkor neki egy plusz tábla csokit, meg ilyesmiket. Amikor Rudinak volt fejfájása, kínálgattam Algopyrinnel; szóval, igyekszem azért beilleszkedni, de igazán ellazulni relatíve ritkán sikerült mindeddig. Lehet, hogy én vagyok túl gyanakvó, vagy paranoid, de – mint fentebb írtam már – 28 év munkaviszony során én már olyan sok hátba szúrást láttam kollégáktól, és olyan sok főnököt, aki jó fej volt eleinte, aztán seggfej lett; vagy csak simán elment és egy seggfej jött helyette, hogy már gyanakvó és távolságtartó vagyok egy új helyen. Ami pedig helytelen, de ugyanakkor nem merem a magánéletem minden szeletét elmesélni – hehe, nincs is magánéletem – mert az meg más miatt nem jó; de ugyanakkor meg az emberek szeretik, ha kb. mindent tudnak a kollégáikról, de én meg nem szeretek mindent elmesélni, de lehet, hogy bevágódáshoz mégis jó lenne. Pl. nem szidom tiszta szívből a „kormányt”, holott lehet, hogy mindenki 100 %-ig egyetértene; de ez mégis csak egy kormányzati intézmény, és próbaidős vagyok, szóval, nem bízom én teljesen a többiek támogatásában. Mert ha egyszer jól kifakadnék a kormányra – például –, lehet, hogy jól venné ki magát; de lehet, hogy elásnám magam, főleg míg próbaidős vagyok. Így ezért inkább visszafogom magam (más témákban is), amire meg az a ki nem mondott reakció (de azért én érzem), hogy távolságtartó meg tartózkodó vagyok. Hát, hogyne lennék, ha egyszer lehet, hogy a totál őszinte véleményem miatt pl. nem véglegesítenének, vagy a fő-fő-főnök fülébe jutna, az meg berágna rám?
Szóval ez van. Mindent összevetve azért sokkal jobb, mint a korábbi munkahelyem.
