Nem akartam hinni a szememnek, mikor megtudtam, hogy a vasárnap fél kettőkor postára adott Split Image hétfőn délutánra már megérkezett az angolos lányhoz! Egy piros pont a Magyar Postának. Oké, hogy elsőbbségivel adtam fel, de akkor is.
Az egész fórum nagyon lelkes, és izgatottan várja, hogy érkezzenek a lefordított apróbb információmorzsák, illetve később majd Wordben a teljes anyag. Én is nagyon örülök, hogy valaki olyan kezében van a könyv, aki nemhogy már túljutott a kezdő tankönyv harmadik leckéjén, hanem olyan a nyelvtudása, mint nekem a névmemóriám.
Bár minden kívánságunk így válna valóra! Még egy hónapja azon sírtunk a fórumon, hogy az ég szerelmére, miért nem adják ki Anthony életrajzát magyarul is, holott: 1. lenne rá kereslet, 2. mindenki tudja, kiről van szó, 3. biztosan akadnak benne botrányos részletek, tehát szépen fogyna is. – Erre most megvan a könyv fizikailag, és nemsokára a kezünkben lesz magyarul is. Talán elkezdhetnénk lottó ötös után áhítozni.
Tegnap kissé sokkoló hír érkezett. Barbi „szerezte”, aki visszatért a múlt heti betegállományból és nálam diplomatikusabb alkat lévén, könnyen jut értesülésekhez. A szervezeti egységünk nagyfőnökéről van szó, aki már jó másfél éve itt van, kevéssé kedveljük és őszintén szólva vén marhának nevezzük, mert totálisan nincs képben és összevissza marhaságokat csinál, már ha csinál valamit; de sosem azt, amit kellene. Mondhatjuk, hogy nagyjából fogalma sincs semmiről, és inkább ne is nyúlna semmihez. Jövő hónappal már nyugdíjba megy – akart ő maradni, de Odafönt nem támogatták – de ez mindegy is, mert mint kiderült, valamiféle agyi történése van: vagy agyvérzés, vagy agydaganat, de valószínűleg műteni is fogják napokon belül.
Ezek után már nem haragudtam a szerencsétlenre, sőt sok mindent megmagyaráz egy ilyen nyavalya. Én korábban inkább egy kissé korai agyérelmeszesedésre tippeltem, de lehet, hogy abból lett agydaganat, vagy a fene tudja. Egy közvetlen kollégája szerint egész pontosan két hete lett igazán rosszul, amikor is kiderült, hogy a Felső Vezetők ugyan szeretnek vele iszogatni, meg megpaskolgatják a vállát, de ha arról van szó, hogy a kényszernyugdíjazása ellen kellene intézkedni, abban már nem akarnak segíteni neki.
Szar ügy – sose legyél túlságosan jóban egy főnökkel –, de a nyugdíjba menetelét határozottan támogatom a jóembernek. A betegség miatt természetesen sajnálom. Különben dühös nem vagyok rá, mert eddig is érezhető volt, hogy nem rosszindulatú ő, csak állat mód nincsen képben, és tulajdonképpen rosszat tett vele, aki iderakta (a nyakunkra, amivel meg nekünk is rosszat tett).
Nem igazán szerencsés azt mondani erre az esetre, hogy „fog az átok”, mert én az öreget nem is átkoztam meg, a fentieknek megfelelően. De az tény, hogy közülünk senki nem volt oda érte valami nagyon, mert tényleg csak hátráltatta a munkát. És nem is ez az első eset. Egy korábbi munkahelyemen volt egy biztonsági őr, akit tényleg utált mindenki, nem alaptalanul. Egyik délután hazament és másnapra meghalt.
Ezt azért nem kívánom az öregnek, gyógyuljon meg és maradjon szépen otthon, hogy mindenki jól járjon.
A hivatali ügymenetben is okozott a dolog némi fennakadást, mivel a közvetlen főnökünk meg épp szabadságon van, és ő az, aki ezt az öreg nagyfőnököt szokta helyettesíteni. Más nincs már. Tehát ha valamit alá kell írni, a közvetlen főnöknek kell bejönnie szabadságról, ami viszont nem szabályszerű.
Napközben meglátogatott a biztosítási ügynököm, aki az életbiztosításomat „kezeli” – legrövidebb futamidejű, legolcsóbb biztosítás, csak azért, hogy ha lejár, legyen sok suskám, illetve ha meghalok addig, legyen miből eltemetni. Többnyire nem szoktunk találkozni, csak postán küldik a papírokat, de most valamiért mégis kellett, úgyhogy marha kínos félórát töltöttem vele egy éppen szakvizsgázó kolléganőm üres irodájában, arra várva, hogy végre elmenjen és mehessek ebédelni, mert a különböző befektetések és további biztosítások sajnos hidegen hagynak. Vagyis, alapvetően nem idegenkednék valami kis megtakarítástól, de havonta csak a legminimálisabb suskát merném kockára tenni, mert láttunk már olyant, hogy egy kétmillió forintos egészségpénztári számla egyik napról a másikra semmivé lett, és minek kockáztassam ezt? Egy volt kollégám is kötött valami munkanélküliség elleni biztosítást, és mikor arra került a sor, hogy igénybe vette volna, a cég közölte, hogy ó bocsi, ő most akkor kivonul Magyarországról. Hát ezt minek? Jó, hogy az én biztosítóm elég nagy cég, de én mégsem érzem úgy, hogy azt a nagyon pici megtakarított zsémet épp rájuk akarnám bízni. Inkább vennék egy kis trezort.
Két napja megszállt valami téboly: megrendeltem a Maffiózók első három évadát, és ma már át is vettem. Büdös keselyűnek érzem magam, szegény James Gandolfini még ki sem hűlt, és én már katasztrófaturistaként gyűjtöm be a Maffiózókat! De az a helyzet, hogy ezt a sorozatot, amennyire ismerem, igencsak csíptem.
Vicces módon annak idején kölcsönkaptam valakitől először az első, aztán egy év múlva az utolsó évadot. Marhára tetszett, de akkoriban még kevesebbet kerestem és nem volt reális, hogy megvegyem az egészet. Most viszont többet keresek, és nem akarok úgy járni, mint bizonyos más filmekkel, amik már a fülemen jöttek ki a MediaMarkt polcain, aztán mikor egy év múlva én akartam őket, akkor hirtelen nem voltak sehol sem.
A Maffiózóknak még a szinkronja is tetszett. Egyáltalán, az egész jó volt, szuper kis olasz-amerikai maffiacsaládos sztori, de a magyar szinkron is külön dicséretet érdemel. Azt hiszem, ott jegyeztem meg Kőszegi Ákos nevét, akit később még rengetegszer hallottam magyar hangként, viszont látni csak most tavasszal láttam először: ő volt a papa az Equusban. (A hangja szebb, mint a feje :-)
Mostanában megint sokszor eszembe jut az Equus, egyrészt Alföldi Róbert miatt, akit pár napja akkora hihetetlen tapsviharral és eksztázis közepette búcsúztattak a Nemzeti utolsó előadásán. Alföldit rendezőként csak mérsékelten kedvelem, viszont mint színészért, totálisan odavagyok érte. Az Equusban pedig szó szerint földhöz vert (ő is, a darab is). – A Split Image-ben olvastam – bár tudtam eddig is –, hogy Alföldi szerepét az Equusban Anthony Perkins is játszotta még a hetvenes években.
Na, ez az a furcsa szituáció, hogy senki mással, még Tonyval sem tudom elképzelni ezt a szerepet, csakis Alföldivel. Sosem hittem volna, hogy ilyent mondok – az aktuális kedvenc színész nálam mindig a non plus ultra, minden szerepben – de ez az egy számomra összeforrt Alföldivel. Bárcsak felvette volna valami tévé azt az előadást! – A kolléganőimmel egyetértésben sóhajtottuk éppen ma, éppen Alföldi kapcsán, hogy miért mindig jó pasiknak kell melegnek lenniük? … Én, persze, sóhajthattam volna Tony kapcsán is ezt, na de ő biszex volt, az mégis egy fokkal ’jobb’. Mármint nekünk, nőknek :-)
Munkaidő végén Barbi még ott maradt, mert Vaterán elpasszolt valakinek egy cuccot, aki zárás után jött csak érte, én pedig ott maradtam vele locsogni. Kiderült, hogy ez roppant okos ötlet volt tőlem, mert húszezresből kellett visszaadnia a vevőnek egy ötöst, és nálam fillérre ennyi apró volt. Így meló után még bementünk egy DM-be, és ott valami tamponvásárlással felváltottuk a húszast, hogy abból Barbi visszaadja nekem a suskát. Hja, kaland az élet sója :-)
Olyan kis eseményteljes nap volt ez a mai, és olyan kellemesen lehűlt a levegő, hogy hazaérkezés után el is mentem futni a parkba. Két hetet hagytam ki: egyet a nyaraláskor, aztán a következő héten, amikor moccanni sem lehetett a hőségtől. De most már több ürügyem nem volt a halogatásra.
A három kilométer egész simán ment, és jólesett a relatíve erős tempójú futás. Sajnos valami iskoláscsapatot pont ott és akkor futtatott az edzőjük vagy tanárjuk, biztos valami nyári futó napközis tábor – este fél hétkor? hm –, de ezek kultúrkölykök voltak, és normálisan elfutottak mellettem, anélkül hogy beszóltak vagy fellöktek volna. Kellemes meglepetés.
Talán ma este elkezdem a Maffiózókat. De előtte be kell néznem a fórumra, hátha történt már fejlemény az életrajz fordításával kapcsolatban. Ha más nem, akkor esetleg valami érdekes pletyi, ami az én figyelmemet elkerülte :-)
