Nyolc nap táppénz után az első munkanap. A múlt szombati lázam mégsem csak egynapos valami volt. Vasárnapra lejjebb ment ugyan a láz, el is mentem Faterral mozizni, de a torkom teljesen kész volt, hangom szinte semmi. Éjszaka már fájt is a torkom, reggelre megint lázas lettem, így beszaladtam ugyan reggel a melóhelyre halaszthatatlan dolgokat intézni (= főnököt felköszönteni szülinap alkalmából, Barbi szülinapi ajándékát pedig átadni Orsinak, hogy csomagolja be), de aztán hazarohantam és ledőltem. A doki délutános volt.
Sajnos még orvoshoz menés előtt kitérőt kellett tennem, hogy befizessem a lakbért, amiben már pénteken megállapodtunk, és nem is akartam volna tovább halasztani, hisz ha a doki kiír, fel nem kelek én másnap vagy harmadnap csak külön azért, hogy elmásszak lakbért fizetni.
A lakbérfizetés annyiban ciki volt, hogy az átadott pénzről átvételt elismerő aláírást akartam kérni, mivel valahogy úgy vagyok nevelve, hogy hetvenezer forintokat ne adjak ki csak úgy kedvességből. Ebből vita lett, mert a tulajdonos viszont az adózás miatti aggodalmai miatt egyáltalán nem akart aláírni semmi ilyesmit, végül is beláttam, hogy neki van több félnivalója, és hagytam az egészet – persze, akit én ismerek, és bérbe adja a lakását adózatlanul, az soha semmit nem ír alá – de úgy éreztem, rossz szájízzel jöttem el. Pedig nem cseszegetni akartam én, csak elvileg miután odaadtam a pénzt, akár másnap rám telefonálhatnak, hogy „Helló, mikor jössz fizetni?” „Hát már fizettem tegnap!” „Azt ki látta, bizonyítsd be.” Vagy én vagyok túl paranoid? Na mindegy, ilyen telefon azóta sem érkezett természetesen, remélem, a jövőben sem lesz efféle gond.
A dokinál hálistennek alig voltak – ritkaság – ő pedig rögtön kiírt azzal, hogy jövő hétfőn menjek vissza. Hála az égnek, hogy nem kell két nap múlva felkelnem az ágyból és visszamásznom betegen a rendelőbe!
Mire az orvoshoz értem, már nemcsak 38 fokos lázam volt és fájt a torkom, hanem hurutosan köhögtem, valamint az orrom is folyt. Annyira kész voltam, hogy az első gyógyszertárba befordultam a receptjeimmel, örülve, hogy végre tudok egészségpénztári kártyával fizetni és nem hiába volt az a sok saját befizetés. Amilyen az én formám, a kártyatermináljuk épp elromlott, szóval készpénzben fizethettem a kb. négyezer forintot a Cataflamra, antibiotikumra és köptetőre.
Ezután otthon feküdtem.
Nem volt kellemes a betegség eleinte. Az antibiotikumtól rögtön hasmenést kaptam és kétóránként jártam a vécére. A köptető csak egy-két órával később kezdett hatni, többnyire épp mikor elaludtam volna, tört rám a görcsös köhögés. Ha elszenderedtem, felébredtem arra, hogy folyik az orrom, vagy arra, hogy nem folyik, de eldugult, és nyitott szájjal lélegzem, amitől viszont a torkom fájt.
Fater kedden feljött és hozott egy bödön mézet, ami isteni volt. Mindennap főztem két lábos teát és megiszogattam citrommal és mézzel. Szerdára kezdett csökkenni a torokfájásom, csütörtökön már csak 37,5 volt a lázam. A köhögés és az orrfolyás továbbra is megmaradt, ahogy a hasmenés is.
Szerdán leszaladtam kajákat venni, és vettem egy doboz Normaflore-t, mert olvastam, hogy az antibiotikum szétcseszi a bélflórát, de ha nem olvastam volna is marhára idegesített a folytonos híg hasmenés. Őszintén szólva pénteken már sokkal jobban fájt a fenekem, mint a torkom. Szombatra megjavult a hasmenés is, bár nem tudom, hogy ez pontosan minek köszönhető, mert egyidejűleg kezdtem szedni a Normaflore-t, inni a diólevél teát és felfüggeszteni Öcsém házi szilvalekvárjának evését.
Kb. szerdától értem el a betegségnek azt a stádiumát, amikor a szenvedés már kezd csökkenni, és az ember élvezi a hőemelkedéses, lábadozásos betegségszakaszt. Kellemes volt éjfélkor elaludni és kilenckor kelni, utána könnyű reggeli, megnézni az e-maileket, zuhany és vissza az ágyba egy jó könyvvel, illetve ha napközben valami kellemes volt a tévében, akkor azt megnézni. Aztán szunyókálás, ebéd – szerencsére az étvágyam is csökkent, betegség végére mínusz 1-2 kg – újra megnézni az e-maileket, vissza az ágyba, kellemes esti tévéfilmek, olvasgatás és szunya.
… Viszont egész nap itthon voltam, nem beszéltem senkivel – nem is tudtam volna, mert szó szerint nem volt hangom – és időnként szomorú lettem. Tulajdonképpen nagyon sirály a munkából hazajönni ebbe a kellemes albérletbe, ami remek helyen van és tök csöndes, semmi szomszéd nem hallatszik át, de egész nap a tök csöndes, üres lakásban lenni… néha nyomorultul éreztem magam. Betegség idején kellemesebb a régi családi lakásban, így éreztem legalábbis olykor. Úgyis csak fekszem és olvasok, és ha beteg vagyok, direkt jó érzés, hogy Fater a fal másik oldalán rádiót hallgat. Most nem volt körülöttem senki, mindenkivel csak mailen tartottam a kapcsolatot, olyan volt, mintha valami cellában lennék befalazva.
Ez az érzés csak ritkán tört rám, akkor is igyekeztem elűzni olvasgatással vagy filmekkel, de azért a hét végére, hét teljes magányban töltött nap után, éreztem, hogy depressziós vagyok. A nap is túl szépen sütött a betegségem alatt, és nekem folyton a régi családi nyaralások jutottak eszembe, Faterral és Öccsel Balaton, vagy az Őrség, vagy Öccsel és Sógornővel Erdély; sőt Öccsék háza és a kicsi családi kutya, és én ezen helyek egyikén sem vagyok, és az emberek közül senki sincs mellettem, hanem egyedül fekszem betegen egy albérletben.
… És mindezt ÉN éreztem, aki az ismerőseim közül a leginkább kedveli az egyedüllétet és rühelli a tömeget!! El se merem képzelni, egy átlagos ember mennyit szenvedhet egy hét beteg egyedülléttől.
Tudom, hogy a betegség részben a saját lelki bajaimra is reakció (túl azon, hogy nyilván valaki rám lehelhette a baktériumait valamelyik tömegben). Speciel most pont akkor kezdtem beteg lenni, mikor észrevettem, hogy a fürdőszobai bojler csöpög.
Ez talán gyerekes dolog, de kurvára aggaszt ez az ügy, már csak azért is, mert az sajnos nem javul meg egy erőteljes ütéstől, mint a mosógép. Szerelőt kell hívni, amit gyűlölök. A szerelő pénzbe kerül, amit nyilván kifizetek, de nyilván levonom majd a lakbérből a következő hónapban, de mi van, ha a tulajdonos szerint hülyeség csöpögés miatt szerelőt hívni, és vitatkoznom kell vele? Ha valamit utálok, az a konfliktus. De annyira lúd nem lehetek, hogy én magam fizessem a mások bojlerének javítását. De a bojlert nem hagyhatom mégsem így, mert – sajnos – utánaolvastam a neten, és vízköves lehet, vagy túlmelegedhet, sőt valamelyik oldal azzal is riogatott, hogy áramütést kaphatok tőle, ahogy a víz lecsöpög.
Ez utóbbit ugyan nem tudom, hogyan – a kádba csöpög – de azért nagyon rám jött a frász. Most itt vagyok egy számomra rémes dilemmában: ha nem hívok szerelőt, még nagyobb baj is lehet (jó, egyelőre semmi effélére utaló jel nincs, de én mindig aggódom), ha hívok, pénzbe kerül, és talán vitatkoznom kell miatta a tulajjal.
Ráadásul a szerelők is munkaidőben dolgoznak, akárcsak én, vagy szombat délelőtt, ami most munkanap lesz. Múlt héten hívhattam volna őket, de akkor meg betegen feküdtem, és a szerelőknél a lakásban már csak az rettenetesebb, ha szerelők vannak a lakásban, miközben beteg vagyok.
Szóval pont, amikor a bojler rákezdte, akkor lettem én beteg, két napra rá. Ez biztos, hogy pszichoszomatikus eredetű (is).
Fú, de hülyén nézett ki ez a pár bekezdés. De muszáj volt leírnom, ez egy napló, és momentán ez foglalkoztat.
Az az igazság, hogy még mindig nem hívtam szerelőt, pont az aggályaim miatt – mikor jönne? mennyibe fog kerülni? mielőtt nekilát szerelni, hívjam fel a tulajt, hogy áldását adja? vagy küldjem el a szerelőt, hívjam fel a tulajt, és ha áldását adja, hívjam vissza a szerelőt? de a szerelő nem fog hülyének nézni?
Aztán még más miatt is magam alatt vagyok, tegnap ugyanis beszéltem Évi nénivel. – Ez is tisztára véletlen volt: visszamentem a háziorvoshoz, és egyúttal anyámnak is kértem beutalót, ami viszont már ma kellett volna neki, és ő mondta ugyan, hogy majd beugrik a melóhelyre érte, de épp ezt elkerülendő, felrohantam vele tegnap este. Anyám épp akkor beszélt Évi nénivel telefonon, és nekem is átadta a kagylót röviden.
Alapvetően azért telefonáltunk neki, mert éppen ma van a 90. születésnapja. De már nagyon rossz bőrben van. Teljesen gyenge volt, szinte nyoma sem volt a régi önmagának, ami iszonyúan fájt, mert bár fizikailag elég ramaty volt szegény az utóbbi években, de szellemileg mindig friss volt, és fáradt sem volt. Most már feledékenynek is tűnt, és nagyon fáradtnak.
Iszonyú lelkifurdalásom van, mert nagyon rég nem voltam nála. Rendesen havonta egyszer szoktam menni, és a látogatások között írok egy hosszabb levelet, már csak azért is, hogy képben legyen. De most augusztusban voltam utoljára. Szeptemberben Fater miatt voltam kiborulva, októberben meg voltam fázva, novemberben talán Öcsém születésnapja volt stb. … mindig volt valami ok vagy ürügy; aztán meg lakást kezdtem keresni, elköltöztem, berendezkedtem, és már hirtelen rettentő sok hónap telj el az utolsó látogatás óta, egyszerűen féltem tőle, hogy mi lehet vele, és fel sem mertem hívni. Most nézem, az utolsó levelemet február 9-én írtam neki, amikor még meg sem találtam ezt a lakást. Pedig tisztára úgy rémlik, hogy a költözés után írtam neki még egy levelet, de nem.
Most fizikailag már egész jól vagyok, leszámítva a legyengülést meg némi köhögést, de lelkileg nagyon szarul érzem magam. Tegnap és ma bőgtem is. Gyötör az önsajnálat – szegény kicsi Macsika egyedül van –, lelkifurdalásom van Évi néni miatt, és aggódom a bojlerért.
A torokgyulladásra kapott antibiotikum okozta hasmenés teljesen elmúlt, viszont mostanra már nem fáj, hanem iszonyúan viszket a fenekem – ez van – és minél jobban vakarom, annál jobban viszket. Ilyen eddig csak kétszer fordult elő életemben, mindkétszer hüvelygomba esetén. Enyhe bőrgombát kaphattam a sok hasmenés és az antibiotikum miatt. Úgyhogy ma megint mentem a patikába és vettem gombaölő krémet, hogy a betegségre kapott gyógyszer mellékhatásaként jelentkező betegség is elmúljon végre teljesen. - Ez volt a humorfaktor...
