Édes istenem, ez az egyik legszarabb munkahelyi nap volt életemben! Botrányt csináltam mindenki előtt (mivel már marha kevesen vagyunk, ez szerencsére nem volt tömeg), lehet, hogy kirúgattam magam. És mindezt hülyeségből, mert hagytam, hogy a paraszt Mari felhúzzon
a parasztos, bunkó modorával!
Bár legalább voltak tanúk, akik hallották, hogy beszélt velem a büdös vén pocakos parasztkurva.
A nap már eleve szarul kezdődött, mert éjjel felébredtem kb. 2:50-kor, és egyszerűen nem bírtam visszaaludni. Annyira dühös voltam – akkor még „csak” Barbira, aki lezseren beüzente tegnap, hogy megint egész héten nem lesz, ez már a negyedik hét – hogy minduntalan az irodában éreztem magam, és terveztem, hogy miket vágok majd Barbi fejéhez. Bárhogy próbáltam szép dolgokra gondolni, folyton Barbi nonstop szimulálása kúszott be a fejembe.
Ráadásul ezerrel vert a szívem, mintha futottam volna, holott ez nem szokásom. Végül valahogy elbóbiskoltam, de az már nem segített.
Már tegnap is kicsit éreztem a torkomat, és mintha bujkált volna bennem valami; ma hőt mértem, bár már felöltözve, indulás előtt éppen. 37 fok volt. Ez nem sok, de én szinte sosem vagyok lázas, nálam a 37 már a láz. De azért bementem.
Sokféle meló volt, én meg nem voltam túl jól. Például nem volt étvágyam, ami marhára nem jellemző rám. De azért kimentem az esőben kajáért, mert kellett otthonra kenyér.
Természetesen a külsős belépőkártyám még mindig nincs kicserélve, még mindig a portásoknak kell rimánkodni, hogy tessenek ki- és beengedni, ahogy hetek óta.
Természetesen a folyosónkon az összes zárat is pont ezen a héten kellett kicserélni – fingom nincs, minek – és kulcsokat kellett másoltatnom, a többiek pedig pofákat vágtak, hogy jaj, most nincs (még) saját kulcs a fénymásolóhoz és jaj, mindig be kell menni érte a titkárságra…
Természetesen a bunkó ügyvédféle, aki csak hetente egyszer jár be (valakinek a valakije, egyébként nem dolgozik semmit), ma is jött; és ma is előadta – mint mindig –, hogy nem akarták beengedni a kocsiját, biztos nem adtuk le a heti belépési engedélyt.
Leadtuk. Mindig leadjuk. Én viszem le személyesen, és én is megkapom a rendészetnek írt beengedő e-mailt. De ez a tapló jogász mindig úgy beszél velem, mintha szándékosan nem adnék le soha belépésit, és emiatt macerálnák őt a kétbites kapusok.
A paraszt Mari már dél felé valamiért elkezdett nonstop a folyosón kóricálni, rájött az uncsi vagy mi, bemászott és kimászott a szobákból, és mindig bebaszta az ajtókat, mert ez barlangban nőtt fel és a kilincset nem ismeri. Én beültem az üres irodánkba felfalni a pizzaszeletemet, hát akkor is beténfergett és ott ácsorgott a pofámban.
Basszus, én mikor állok bele az ő képébe, miközben a teakonyhában zabál!? Hogy már enni sem lehet! (Kösz, Barbi, hogy nem vagy bent, és így nem szeded le rólam az evés közben háborgató bunkókat!)
De igazából nem akart semmi fontosat a luvnya, csak mindenkit végigkérdezgetett, hogy működik-e a közös meghajtónk, mert így meg úgy (nekem működött, és nem érdekelt, amit mondott. Ha valami fontos dolog van, „fentről” úgyis kapunk értesítést.)
… Közben Ibolya észlelte, hogy szarul vagyok és javasolta, hogy menjek haza korábban, ha Bogi odaül őrködni. Mondtam, hogy köszi, élni fogok vele.
Na, aztán olyan fél kettő tájban a parasztmari nekiállt (volna) faxolni. Csak a mi szobánkban van fax, és csak ő használja, mert 1982-ben megtanult faxolni, és ostoba ahhoz, hogy most megtanulja a szkennelést és e-mailen elküldést, ami gyorsabb és tisztább dolog.
A faxunk szar. Hol működik, hol nem, és sosem tudom, átment-e minden oldal, tehát én soha nem használom, és más sem, ezen a tirpák nőstényen kívül. A múlt héten pont szegény Bogi kért meg, hogy faxoljak el három oldalt valami balesetbiztosítás miatt, és félórát szenvedtünk vele, mert az első oldal után megállt, nem csinált semmit, csak sípolt, hibaüzeneteket írt ki és sztrájkolt; én meg kikapcsoltam, bekapcsoltam, tizenötször újratárcsáztam, és semmi. Végül Bogi postán küldte el a vackát.
Szóval odajött a paraszt faxolni, én a dolgomat csináltam a szomszéd szobában. Persze neki sem működött a fax, erre odaordított, hogy mi van a faxszal? Mondtam, hogy nemtom, én nem használom. És csináltam tovább a saját dolgomat. Sajnos szegény Bogi pont ekkor jött be, és a másik két lány is. Látták, hogy ez a hülye szenved a faxszal, ráadásul még hangosan be is szólt, hogy kért tőlem segítséget, de a „hozzáállásom” sem jó (pusztulj el, szerelő vagyok én vagy mi?). Erre Bogi részvéttel megjegyezte, hogy ez sajnos vacak, már én is próbáltam neki faxolni a múlt héten. Erre a parasztja beszólt, hogy pedig én azt mondtam, hogy nem is használom a faxot!
Mire én felkeltem, hogy kimegyek pisilni, aztán hazahúzok, mert itt fogyott el a türelmem. Voltak ott Bogi, Ibolya, Ildikó is, oldják meg a faxproblémáját a tirpáknak. Az meg utánam ordított a folyosóra, hogy „jóóóóóóóóó van, menjél csak vécére!” (hát itt kellett volna azt mondanom röhögve, hogy „Mér? Te is mindig akkor szívódsz fel, ha ügyfél jön hozzád, akivel foglalkoznod kéne!” – ami igaz is).
Ehelyett sajnos visszajöttem a szobába, de máris remegtem az idegtől és elcsuklott a hangom. Sajnos nem tudom így írásban érzékeltetni, hogy micsoda pökhendi, lekezelő, gúnyos, olyan igazi ősbunkó, tanyasi, tapló paraszt hanglejtése van ennek a neonfejű pocakos kurvának!
Mondtam, hogy igen, Boginak faxoltunk volna 3 oldalt, de csak egy ment át, utána lefagyott, és 2016 van, nyugodtan meg lehet tanulni szkennelni, mint mindenki más. De a paraszt pampogott tovább valamit a fentebb leírt stílusában – tényleg hallani kellene, kedves olvasóközönség, mindenki, garantálom, mindenki pofán akarná baszni a ribancot! – mire én sajnos végleg elvesztettem a fejemet és elküldtem az anyjába. Úgy emlékszem, konkrétan azt mondtam, hogy „Menj a kurva anyádba, paraszt!”
Ami teljesen jogos, és még egy gyomron rúgást is megérdemelt volna, csak sajnos nem négyszemközt voltunk. Ha úgy van, simán letagadom a későbbiekben. De ott állt a három másik kolléga, abból Bogi teljesen szeret engem, de a másik kettő „régi motoros”, akik rég együtt dolgoznak ezzel a parasztmarival, aki meg öregebb is nálam sokkal; és Ibolya, aki a főnök, ráadásul még jószívű is és érthetetlen módon nagyjából kedveli ezt a rossz picsát.
Én elmentem vécére, aztán visszajöttem, kikapcsoltam a gépet, minden cuccomat behajigáltam a táskámba, bezártam a fiókomat, hangosan mondtam Boginak – aki már készen állt a helyettesítésemre, mert Ibolya már szólt neki – hogy most hazamegyek, lefekszem; ha elmúlik a hőemelkedésem, akkor jövök holnap, ha nem akkor nem. Ha jövő héten sem múlik el, akkor jövő héten sem jövök. (Sajnos éreztem, hogy el fog múlni, túl jó az immunrendszerem újabban.)
Még rákérdezett, hogy tényleg hőemelkedésem van? Mondtam – jó hangosan, mert a tirpák még ott vacakolt a faxszal – hogy igen, reggel az volt, sőt a szívem is ezerrel vert. Ez mindkettő igaz is volt.
Egyszerűen elrohantam, ki az épületből, a lendületemet csak az törte meg, hogy a portásokon megint át kellett kunyerálnom magam :-( Aztán már az utcán észbe kaptam, hogy mégsem rohanhatok el így, mert ahogy kihúztam a lábam, a paraszt majd megy panaszkodni Ibolyához, és nagyon rosszul jöhetek ki a dologból, ezért behúzódtam egy kapualjba, felhívtam Ibolyát, és mondtam neki, hogy elnézést a történtekért, most hazamegyek, mert nem jól vagyok, Bogi őrködik, én lefekszem, és remélem, jobban leszek, és bejövök holnap, ha jól vagyok. Így legalább mégiscsak marad belőlem némi pozitív benyomás a főnökasszonyban …. Ibolya különben korrekt velem és rendes, és én is lojális vagyok és igyekszem mindenben segíteni, csak sajnos a Marit jobban kedveli, bár nem hülye és tudja, hogy mekkora bunkó.
Jó, hát én sem voltam ma úrinő, de én sokáig-sokáig nyelek, és aztán egyszerre kiborul a bili, de nagyon!
Van nekem tényleg ezer bajom, például igazán hőemelkedésem volt reggel, negyedik hete egyedül vagyok; ki tudja, mi lesz az albérletemmel, egy lehetséges pszichopata a lakásom tulajdonosa; az állásom egyébként is ingatag, hát még most, a tesóm elvált, az anyám nem komplett, nekem fáj az epém és egész nap ezerrel ver a szívem, komolyan szálljanak már le rólam!
Egyenesen hazajöttem, gondoltam, tényleg lefekszem, de annyira ki voltam borulva, hogy az ideg jobban megviselt, mint a torkom vagy a láz. Tudtam, hogy most két Seduxen segítene, de azt nem lehet a plazmaadások miatt. Ha csak simán lefekszem, még agyvérzést vagy idegösszeomlást kapok.
Ezért azt tettem, amit a jobbik énem már tegnap is tervezett: átöltöztem és kimentem futni a Szigetre. Az vagy elmulasztja a megfázásomat, vagy felszínre hozza; az idegeimnek pedig mindenképp jót tesz majd a mozgás.
… Hát jól is esett a futás, már csak azért is, mert bőven munkaidőn belül voltunk és szemerkélt az eső, és ilyenkor, mit tesz Isten, a népekben valahogy nincs benne a „menjünk andalogni a Margitszigetre, de a futóútra ám!” – késztetés :-)
Szép lassan kocogtam, de 1. elszoktam tőle, 2. még csak egy hete volt a véradásom, így háromszor is bele kellett sétálnom, mert nagyon gyorsan vert a szívem. Komolyan aggódtam, hogy infarktusom lesz. Mitralis prolapsusom eddig is volt, nem nagyon zavart, de amióta a plazmaközpontban úgy rácuppant a doktornő a magas pulzusomra, azóta aggódom kissé a szívem miatt. Szóval belesétálgattam, mert a kondim sem volt az igazi. De a vége felé azért már jó volt, sőt egy szakaszon hazafelé is futottam.
Lenyújtottam, zuhanyoztam, és most jó. Na persze kurva ideges vagyok, hogy mi lesz most, kellett nekem egy irritáló, sötét kurva miatt az állásomat kockára tenni? Ibolya, igaz, nem az a kirúgós fajta, de Barbit nálam jobban csípi; viszont nekem megvan az a jó tulajdonságom, hogy bejárok dolgozni, nem pedig két-három hét meló után három-négy hétig otthon meregetem a seggemet. Magyarán rám lehet számítani. Lehet, hogy egyedül ez szól mellettem… ?
A fenébe, most utólag rengeteg jó duma jutott eszembe, amivel lealázhattam volna azt a rossz tirpákot, kezdve rögtön azzal, hogy hülyén röhögök neki, ahogy ő szokta, és utánozom a szokásos testtartását (csípőre tett kéz, mint aki csárdást készül ropni a falusi vásárba’), meg a szavajárását („kisszívem!”) Többnyire ezt szoktam, már ha muszáj vele beszélnem és kihúzza a gyufát, és fel is kapja rajta a vizet, amin én nyugodtan röhöghettem volna, és én jövök ki jól a dologból. Ehelyett hülye módon hagytam, hogy kihozzon a sodromból a tapló modora a vén tyúknak. A fene enné meg.
Végül is, úgyis állást akartam lassan változtatni, csak jobb szeretem én megválasztani, mikor és hogyan, csak ez zavar. Mert különben ez a tetves munkahely, néhány kedves kollégát leszámítva, igazán a hátam közepére sem fog hiányozni.
… Most itt ülök, még mindig nagyon ver a szívem, nemtom, a futástól, a véradástól vagy az idegállapot miatt-e.
