Viszonylag régen rájöttem, hogy sok szempontból fordítva vagyok bekötve, mint a legtöbb ember. Emiatt én néha hülyén érzem magam, a többiek pedig annak tartanak (vagy legalábbis „furcsának”, ami nagyjából ugyanaz).
Pár példa erre: ha választanom kell, hogy szombat este egy buliba menjek vagy otthon maradjak olvasgatni / tévét nézni, én szinte biztosan az utóbbit választom.
Mindenki a kezét-lábát töri, hogy jogosítványt szerezzen, de én annyira rettegek attól, hogy balesetet okozok, és persze annyira bonyolult számomra a vezetés, hogy a forgalmi oktatás közepén abbahagytam az egészet.
A legtöbb lány boldog és izgatott, ha randira megy. Én izzadok, ideges vagyok, és úgy érzem magam, mint egy állásinterjún. (Na jó, ha esetleg tényleg létezne első látásra szerelem – de én eddig nem találkoztam vele.)
Mindenki szereti a fagyit, én nem :-)
Sokan imádnak bulizni, diszkóba járni, társaságba menni, „szórakozni”, én pedig akkor érzem jól magam, ha egyedül, vagy minimális társaságban (én és max. két fő), otthon, békés csöndben dumálgathatunk.
Sokan félnek a hüllőktől, én imádom őket. Talán mert Kígyó a kínai horoszkópom, de amióta először simogattam pitont az Állatkertben, és láttam, milyen gyönyörű, mintás, ridikül-tapintású bőre van, azóta nagyon szeretem ezeket az állatkákat. Persze a fekete mamba inkább kerüljön el!
Lány létemre jobban szeretem a jó horror- és akciófilmeket, sci-fiket, sőt még a jó bokszolófilmeket is, mint egy átlagos romantikus vígjátékot.
Sok ismerősöm csak társaságban tud igazán jó étvággyal enni, én pedig akkor, ha békén hagynak. Az alvással ugyanez a helyzet.
Több embert ismerek, aki nem szokott olvasni, én pedig el sem tudok képzelni egy olyan napot, amikor így vagy úgy, de ne olvasnék valamit, még ha csak tízpercnyit is. Ne Platón össze műveire gondoljunk persze, hanem egyszerű regényekre.
A legtöbb embernek kellemes élmény, jóleső kaland, ha új embereket ismerhet meg – minél többet, annál jobb –, én ideges és félős leszek ettől.
Mindenki azt mondja, rémes dolog a monotonitás, hogy majd’ minden nap egyforma, én viszont szeretem, ha tudom, mikor mi fog következni, és utálom, ha valami kiszámíthatatlan, váratlan esemény jön közbe (hacsak nem valami nagyon jó dolog, ami ritka).
Minthogy szeretem a kiszámíthatóságot – egy bizonyos határig –, nem szeretem a túl sok embert és a nagy társaságot, még az is elképzelhető, hogy enyhe Asperger-szindrómám van. Sok mindent megmagyarázna. Szóban keveset beszélek magamról, már csak azért is, mert nálunk, ha egy kolléga kihúzza a lábát az irodából, a többiek már súgnak is össze: „Hallottad, hogy csalja a neje?” Én ezt nem szeretném, ezért a munkahelyen roppant zárkózott vagyok – lásd a blog nevét –, a család és a barátok pedig olyan elfoglaltak, és különben is olyan csekély létszámban képviseltetik magukat, hogy inkább naplóírásba fojtom a közlékenységemet. De mint írtam, a kézírás nagyon fárasztó, ezért ez a blog lett belőle.
