Pénteken, négy napja volt a 28. véradásom. Büszke vagyok magamra, ráadásul a
Ez az elszédülés később még párszor megismétlődött, de nem adtam fel. Vért adtam, elszédültem, hozták a cukros piát, gondoltam, ez a dolgok rendje. De olyan remek érzés volt eldicsekedni az embereknek, hogy vért adtam – tudom: gyerekes dolog :-). Azt is tudtam, hogy az emberi vért pillanatnyilag még nem lehet semmi mással pótolni, tehát ha öt percre elszédülök, az igazán kis ár ahhoz képest, hogy valakinek az életét vagy legalább az egészségét megmentem vele. Valamint három havonta lehet vért adni, tehát ennyi idő alatt a szervezetem újratermeli a vért.
Egyszer egy nyári szabadság alatt mentünk a Karolina útra egy (másik) barátnőmmel. Leadtuk a vért, és én nem szédültem el. Sőt, felbuszoztunk a Normafáig, onnan elsétáltunk az Erzsébet-kilátóig, és nekem egyedül akkor dobogott kissé a szívem, mikor a kilátóban lépcsőztünk felfelé. Ekkor rájöttem: az elájulás nem törvényszerű!
A következő alkalommal (Moszkva tér, Vöröskereszt-székház) megkérdeztem a nővérkét, mi az oka a rosszulléteknek. Mondta, hogy a legtöbbször az előzetes idegeskedés: miután túl vagyunk a véradáson, a megkönnyebbüléstől hirtelen lezuhan a vérnyomás.
Innentől megvolt a stratégiám. (Az „Erzsébet-kilátói véradás” után egyébként nem is voltak már rosszulléteim.) Véradások előtt mindig betoltam egy kólát, és/vagy zöld teát, és/vagy kávét, de a kólát mindenképpen (koffein, cukor). Igyekeztem rettentő higgadt lenni, és nem odanézni a tűre. Kajálni előtte. (A véradás az egyetlen alkalom, amikor felfelé hazudom a súlyomat.) És hacsak lehet, magammal vinni az öcsémet, aki remekül ért ahhoz, hogy felvigye és tartósan egészséges magasságban tartsa a vérnyomásomat :-)
A stratégia bevált, azóta minden véradás simán zajlik. Én persze mindig izgulok előtte, még most is bennem van a félsz, hogy el ne ájuljak, pedig 2000 óta nem fordult elő. Ideális esetben rágyúrok a dologra, pl. futok vagy szobabiciklizem a tervezett véradás előtt pár napig, hogy meggyőzzem magam, Jani vagyok, fogom bírni.
Egyszer volt csak némi szájkaratém egy dokival, akivel egy bevásárlóközpontban, kihelyezett véradáson hozott össze a rossz sorsom. Kb. 2011-ben lehetett, amikor már ósdi emlék volt csak a rosszullét. A tata azonban nem rám figyelt, hanem a számítógépes nyilvántartásra, ahová valaki beírta annak idején, hogy „Nyolc véradásból négyszer rosszul lett.”
Ezután szóváltás alakult ki (majd dulakodás… nem, az nem :-) a következő panelekből: „De hát maga mindig rosszul lesz!”, „De nem, az már régen volt!”, „De minek jön véradásra, ha mindig rosszul lesz?”, „De tessék már megérteni, hogy az utóbbi tíz évben semmi bajom nincs!!” – de az istennek sem értette meg a bácsi, így egyszerűen otthagytam. Különösen fájdalmasan érintett az eset, mert az akkori munkahelyemen a véradásért két szabadnapot is kaptunk.
A most pénteki véradásom a Karolina úton volt, amit szeretek, mert kényelmes, és mindig csak két-három ember van ott. Most nyolcan voltak előttem, ugyanannyian érkeztek utánam. Másfél órát álltam sorban, s ráadásul a menstruációm, ami reggel még csak épphogy megkezdődött, mostanra komolyan kezdte jelezni, hogy igen, ő is itt van. Kezdtem aggódni, hogy bírni fogom-e? Fél hat óta talpon voltam... Végül, mikor bekötötték a tűt, azt a ravasz figyelemelterelési taktikát találtam ki, hogy az étkezési utalványon – mert ezt még kapjuk, bár a finom uzsonnacsomagok azóta megszűntek – szereplő számjegyeket adtam össze fejben. Ez a művelet teljesen lekötötte minden agykapacitásomat, mivel a számokhoz totálisan hülye vagyok. „8+0+9+5+4+4+7+3+1+ … micsoda, már készen vagyunk??” …
Három nap múlva már olyan erősnek éreztem magam, hogy felpattantam a szobabiciklire, fülemre tettem a Vámpírok Bálját, és tekertem 1 óra 18 percet!
És a két szabadnap még mindig jár….
