Tegnap „vérszegény” Vámpírok Bálja volt – mármint nem az előadás volt vérszegény, hanem én, mert előző nap (egész pontosan 24 órával azelőtt) véradáson voltam.
Ráadásul előző héten voltam a Sakkon, amikor hirtelen lehűlés volt, és rémesen kellett pisilnem a szünetben (az első felvonást azért simán kibírtam), de a két felvonás közt a mozgássérült klotyóban nettó 5 percig pisiltem nonstop :-D
Hogy a Bálon ilyen még véletlenül se forduljon elő, aznap amolyan fordított plazmaadási napot tartottam és próbáltam a lehető legkevesebbet inni. Egy plusz kávét ugyan betoltam, még 12.00 előtt, de aztán már csak kortyokat ittam és azt is korán abbahagytam.
Így WC szempontból ugyan tökéletes volt a délutánom, csak a kevés folyadék és a vérveszteség miatt némileg leesett a vérnyomásom, és teljesen úgy éreztem magam, mint akit a vámpírok látogattak éjszaka, totál át tudtam érezni a darabot :-D Ami, amúgy, rendkívül jó volt (megint). Most főleg azért is, mert nem egyedül néztem, hanem a Katival. Akivel már láttuk egyszer, de neki is úgy tetszett, hogy még egyszer meg akarta nézni. Sőt, utána közölte, hogy akár jövőre is eljönne megint, ha én úgyis megnézem (naná, hogy megnézem :-)
A véradás amúgy a 48. volt életem során, és simán ment. Kivéve, hogy épp csak elérte a 100/valamennyit a vérnyomásom, holott ittam a gyógyteát meg fekete teát, meg sok vizet… No de meleg is volt, és biztosan ezért.
Erről aztán eszembe jutott életem legelső véradása, amin tkp. mindent rosszul csináltam, amit csak véradáskor el lehet rontani :-D
Egyébként a véradás egy normális dolognak számított nálunk a családban, az ősök közül mindkettő többé-kevésbé rendszeresen adott vért, főleg a Fater katonaság alatt, amikor két nap szabi járt érte :-D De anyám is adott; azt már nem tudom, hogy a munkahelyek is adtak-e szabadságot vagy sem.
Azt csak utólag tudtam meg, hogy a rendszerváltás előtt a szocializmusban, a sok gyár meg katonaság meg munkásszállás miatt oly sok véradó volt, hogy nem kellett így fohászkodni értük, mint most, és csak 3 deci vért vettek le, amit könnyen ki lehet bírni. Most már lasszóval kell fogni a véradókat és csak egy 1.000.- Ft-os kajautalványt adnak érte (esetleg egyes melóhelyeken szabit), és már 4,5 dl vért vesznek le. Plusz a tesztfiolák.
Ilyenformán én már természetesnek vettem, hogy ha felnőtt leszek, majd én is megyek vért adni. A vérvételtől sose féltem, a vér nem zavart; igaz, a tűkért nem rajongok, de elviselem őket.
Végül aztán 19 éves is elmúltam, amikor 1996-ban, szintén a Katival kettesben, elmentünk egy szervezett véradásra. Hétvégére esett, és pont december 1-je volt, ami egyrészt a Fater szülinapja, másrészt az AIDS elleni küzdelem világnapja, ez utóbbi alkalmából rendezték a véradást.
Az esemény a Péterfyben volt, ami már akkor is egy marha ocsmány épület volt, hogy azóta milyen, azt szerencsére csak elbeszélésből tudom, mert azóta nem jártam ott hálistennek.
Én reggeliztem kenyérsarkot meg Medve sajtot, meg tejeskávét, aztán odamentünk Katival. A véradás előtt marha hosszú sor állt, de gondoltuk, ezt biztos mindig így van. Ott álltunk a sorban jó félóra hosszat.
… Akkor még fogalmam sem volt, hogy az ilyen kihelyezett, szervezett véradásokon mindig ezren vannak, főleg ha hétvégére esik.
Végre aztán sorra kerültünk, jött a kérdőív meg az orvosi vizsgálat, és mehettünk vért adni.
Egy nagyobb teremben voltak a véradó ágyak, jó sok, talán 10 db. Kérdezték, melyik karomból akarok vért adni? Balkezes vagyok, szóval mondtam, hogy a jobb karomból.
Erre elirányítottak az egyik ágyhoz, mondták, hogy köpjem ki a rágót (amit stressz ellen csócsáltam idegességemben). Aztán elszorították a jobb karomat és jött a tű. Pumpáltam tíz percig, utána pedig kitessékeltek és szépen leültünk odakint; addigra Kati is végzett.
A második hiba itt volt, hogy hiába vagyok balkezes, de a jobb karomban nem becsületes a véna. Azóta sem értem, hogy tudták azt a tűt oda bekötni ezen az első alkalmon, de lehet, hogy már ez sem volt jó gondolat.
Ott ültünk Katival egymás mellett, aztán én éreztem, hogy nekem most a legjobb lenne, ha ledőlnék; mondtam is Katinak, hogy én asszem lefekszem kicsit ide, és elnyúltam a padon; mire szaladva jött az orvos (egy öreg fószer egyébként), hozott egy pohár vizet, hogy igyam meg.
Akkor még azt hittem, hogy víz, később tudtam meg, hogy vérnyomásemelő cseppek voltak benne :-D
Kérdezték, hogy reggeliztem-e és mit, és hagytak pihenni kissé, aztán jobban is lettem úgy tíz perc múlva, és akkor a saját lábainkon hazamentünk.
Otthon aztán rohadt gyenge voltam, le is feküdtem aludni, és fel se keltem volna, ha nem épp a Fater szülinapja van, és a megmaradt nagyszülők jöttek ünnepelni. Ha jól emlékszem, ekkor Tesóm csinált valami jó erős tejeskávét; de lehet, hogy egy másik alkalommal keverem, amikor szintén beteg voltam és szintén jöttek a rokonok valamit ünnepelni :-D
Vagy egy hétig még gyenge voltam utána és egy emelet lépcsőzés is nehezen ment, de aztán ez lassan elmúlt. Ezután többször is eljártam vért adni, később Anikó barátnőmmel, meg egyszer anyámmal is, és majdnem mindegyik után ugyanígy leesett a vérnyomásom; akkor jöttek a nővérkék és fektettek az ágyra, meg hozták a „pohár vizet”.
Nem is tudom már, ki javasolta, hogy inkább a Vérellátóba kéne menni, a Karolina útra. Mikor odamentem, földi paradicsomnak tűnt, hogy nincs se tömeg, se sor, rajtam kívül csak pár ember lézeng, és az ember tök hamar végez.
Emlékszem, hogy egyszer a nyári szünetben itt a Karolinán voltunk Anikóval; figyelmeztettem, hogy majd én utána biztos rosszul leszek, de valamiért ezúttal nem lettem. Remek érzés volt! Vakáció volt, 21-es busszal felmentünk a Normafáig és még ekkor sem volt semmi, sőt még az Erzsébet-kilátóba is felmásztunk; na ott, a lépcsőzéskor éreztem némi szédülést, de simán kezelhető volt.
Ez volt a fordulópont, ahol ráébredtem, hogy nem törvényszerű, hogy én mindig elájuljak véradás után.
Az első alkalommal kapcsolatban amúgy azóta sem értem, hogy lehetett a véradás előtt normális a vérnyomásom – amikor akkor még fogalmam sem volt, hogy viszonylag sok folyadékot kellett volna inni, és direkt nem ittam sokat, hogy ne kelljen pisilni; és a több órával azelőtti reggeli óta nem is ettem mást, holott egy órát álltunk sorban már az orvosi vizsgálat előtt is.
Idővel rájöttem, hogy a véradás előtti vérnyomásom a dolog alfája és omegája, és ideges voltam mindig, hogy csak legyen normális. Egy időben Öcsémet hívtam magammal, hogy bosszantson fel, mert akkor felmegy a vérnyomásom :-D Ez be is vált. Később meg kólát ittam és hasonlók.
Miután már volt egy véradás, ami után nem csuklottam össze, megjött az önbizalmam és próbáltam már nem stresszelni. A következő véradásnál már szintén nem dőltem el. Aztán az azután következőnél sem! Aztán eljött az a darabszám, amikor már több véradás zajlott simán, mint amennyinél rosszul voltam.
Idővel aztán kitapasztaltam, hogy kb. egy órával előtte kell enni, folyadékot is kell fogyasztani, és nem kávét, hanem fekete teát inni a véradás előtt kb. 2-3 órával. A kávé ugyanis gyorsan felviszi a vérnyomást, aztán gyorsan leviszi, a fekete tea pedig fokozatosan hat.
Szóval mostanra már rendben zajlik minden, ez a legutóbbi, Vámpírok Bálja előtt egy nappal történt is simán ment, sőt, még utána be is ültem egy Mekibe halas szendvicset enni, és vásároltam ezt-azt a kínaiban :-) És évek óta nem voltam semmiféle szervezett véradáson, hanem csakis a Karolinán. Egyszer előfordult, hogy a Magyar Vöröskereszt székházában volt véradás, oda is mentem akkor – a közelben dolgoztam –, de ahogy megláttam az utcán kígyózó sort, nyomban sarkon fordultam.
