Mivel lusta vagyok a blogot rendesen vezetni, így már az új okostelefont valójában három hete beüzemeltem, és mostanra már tök megszoktam. Na de először! …
A netről nyomtattam ki a Huawei felhasználói útmutatóját, mert a csomagolásban lévő papír mindössze arra szorítkozott, hogyan kapcsoljam be. Hát ez nekem kevés. A kinyomtatott 50 oldalas útmutatót napokig tanulmányoztam, a fontosabb részeket bejelöltem sorkiemelővel, aztán egy szép vasárnap délelőtt beüzemeltem!
Már akkor büszke voltam, mikor sikerült a SIM-kártyámat kivenni a régi Nokiából, és elhelyezni az új Huawei-be. Nem volt egyszerű, mert az okostelefon hátlapját nem úgy kellett leszedni, mint a régi Nokiáét. SIM-kártya be, aksi be. Ezek után elsőként tölteni kellett.
Ez eltartott vagy egy-két óra hosszat, miáltal csúszott az aznapi program: Mikulást ünnepelni mentem az ősökhöz, de feltétlenül a már beüzemelt telefonnal akartam. Mégsem hagyhatom itt félkészen.
Na, idővel aztán feltöltött az aksi. Akkor bekapcsoltam. Volna! De már ezzel is voltak gondok. Érintőképernyő, kérem szépen. Eddig egyáltalán nem volt dolgom ilyennel. Bepötyögtem a PIN-kódot, de csak saccolhattam, hogy nem ütöttem-e mellé, nem lévén billentyűk, amit egyértelműen érzek az ujjbegyemmel, hanem csak érintenivaló számok. És ha beütöttem a négy számot, akkor mi van!? – Mire rájöttem, hogy nem a szokott gombot kell benyomni (ezen nincs is gomb), hanem az Entert megérinteni, újabb félóra telt el.
Nagy nehezen talpraállt a rendszer, szerencsére magyarul beszélt, nem úgy, mint Barbié, ami valamiért angol, és ettől én is tartottam. Azonnal kipróbáltam a legfontosabbat: felhívtam a muttert. Sikerült! Felvette! Mondtam neki, hogy hívjon vissza, hadd tanuljam meg felvenni is.
Visszahívott. Nyomogattam a képernyőn a zöld gombot, de csak csörgött továbbra is! Villámgyorsan fellapoztam a használati utasítást, és idővel meg is találtam a rejtély nyitját: nem megnyomni kell a zöld gombot, hanem a középső korongot ráhúzni a zöld gombra! Így gyakorlatilag ki van zárva, hogy véletlenül felvegyek egy nem kívánt hívást. Tulajdonképpen logikus.
Ezután jöttek a próba-sms-ek. Nagyjából megírtam egyet – ezzel még azóta is vannak gondjaim, mert az sms-billentyűzet alapvetően angol, és bár írás közben felkínál magyar szavakat, de nem mindig azt, amit épp írni akarok –, és elküldtem. Fogadtam bejövő sms-t is, és válaszolni is akartam, na de hogyan?! „Gépelje be az üzenet szövegét!” -, de hol vannak a betűk?! Mivel gépeljem, hová?
Nem is emlékszem, mennyi idő volt megtanulni, hogy az sms-t kicsit fel kell húzni, és alatta ott lesz a válasz bepötyögésére szolgáló billentyűzet.
Aztán magával az érintéssel is voltak gondjaim, Orsinak pl. küldtem egyetlen betűből álló sms-t, mert véletlenül megnyomódott a Küldés jel.
De aztán már a beüzemelés estéjére úgy-ahogy értettem a telefont, sőt a második legfontosabbat is megtanultam: az ébresztést. A telefon ugyanis kommunikációs eszköz, de óra is, sőt ébresztőóra. Borzasztó büszke voltam, mikor sikerült időben felkelnem másnap. Mondjuk a szundival nem vagyok megelégedve, mert csak 5 vagy 10 perc lehet, nem pedig pl. 6-7, amihez szokva vagyok.
A legjobb, hogy ha lusta vagyok bekapcsolni a gépet – ami jó húsz perc, mire ez a lassú asztali gép összeszedi magát és talpra áll – akkor bekapcsolom az Adatkapcsolatot, és a gmail-fiókomra érkezett leveleimet láthatom a telefonról is. Ez mennyire jó! Akár este az ágyban is látom, ha valaki írt e-mailt. Sőt netezhetek is, amit ritkán tettem eddig. De már volt, hogy valamelyik hírportált simán a telefonon néztem meg, mert a gép beindításához nem volt türelmem.
Alkalmazásokat még nem töltöttem le, mert ezekhez egyelőre még butának érzem magam. Tudom, hogy van mindenféle csodás dolog, például futóalkalmazások, amiket Öcsikém meg Orsi is használnak, de a., nemtom, hogy kell dolgokat letölteni a netről, b., nemtom, hogy kell(ene) használni a letöltött alkalmazást, c., nincs eszközöm, amivel magamra szögezhetném a telefont futás közben, d., nemtom, biztonságos dolog-e magammal vinnem a telefont futáshoz? – Bár egyesek szerint pont hogy biztonságos elvinni a telefont, hisz vész esetén segítséget lehet vele kérni. Másrészt – ez az én álláspontom – könnyebben kirabolják azt, akinél szemmel láthatóan okostelefon van. Nálam csak lakáskulcs, zsebkendő és WC-re szánt kétszázas van futás közben.
Öcsi javasolta, hogy fóliáztassam le a kijelzőt, nehogy karcolódjon. Én rögtön az első napon el is mentem egy gsm-boltba, de azoknak pont nem volt fóliájuk, tokjuk viszont igen, úgyhogy vettem legalább tokot, és most abban lakik a telefon éjjel-nappal. Kicsit macerás, hogy mindig ki kell húzni a tokjából, a tokot meg addig a fogam között tartani, míg olvasom az sms-t, de majd megszokom.
Egyszer rámjött a frász, mikor lemerült az aksi, és egy büdös szó nélkül kikapcsolt a telefon. Azt hittem, ez is megdöglött, így hat nap után. Aztán töltőre tettem, és simán működött. A második alkalommal magamtól vettem észre a kevés töltést, a harmadik alkalommal megint csak a kb. közepesnek látszó töltöttségből lemerült halottra, úgyhogy ezentúl majd mindig ellenőriznem kell, hány %-on áll, amihez viszont rá kell tennem a töltőre. Ebből a szempontból jobb volt a Nokia, aminek egyértelmű ikonja volt, ami világosan jelezte a töltöttségi szintet, és mielőtt lekapcsolt volna, pirosan égett, de jó pár óra hosszan.
Egyelőre ez a legnagyobb probléma; nagyobb sose legyen.
