Ezt személyes blognak szánom ("csak én és a világ angolul beszélő része tudhatja" :-). Lusta vagyok kézzel írni a naplót, a tinta is elmosódik egy idő után. Olyasmiről írok, ami velem történik, vagy ami arról jut eszembe. Tekintve, hogy főállású, (harmincas) negyvenes irodai patkány vagyok, borítékolhatóan nem lesz 007-es szintű a feszültségfaktor: könyvek, filmek, munka, család, töprengés.
Utálok idegeskedni, de sajnos gyakran teszem. Egyszerűen ilyen típus vagyok…. És ha valami váratlan (rossz) ér, nem tudok úgy hozzáállni, hogy „Áh, hát majd csak megoldódik valahogy, nem kell idegeskedni!”, hanem inkább idegeskedek, aztán legfeljebb kiderül, hogy feleslegesen, minthogy…
Gyakran hallom, hogy a budapestiek/általában a magyarok bizalmatlanok meg gyanakvók, meg nem mosolyognak. Egyszer mentem mosolyogva az utcán, mikor Olaszországból érkeztem haza és nagyon boldog voltam, gyalog mentem a Moszkvától az Oktogonig mosolygós arccal.
Ez alatt az út alatt nyolc kéregető…