Utálok idegeskedni, de sajnos gyakran teszem. Egyszerűen ilyen típus vagyok…. És ha valami váratlan (rossz) ér, nem tudok úgy hozzáállni, hogy „Áh, hát majd csak megoldódik valahogy, nem kell idegeskedni!”, hanem inkább idegeskedek, aztán legfeljebb kiderül, hogy feleslegesen, minthogy félvállról veszem, aztán mégis beüt a ménkű.
Most a napokban két ilyen is volt! Öregedtem összesen tíz évet.
Először is, hétfőre szabim volt betervezve. Ahogy már írtam talán, a rohadt kevés szabadságból év közben nem nagyon merek sokat kivenni, hátha valami rendkívüli esemény történik, így aztán év végére viszonylag sok napom marad.
Ezért most decemberre beterveztem a főnökkel egyeztetve pár napot karácsony előtt, párat utána, és még az előtte lévő hetekben is egyet-kettőt, jellemzően hétfőnként, hogy hosszú hétvégém legyen.
No de most rohadt sok lett a munka. Már eleve marha sok a meló november-decemberben, kijönnek a határidős akták is – fejenként kb. 120-130 db –, és még az ún. elektromos úton érkezettek, amikkel dupla annyi a meló, mert már megnyitni sem könnyű a beadványokat, miután a rendszereink szarok és lassúak, és egy pdf-fájl kb. 3-4 perc alatt nyílik meg. Ráadásul nekem a gépem is vacakolt a héten.
De hát nem érdekelt. Mindössze egy napra megyek el, annyit szépen kibírnak. Egyébként marhára nem lehetett haladni a határidős aktákkal, mert az első az elektromos beadványok – ebből van vagy napi tíz, órákig tart végezni velük –, utána szintén „első” (wtf?) a javítások, persze ebből is van vagy 4-6 naponta, ez is pár óra, és csak ezután lehet nekiállni a határidős kupacnak. Amik amúgy elég haladósak, de minden tizedik bonyolult és időigényes, így nem lehet naponta nagyon sokkal végezni.
Aztán a munkaidő vége előtt jó tíz perccel lelépek, mivel a főnök csicskája, amely még soha nincs bent reggel, mikor én érkezem, már tizenöt perccel a melóidő vége előtt lepattan mindennap, viszont a fizetése sokkal több, mint az enyém, ugyanakkor a munkaidő 40 %-ában csak magánügyekről locsog a főnökkel. Ilyen körülmények között nem érzem úgy, hogy nekem ki kellene töltenem a saját munkaidőmet a saját fizetésemért, miközben a munkaidőm 90 %-ában szarrá dolgozom magam.
Na, erre szerdán a teljesen felesleges osztályértekezleten előadta a hülye főnök, hogy aki a jövő héten szabira akar menni, akár egy vagy két napra is, az csak akkor mehet el, ha kész van a határidős kupaccal!
Káromkodtam magamban, mert már jól elterveztem, hogy hétfőn 7.00-kor kelek, lazán megkávézom otthon és karácsonyi vásárlásokat fogok tartani. De hajlandó voltam átütemezni a szabit keddre. Végül is kedden ugyanúgy tudok későn kelni és vásárolni, mint hétfőn.
Ezt a jóindulatú elhatározásomat azonban rögtön visszavontam, mihelyt beszéltem a szomszéd szobában ülő egyik csajjal. Ő ugyanis hétfő-keddre tervezett két nap szabit, mert elutaznak a férjével, és befizetett útjuk van, de a köcsög főnök még erre is nekiállt pampogni, hogy őt nem érdekli, meg más efféle tetűsködést. A csaj majdnem sírt, mikor ezt elmesélte. Holott a főnök is lepattant egyszer három hétre külföldre, egyik pillanatról a másikra, családi ügyben (= semmi befizetett utazás), és senki nem mondta neki, hogy kit érdekel a családi ügye, meg előbb végezzen a száz darab aktájával.
Na, ekkor eldöntöttem, hogy ha fejreáll is az ostoba kurva, én bizony elmegyek hétfőn, vagyishogy nem jövök be. Nekem ugyan nem szólt be, de hogy jön ahhoz, hogy ennek a másik csajnak beszóljon, amikor az a szerencsétlen folyton túlórázik és alig van távol.
Hozzátartozik a helyzethez, hogy most két ember elmegy tőlünk nyugdíjba, másik három darabot pedig egyszerűen lenyúltak másik osztályra, tehát öttel kevesebben vagyunk, viszont új embereket nem vesznek föl, és túlórát sem fizetnek. Tehát én a magam részéről egy pillanatot sem túlórázom.
Szóval olyan a munka, mintha 15 liter vizet akarnának beletölteni egy 10 literes edénybe. Vagy az első öt liter marad ki, vagy az utolsó öt, de hogy mind a 15 liter nem fog beleférni, az kurvaisten. Ez van itt is. Vagy az egyik fajta SOS melót csináljuk, vagy a másikat, de mindennel nem fogunk végezni. Már csak azért sem, mert az ostobenkó főnökünknek az a mániája, hogy ledolgozzuk a hátralékot – csak hogy buksisimit kapjon a főosztályvezetőtől –, aminek viszont az az eredménye, hogy a társosztályok hátralékait sózzák ránk. Tehát mások szarát is csinálhatjuk. Nem először! De a buta kurva még mindig nem fogja fel, hogy inkább legyen állandóan egy kis hátralékunk, mint hogy mindig kapjunk máshonnan melót.
Szóval, ez volt a helyzet szerdán. Én csütörtökön ráfeküdtem a melóra mint állat, a magam sajátos módján. Ezt azt jelentette, hogy egyáltalán nem alaposan dolgoztam, hanem kiszórtam mindent a lehető legegyszerűbb megoldással. Ugyanis, ha mindent alaposan megnézek és lelkiismeretesen kiszámolok, akkor még mindig ott ülnék. Még 107 hátralékom volt a határidősökből. Csak szórtam, szórtam, valami apróságot mindenben csináltam; közben egy-kettőt az elektromos aktákból is, mert azt sajnos látja a főnökség, miután a belső hálózaton van. Javítást egyáltalán nem csináltam aznap, holott „az az első” (és a másik kettő is!! Egyszerre három darab „az az első” meló van nálunk!)
A pénteki értekezleten – mert muszáj ilyet tartani naponta, holott soha semmi fontos nem hangzik el –, nagy kegyesen bejelentette a buta főnök, hogy a ’szomszéd’ csajt csak azért engedi el szabira, mert befizetett útja van. Azonnal elhatároztam még erősebben, hogy most már ha törik, ha szakad is távol leszek hétfőn. Ha kell, hazudok, ugyan nem befizetett utazást, hanem esetleg „vidéken leszek a családnál, amit már akkor megbeszéltem, mikor lefixáltuk a decemberi szabadságaimat”. Az ugyanis elég gyenge érv lenne, hogy „Én már elhatároztam, hogy 7.00-ig alszom, kényelmesen megkávézom, aztán karácsonyi shoppingolást tartok.”
Íme, azon helyzetek egyike, amikor igenis kell hazudni.
Egész pénteken remegtem az idegtől és 180 volt a pulzusom. Igaz ugyan, hogy erős kávét is ittam, ami kellett is, mert keveset aludtam, és mert hétfőn vért adtam, amitől még ványadtabb voltam egész héten.
Szórtam-szórtam-szórtam az aktákat, a legkevésbé sem figyelve, jó-e vagy sem – jó, nagyjából azért igyekeztem, de amin sejtettem, hogy 35 percet fog igényelni, arra inkább valami sima levelet írtam azzal, hogy ha megkérdik, majd azt mondom ártatlanul, hogy „hát én tisztára úgy értelmeztem”, és mert amúgy is visszaadnák javításban.
Tudtam jól, hogy ennek a megfeszített kétnapi melónak mindössze annyi eredménye lesz, hogy a munkalapomon hivatalosan nem(igen) lesz hátralék, viszont jövő héten az ügyek háromnegyede visszajön javításba. De érdekel engem?? Nem. Mint fentebb írtam: 15 liter vizet nem lehet 10 literes dézsába tölteni. Ennyi sikerül, és kész.
Így telt a pénteki munkanap, gyakorlatilag 6 órán keresztüli tachycardiával, remegett a szám, és próbáltam megfogalmazni, hogy mit mondok majd a főnöknek, amikor bemegyek hozzá a szabimat aláíratni, ő meg közli, hogy sajnos nem mehetek el. Valami fölényes és hidegvérű pár mondat kellett volna, de sajnos síkideg voltam és éreztem, hogy nemcsak remegne a szám, de még dadognék is az idegtől.
Már kész is volt a beszédem, „Nézd, Éva, nekem sajnos mindenképpen el kell mennem hétfőn családi ügyben, amit már három hete megbeszéltünk, akár aláírod a papírt, akár nem”…. – amikor 11.00 körül egyszerűen bejött a szabis papírom saját példányával (nála és nálam is van egy-egy), amire már kiírta a hétfői napomat. És csak annyit kérdezett, hogy végzek-e ma?
Mire persze azt hazudtam, hogy szerintem igen, és reszkető kézzel aláírtam a papírt. Aztán ő kiment, én meg csak azért nem hanyatlottam hátra ájultan a székemben, mert Annamária, a szobatársam is az irodában volt. Így rezzenéstelen arccal melóztam tovább, de közben átkozódtam és puffogtam magamban, hogy baszki, most ezért idegeltem magam két napja egyfolytában, tök fölöslegesen, de hát honnan is tudhattam volna, hogy az én szabimon nem fog hőbörögni (valszeg kiadta a mérgét a másik csajon, és már elfáradt abban).
Hála a jó istennek, hogy a Nagykarácsony c. vicces új magyar karácsonyi filmet néztük meg Zsuzsival azonnal meló után, aztán pedig kávéztunk a Freiben, mert így a jó mozi és a remek kávé, utána pedig a karácsonyi(as) vásárlás teljesen kisimította az idegeimet. Ha nincs ez a program, valószínűleg hazarohanok és megiszom fél liter pálinkát, vagy beszedek három szem Seduxent :-D
A helyzet alighanem megismétlődik majd jövő héten, amikor is hétfőre ÉS keddre is szabim van betervezve, de most már nem érdekel, különben is úgy néz ki, hogy legalább az egyik nap valóban Tesóméknál leszek, tehát nem is kell hazudni.
Ennél kicsit kisebb, de azért épp elég ijesztő eset történt a hétvégén.
Délelőtt több állomásos vásárló körutat terveztem, rendelt könyvek átvételével és pénzfelvétellel, hogy kifizessem a lakbért Faternak, a maradék pedig legyen csak nálam. December van, ugye… Megterveztem az útvonalat – öt állomás! – és a pénzfelvétellel kezdtem, az Astoriánál lévő OTP-ben.
Bementem, kártya be, kód, pénzfelvétel, beütöttem, hogy 99.000.- Ft, és vártam. A gép kattogott, kattogott, kiadta a kártyámat, aztán csak kattogott tovább, kiírta, hogy „bankjegyek feldolgozása folyamatban”, és csak kattogott és kattogottt. Eleinte megértően néztem, aztán kezdtem türelmetlen lenni. Az automata még mindig kattogott. Eltelt már vagy tíz perc. Jó, gondoltam, nincs készpénz a gépben, akkor írja már ki, hogy nincs pénz, és elmegyek.
Közben már két ember is felsorakozott mögöttem.
Ekkor megjött az sms, hogy kivettem 99.000.- Ft-ot és annyival csökkent az egyenlegem; ugyanebben a pillanatban az automata kijelzőjén megjelent, hogy saaaaaajnos, nem tudják teljesíteni a műveletet.
Majdnem agyvérzést kaptam. Úgy éreztem, azonnal szétverem az automatát puszta kézzel, vagy megölöm az alkalmazottakat a bankban (még szerencse, hogy vasárnap lévén nem volt bent senki). Baszki, levonták a számlámról, de nem fizették ki, és nem kétezer forintról van szó!!! Vettem elő a telefont, hogy felhívjam a megadott segélyszámot. De ekkor érkezett egy másik sms, hogy „storno, +99.000.- Ft”.
Szóval a felvételt mégis rögtön jóváírták a számlámon. Ez egy egészen kicsit megnyugtatott, de azért még mindig reszketett a kezem, és síkideg voltam. A következő állomásom a Bookline volt, ahol úgyis kártyával akartam fizetni. Na, most ugrik a majom a vízbe: végül is mennyi az egyenlegem?? Annyi, amennyinek lennie kell, vagy mégis leszívta a köcsög OTP a pénzt?
Eleve a Bookline-ben sem volt egyszerű hozzájutni a rendelésemhez, mert nem akarták elhinni, hogy mailt kaptam az átvételről, kénytelen voltam ott helyben belemenni a freemailembe – nem ez van állandóra beállítva a telefonomon – és megmutatni; közben persze mögöttem felgyűlt a sor…. Baszki, ez egy ilyen nap?? Végül a rendelést kiadták, fizetéskor pedig jólesően láttam, hogy az egyenlegem tényleg annyi, amennyinek lennie kell, vagyis a 99.000.- Ft-ot mégsem szedték le a számlámról tényleges kifizetés nélkül.
De azért ideges voltam. Mi a szarért kell ennyit pöcsölni, miért nem írja ki az automata, hogy „nincs készpénz, menj innen”? És hol veszek fel most igazából pénzt? Mert az ma délután kellene. Mentem a következő állomásra – Aldi – és tépelődtem, hol van a közelben OTP, míg végül negyedóra után eszembe jutott. Oda is mentem, fel is vettem, szóval, ez is jól alakult végül, csak közben lábon kihordtam egy újabb szívinfarktust…
