Egy heti nyápickodás után (= nem futás, menstruáció, lábfájás) tegnapelőtt végre levonszoltam magam a parkba, és sikerült összehoznom 7 kört. Az durván
Azt megfogadtam idén, hogy úgy nem megyek le hogy, három körnél kevesebbet fussak. Annyiért egyszerűen nem érdemes átöltözni és cipőt húzni :-) Tavaly többnyire 4-5-6 köröket futottam, sőt amire a legbüszkébb vagyok, többször sikerült a
Ehhez persze ideális feltételek szükségesek: kevés ember, kellemesen hűvös idő, jó talajviszonyok. A mostani hét kör is ezekkel a feltételekkel teljesült. Valamiért kevesen voltak a parkban, ujjatlan trikó volt rajtam, így jobban szellőztem, és végre sikerült nem „elfutnom a rajtot”, amikor az ember a startnál futni kezd, mint a veszedelem, aztán kilóg a bele már a második körnél. Persze az én esetemben nagyon vicces, hogy „rohanok”, mivel mindenképpen lassan futok – de sokáig –, de éppen azért kell direkt lelassítanom az első körnél, hogy 1. bemelegedjek, 2. sokáig bírjam és beosszam az erőmet.
Az sem árt, ha inspirál valami. Jelen esetben több ilyen is volt: a négynapos pünkösdi hétvégém második napjáról volt szó (pénteken is szabit vettem ki, vagyis egy napot a felmentési időmből), tehát kipihent voltam. Valamint kora délután néztem meg az új Star Trek-mozit. A sok régi film után, amiket mostanában néztem, felüdülés volt egy ennyire modern film, szinte sajnáltam, hogy nem nézhetem 3D-ben. Igen kellemes volt …bár, a sok elragadtatott kritika miatt, én még talán ennél is jobbat vártam, de így is az idei egyik legjobb mozim volt. A főgonosz pedig – különlegesen fontosak számomra a főgonoszok, mint az köztudott :-) - az a Benedict Cumberbatch volt, aki a BBC Sherlock-sorozatának a címszereplője.
Amilyen rugalmatlan vagyok az életben, olyan nyitott vagyok az újdonságokra filmek terén. Erre kitűnő példa a Sherlock, ami a XXI. században játszódik, és nekem marhára tetszett, a főszereplő srác pedig remek volt, egyébként meg naggggyon érdekes az arca. Így nagy elvárásaim voltak a Trek-film ügyében is, és őbenne nem is csalódtam. Eleinte csak egy kissé hátborzongató volt a srác, aztán a film egy pontján bedühödött, és akkor én kimondottan félni kezdtem és ideges lettem, ott a nézőtéren ülve. Én!! :-)
Szóval Benedict, vagyis Khan, valahogy lendületet adott a hosszú futáshoz. Az ilyen mozgalmas filmek amúgy is mindig feltöltenek energiával, és direkt jó futni a megnézésük után.
De hogy a pénteki szabadnap se vesszen kárba, aznap még levadásztam a netről kb. az utolsó Anthony Perkins-filmet, ami még nincs meg, és hozzáférhető. Ez A tizedik napon c. krimi volt, 1971-es, igen jó film, noha igazán lehetett volna még jobb is, mert a rendezés valahogy mintha nem lett volna az igazi. Ennek ellenére a történet és a színészek nagyon ott voltak a szeren. Természetes, hogy Anthony nagyon jó volt, és már-már idegesítően fiatalos (39 évesen hogy nézhet ki 25-nek egy pasi, aki még csak nem is sminkelheti magát vagy festheti szőkére a tollát, mint a csajok?!). De az igazi nagy durranás számomra, hogy Orson Wellest most először láttam egy filmben. Úgy értem, hogy eddig még csak fényképen láttam, vagy hallottam róla. Őt látni valóban nagy élmény volt, tehát a film az apróbb hiányosságai ellenére is bőven megérte a több órás letöltési és kicsomagolási macerákat.
Na, szóval a futás második felében már kikapcsolt az agyam, úgy futottam, mint valami gép – persze, mint valami igen lassú és öreg gép –, a gondolataimat meg hagytam elkalandozni részben Tony, részben Benedict irányába, ami nagyon jót tett a futóteljesítményemnek. Végül is nem teljesen mindegy, mire gondolok, ha addig sem szenvedek, és tudom folytatni a futást? … Sőt olyan kellemesen éreztem magam futás közben, hogy a hetedik körnél még azon is elgondolkodtam, talán lenyomok egy nyolcadikat is. De aztán kezdtem nagyon érezni a bal lábamat, így eldöntöttem, a hetedik lesz most az utolsó, az is nagyon szép teljesítmény tőlem összerogyás nélkül. Az utolsó fél kört jól megnyomtam, a végén még kissé hajráztam is. Az utolsó kétszáz méteren már az egész agyammal csak Tonyra és Benedictre koncentráltam, és szerintem ez adott energiát a hajrázáshoz. Úgy koncentráltam rájuk, hogy a vége felé már szinte éreztem, hogy ezek ketten ott futnak mellettem, és az egyik jobbról, a másik balról belém karolva segítenek a cél felé, ahogy a maratoni futásokon szokták kétoldalról körbevenni a haverok a versenyzőt. Szinte éreztem is a kezüket a könyökömnél, és az volt az érzésem, ha most a célvonal merev bámulása helyett oldalra néznék, még látnám is őket, Benedictet úgy, mint a Trekben, Tonyt úgy, mint a Tizedik napon-ban :-)
…Most utólag belegondolva ha Benedict mint Khan futna mellettem, asszem, még a gepárdok világrekordját is megdönteném :-)
Aztán beértem a célba, nekidőltem a kedvenc fámnak, lihegtem, leráztam a lábamat, és hazavonszoltam magam. Másnap pihenőnapot tartottam, ma este pedig szerintem újra lemegyek futni, csak hogy hozzászoktassam magam az ilyen, hosszabb távokhoz.
Ugyan most éppen állatira fáj a lábam, hiába kentem be rögtön a
