Kis feszkó van bennem, holnap megyek becsekkolni a (papíron) új munkahelyemre. A szituáció eleve feszélyezne kicsit, de ez ráadásul a világ végén van.
Illetve amilyen az én formám, ez a cég egy roppant kellemes központi helyen volt, ahová csukott szemmel álmomban is eltalálok, de pont fél évvel ezelőtt kiköltöztek a … hát hogy brutálisan őszinte legyek, a halál f*szára.
Teljes mértékben nagyvárosi ember vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, egy hónapnál hosszabb ideig sosem voltam távol a várostól, és nagyjából büszke is voltam rá, hogy eléggé feltalálom magam majdnem minden részében. Ehhez képest már egy hónapja jól pofára estünk, mikor Barbival – tizenöt évvel idősebb, mint én, szintén világéletében itt élt – Újpesten kerestünk egy amúgy teljesen egyszerűen megtalálható boltot. Csak hát az már a mi életterünkön kívül esett…
Ahová én holnap megyek, az szintén olyan, ahol korábban még sosem jártam. Heteken át nézegettem a térképet, útvonalterveket és menetrendeket hívtam le a netről, a műholdas Google-térképen tájoltam be a helyszínt. Pénteken meló után a gyakorlatban is kiruccantam oda, hogy a szememmel lássam, mielőtt élesben kell odamennem, nehogy valami gikszer közbejöjjön.
Ez szokásom egyébként: egy pesterzsébeti esküvőn is előző nap becserkésztem a házasságkötő termet, hogy másnap biztosan odataláljak. Sikerült is. Az igaz, hogy előző nap viszont pont hogy nem találtam oda, mivel korábban szálltam le a buszról…
Na szóval, az ’új munkahelyemre’ többféle módon is el lehet jutni. Én úgy döntöttem, hogy odafelé így megyek ,visszafelé meg úgy. Meló után tehát a metróval elmentem addig, ahol fel kellett szállni a villamosra.
Persze hogy az a metróvonal megy oda, amelyiknél az a szokatlan, ha nem füstöl vagy gyullad ki. Ezúttal nem történt ilyen, viszont valamelyik megállóban csak úgy megállt és tíz percig nem ment tovább. No de sebaj, ez még csak próbaút.
A villamost simán megtaláltam. Azonnal el is indult. És aztán csak ment, és ment, és ment, és ment. Eleinte élveztem. Sosem jártam erre, vagy ha igen, csak autóval és nem odafigyelve. Olyan tájék volt, mint a Nagyváradról a magyar határ felé vezető út, ahol szintén megy egy állati hosszú egyenes villamosvonal.
Hát ez a villamos is úgy csinált, mintha a román határig akarna közlekedni. Egy idő után azt hittem, soha többé nem lesz vége ennek az útnak. Egy kedves vasúti sorompónál is álltunk tíz percig. A huszonötödik megálló után abbahagytam a számolást (elfogytak az ujjaim), és a menetidő kb. negyvenedik percében végre megérkeztünk a végállomásra.
Innen elméletileg egyszerű volt a továbbhaladás: egy hosszú út keresztezte a villamos vonalát, azon jár több busz is. Bármelyikre felpattanok, négy megálló, és ott vagyok. Jött is egy „bármilyen” busz (veszettül száguldó régi Ikarus, nyitott ablakokkal, hogy még teljesebb legyen a sebességélmény). Erősen kapaszkodva túléltem az utat, sikeresen eltaláltam a megállót. Ott ügyesen észrevettem a körforgalmat, amiről a műholdas térkép már említette, hogy ott kell lennie. A körforgalomból a buszos útra merőlegesen leágazott egy újabb út, na ez volt az enyém. Mobilról megnéztem az időt a buszmegállótól kezdve, és szép kényelmesen talpalni kezdtem. Mentem és mentem és mentem, aztán hirtelen ott volt előttem a Cég (nyolc perc kényelmes gyaloglás a buszmegállótól).
Elmentem a kapuig – hogy ezt az időt is lecsekkoljam – aztán 180 fokos fordulattal visszakanyarodtam, hisz csak ennyi érdekelt.
Azt csak visszafelé vettem észre, hogy térfigyelő kamera van felszerelve. Vajon mit gondolhattak, amikor egy elszántan gyalogoló nőt láttak a kapujuk felé menni, aki hirtelen megfordul és egyszercsak elmegy onnan?
Visszatalpaltam a buszmegállóig – természetesen az ellenkező irányú megállót értem ezalatt -, kinéztem, hogy melyik busz az, ami kellemes nekem. Jött is az illető busz két percen belül. Felszálltam rá. Sőt még le is ültem kimerültségemben, holott ez is régi, rázós fajta Ikarus volt nyitott ablakokkal, de ez ekkor már alig érdekelt, úgy elfáradtam a felderítőútban.
A busz ment, és ment, és ment, és ment. Szép kis kertvárosi részeken haladtunk át. Fogalmam sem volt, hogy ilyen része is van az én városomnak. Ilyen utca, olyan megálló, körforgalom, terecske, vasúti átjáró; hopp, most hirtelen gyanúsan sok ember szállt fel… kezdtem idegeskedni, mi van, ha ez most a Jászberénybe tartó távolsági busz, és én egyszerűen rossz járműre szálltam fel? De nem. A busz kb. harminckét perc menetidő után megérkezett a nagy metróvégállomásra, ami az én lakásomhoz képest még mindig a sátán segge alatt van, de most, „odakintről” jőve, kimondottan ismerős és otthonos helynek tűnt.
Leszálltam a buszról, és rögtön megkerestem, honnan indul visszafelé. Nehogy „élesben” eltévedjek. Ezek után pedig felmentem az egyik lépcsőn, lementem a másikon, mert a metróvégállomás egybeépült a buszvégállomással, a vasútállomással, és az egésznek a tetejébe egy rohadt nagy bevásárlóközpont is épült, tehát még én is, aki 35 éve egy kétmilliós városban élek, olyan tanácstalanul tébláboltam a lépcsők és táblák tömkelegében, mint falusi nénike, aki hatvan év után először érkezik meg a megyeszékhelyre.
Olyan fáradt voltam, hogy majdnem elaludtam a metrón. De azért megnyugtatott, hogy nem vadidegen helyre kell mennem pár nap múlva, és most legalább tudom, melyik útvonal a nyerő. A villamosos verziót például hanyagolni fogom a jövőben.
Most már csak egy dolog aggaszt a holnappal kapcsolatban, ez pedig a vécé, már ha szabad ilyen ízléstelen témát említenem. Egy dolog, hogy idegességemben gyakran járok pisilni, de ezt tudom kezelni, ha minimális folyadékot iszom. Ezzel szemben most éppen menstruálok is, de nem kicsit. Abszolút semmi bajom nincs, nem fáj, nem vagyok gyenge, viszont óránként kell tampont cserélnem. Ha marad alatta egy maxibetét, az egy újabb óra alatt betelik. Ez azt jelenti, hogy még ha mindent frissre cserélek a buszvégállomáson, a tampon akkor is megtelik pont mire a Céghez megérkezem. Most három eset lehetséges: 1. holnapra csitul kissé a menzeszem. 2. Rögtön első tevékenységem lesz a Cégnél, hogy felkeresem a mosdót (ciki). 3. Éjszakai intimbetétet és egy számmal nagyobb, ún. mamatampont helyezek fel, amit valamikor régen még a négygyerekes kolléganőm adott kölcsön, és az még ilyen napokon is két órán át kitart – ezzel talán kihúzom a buszvégállomástól a Cégig, a Cégnél töltött időt, valamint vissza a buszvégállomásig. Csak el ne üssön egy autó útközben, mert ha a mentősök levetkőztetnek, és meglátnak így, szarrá fogják röhögni magukat…
