HTML

a hallgatag macska naplója

Ezt személyes blognak szánom ("csak én és a világ angolul beszélő része tudhatja" :-). Lusta vagyok kézzel írni a naplót, a tinta is elmosódik egy idő után. Olyasmiről írok, ami velem történik, vagy ami arról jut eszembe. Tekintve, hogy főállású, (harmincas) negyvenes irodai patkány vagyok, borítékolhatóan nem lesz 007-es szintű a feszültségfaktor: könyvek, filmek, munka, család, töprengés.

Friss topikok

Horrorok, orvosok, Molly

2013.05.29. 20:48 csendes macska

Miért is kell nekem esténként spanyol horrorfilmeket néznem??... Az Ördöggerincre van „mentségem”: hangszóró vásárlása közben a DVD-szekcióban ott volt, valami nevetséges összegért. Hangszóró kell a számítógéphez, egy 700.- Ft-os DVD-et pedig nem hagyhatok ott, mikor azt a Faun labirintusa rendezője rendezte, annak a „kistestvéreként” szokták emlegetni és még sosem láttam.

Kellett a horror, mert hétfőre terveztem be az új munkahelyhez szükséges orvosi alkalmassági vizsgálatot. Az ilyesmi előtt mindig ideges vagyok kissé (egyrészt, mert orvos, másrészt, mi van, ha azt mondja, alkalmatlan vagyok?) – és a feszültség oldása céljából tettem be az Ördöggerincet vasárnap este.

Eddig nyugtató hatás tekintetében minden horror és thriller közül nálam a Psycho vitte a pálmát. Az Ördöggerinc valamiért nem érte el most ezt a megnyugtató és pihentető hatást – bár nagyon jó film volt, fantasztikus helyszínen játszódott, az operatőrt és a zeneszerzőt pedig külön megpuszilnám. Sőt: a gyerekszínészek – akikből sok volt, lévén árvaházban játszódik – egytől egyig királyul játszottak, pedig ezt ritkán mondom.

 …De mégis – úgy megijedtem a szellemtől (én! aki horrorfilmeken nőttem fel!), hogy kimondottan idegesen aludtam, az meg külön nyugtalanított, hogy a forgószékem az ágynak háttal állt, azt pedig éppen a Psycho révén tudjuk, hogy nem jó dolog…na szóval az Ördöggerinc jó film és jó dráma volt, de mint kikapcsolós horror, nálam nem működött. Ettől függetlenül hamarosan meg fogom nézni újra, mert nagyon jó.

Hétfőn tehát előzetes orvosi alkalmassági vizsgálat. Nincsenek túl jó emlékeim az ilyenekről. Vagyis totál semleges élményeim vannak, kivéve egyetlen munkahelyemet, ami félig-meddig fegyveres szerv volt, és ezért, noha közönséges irodai aktakukac melóra vettek fel, de előtte úgy átvizsgáltak orvosilag, mintha Mars-expedícióra készülnék. Szemészet, fülészet, bőrgyógyászat, ideggyógyászat, nőgyógyászat (!), labor, komolyan, két napig ki sem jöttem a szakrendelőből.

És sajnos kétféle orvosnál szoktam lódítani: az egyik a véradás, a másik a foglalkozás-egészségügy.

Most például megkérdezte a doki, miféle betegségei vannak a szüleimnek. Apám cukorbetegségét bevallottam, de anyám ilyen-olyan nyavalyáiról már egy szót sem ejtettem. Megkérdezte, van-e visszerem. Nincs – hazudtam rögtön, holott van egy kicsi, már amennyiben a térdhajlatban lévő vénatágulat a visszér (tudtommal az). De ha ezt megmondom, akkor rögtön azt akarja, hogy mutassam meg, elkezd hümmögni, rosszabb esetben gyógyszert ír fel vagy horribile dictu, műtétet javasol; még rosszabb esetben pedig kitalálja, hogy például akkor nem is végezhetek ülőmunkát. Akkor hogy dolgozzam, bogaram?

Ezek után megkérdezték a magasságomat és a súlyomat. A magasságról az igazat közöltem, de a súlyomról azt állítottam, hogy 55 kg – az orvosok azt szeretik, ha minél több kiló az ember, ezért véradások előtt is ezt mondom – pedig most épp 52,1 kg vagyok. Hol vannak már az április eleji régi szép idők, amikor 50,0 is voltam! …

A doki megtaperolta a hasamat, meghallgatta a tüdőmet és a szívemet. Baromi ideges lettem, mert októberben a kardiológus is ilyen egyszerű fonendoszkópos kagylózással jött rá a mitralis prolapsusomra, ami ártalmatlan szívbillentyű-nyavalya, viszont ha ez a doki most rájön, még képes és nem adja meg az alkalmasságimat.

De nem jött rá… Viszont levetette velem a szemüveget és nézegette a szememet. Kérdezte, tudom-e, hogy az egyik szemem kisebb (nem, vazze… marha). És hogy biztos gyengébben is látok rá… Mondtam, ó igen, egy kicsit, születésem óta. Hogy gyakorlatilag nem látok arra a szememre, azt nem mondtam meg. Mert monitor előtt dolgozom, irodában, és van rá esély, hogy fél szemmel talán nem adja meg az alkalmasságimat…

Ezek után már csak alá kellett írnom egy papírt, hogy az általam közöltek a valóságnak megfelelnek, és nincs eltitkolt betegségem :-)

Az alkalmassági papírral a kezemben, megkönnyebbülten indultam haza. Siettem, mert bár eredetileg nem akartam otthon gubbasztani egy szabadnapon, de pont aznap délelőtt, dokihoz indulás előtt írta ki valaki a Tony-féle fórumra, hogy azt a filmet, amit eddig csak németül és elképzelhetetlenül vacak minőségben lehetett nézni, most feltették a youtube-ra. Ahol lehetőleg iszonyú gyorsan meg kellene nézni, mert onnan hajlamosak leszedni, amint észreveszik, hogy nem jogtiszta cucc van fent. (Ismét a vesszőparipám: tessék kiadni DVD-n!)

Tehát dokitól hazafelé beugrottam alkoholmentes sörért a közértbe, aztán a gép elé pattantam. Nos hát, a filmben kicsit csalódtam. 1970-es volt, kedvencem 38 éves benne, és természetesen ő, mint mindig, nagyon jó, és relatíve helyes is. Azért mondom, hogy relatíve, mert itt amolyan egyszerűbb embert játszott, olyan vidéki állattartó-félét (tehenek, lovak, tanyaház, farmer kertésznadrág, sár, tehénlepény, lócitrom). Tehát túl csinos nem is lehetett, amellett érezhetően jobban állnak neki az értelmiségibb szerepek, de azért kellemes volt. Viszont a sztori 40 évet ölelt fel, ezért a végére öreg lett és meghalt (most kellett ezt? nem volt elég a valóságban?) És ami még ennél is idegesítőbb: megint egy csajjal volt viszonya, aki egy másik fickót választott helyette – ha jól értettem, a testvérét – aki nagyságrendekkel rondább volt.

Itt persze megint az jutott eszembe, ami pl. a Brahmsnál, miszerint ki a fene akarna bármilyen más pasit, ha Tony Perkins a közelben van? Ezenkívül az is eszembe jutott, milyen remek, hogy a saját magántesóm és én különneműek és heteroszexuálisok vagyunk, ezért aztán soha nem fordulhatott elő, hogy ugyanabba az egyénbe legyünk szerelmesek, és vitatkoznunk vagy pláne verekednünk kellene emiatt, ami itt a filmben megtörtént.

Sőt, mivel különneműek vagyunk és az egyikünk kétszer akkora, mint a másik, még az sem történhetett meg, hogy elszedje tőlem a melltartómat vagy a blúzomat, ami talán még fontosabb is, mint az előző, mert a pasi ingyen terem, viszont a melltartó vagy a blúz kemény ezresekbe kerül :-)

Tehát, a logikátlan cselekmény (más pasi) és a szomorú befejezés (meghalás) ellenére azért roppantul örültem, hogy most végre a Lovin’ Mollyt is láttam, méghozzá a youtube-on, ahonnan ekkor még nem szedték le. A képminőség a német verzióhoz képest egyszerűen csodálatos volt, a hang pedig az eredeti angol, amiből úgy 10%-kal többet értek, mint a németből, tehát így a film szövegéből akár 11 %-ot is megértettem. Tiszta szerencse, hogy kábé kikövetkeztettem, hogy verekedés esetén haragszanak egymásra, csókolózás esetén szerelmesek egymásba stb. És amikor kisborjú született és megpuszilták, akkor örültek neki :-)

Az Ördöggerincet annyira emlegették a netes filmes fórumokon a „Faun kistestvérének”, hogy este – már csak a Molly szomorú vége miatt is – elővettem a Faun labirintusát, és most azt néztem meg.

Azt hiszem, ez volt az első spanyol film, amit láttam, és amikor anno szinkronnal kezdtem nézni DVD-n, rájöttem, hogy a spanyol ebben az esetben annyira szép, hogy visszatettem eredeti nyelvre. Pedig szinkronpárti vagyok. De a spanyol filmeket azóta mindig eredeti nyelven nézem. Ilyen volt a REC is – jó, az horrorfilm, horrort pedig tényleg eredetiben kell nézni, valahogy érezhető, hogy a szinkronszínészek nem féltek igazán :-)

A Faunt nagyon szeretem, de olyan sírós film – úgy értve, hogy én sírok rajta, nem a filmben sírnak –, hogy ritkán szoktam nézni. Ezért egy csomó dolgot már el is felejtettem belőle. De most is ugyanannyira tetszett, mint bármikor korábban. Már eleve gyönyörűek a képek; a rendező, a zeneszerző és az operatőr is ugyanaz, mint az Ördöggerincben. Itt is nagyon jók a színészek – még a gyerekszínész kislány is – itt is van természetfeletti, de spanyol polgárháború és emberi gonoszság is. A fantáziavilág teljesen elragad! Természetesen a Faunt is nagyon csípem, a „lakoma-jelenetnél” pedig még mindig összefosom magam. Pedig hányszor láttam már!

Na és, a végén, amikor a kislánynak oda kéne adnia a csecsemő öccsét, de ő nem hajlandó:

- Feláldoznád a királyságodat ezért a vakarcsért, akit alig ismersz?!

- Igen! Mindent feláldozok!

Ezen mindig bőgök. (Most is, miközben írom.) Ráadásul maga a vége is brutálisan drámai, miközben ha úgy nézzük, happy end is. Lehet vitatkozni, hogy melyik befejezés az igazi, mint mondjuk az Eredetnél… de minek?

 

 

komment

Címkék: szabadság filmek

süti beállítások módosítása