Sokáig nem ismertem személyesen kutyákat, sőt gyerekkoromban féltem tőlük. Ijesztően ugattak, és tudtam, hogy harapnak is, ha akarnak. Az sem segített, hogy szüleim közölték, ha félek, azt a kutya megérzi és akkor megharap. Ez különösebben nem nyugtatott meg, úgyszólván ördögi kör alakult ki, hisz ha féltem egy kerítés mögött ugató kutyától, azt semmiképp nem tudtam leplezni, mert ő úgyis megérzi, és ezért megharap…
Tinédzserkoromban aztán megismerkedtem Anikó barátnőm fekete keverék kutyájával, aki nem harapott meg, sőt kedves volt hozzám, és onnantól kezdve nem félek a kutyáktól. Jó, persze ha felém szalad egy veszett pitbull vagy egy éhes dobermann, akkor igen nyugtalan leszek, de alapvetően csípem ezeket a dögöket.
Anikónak aztán több kutyája is volt egymás után, köztük az alaszkai malamut, aki egyszerűen gyönyörű volt, és teljesen normális, holott később olvastam olyan hírt, hogy a malamut megeszi a csecsemőket (esetleg nem kellene lakótelepi lakásban tartani a hideg égövi, nagy mozgásigényű kutyákat). Később pedig a menhelyről örökbefogadott két kiskutya érkezésekor éppen ott voltam, és azok a dögök kifejezetten szerettek engem. Roppant jó érzés volt, mikor a két vacsorázó kiskutya, ha kimentem hozzájuk a kertbe, simán otthagyta a kaját és odajött hozzám, hogy a kezemet nyalogassa :-)
A mi családunkban nem volt kutya, mert 1. folyton hatodik, harmadik, ötödik emeleti lakásokban laktunk, 2, mindenki dolgozott és iskolába járt, így nem volt, aki levitte volna napközben a jószágot, 3. egyszerűen nem volt hagyománya a dolognak. Mikor Tesóm elköltözött Sógornőmhöz, náluk már tartozék volt a nagy, sárga szemű, fekete kutya, akit öcsém úgy jellemzett, hogy nagy és félelmetes állat. Később többször találkoztam szóban forgó a kutyával, aki valóban nagy és fekete volt, de nemigen volt ijesztő. Odajött hozzám, kedvesen nézett rám és meleget lehelt a lábamra :-)
Sajnos ez a kutyus, akivel csak néhányszor találkozhattam, felköltözött az angyalok közé. Ezután következett némi szünet, és ekkor jött Saláta! Ugyanolyan típusú, mint elődje; fekete, krokodilorrú, barna szemű lány állat. Nagytestű kutya, ami azt jelenti, hogy már örökbefogadásakor, három hónaposan sem volt apró. Azóta ügyesen megnőtt 50 kilósra :-)
Saláta elég izgága és eleven dög, régebben zabolátlan is volt („nagy és szenvedélyes állat”), de aztán sokat járt kutyasuliba és megjavult. Most, ötévesen már kimondottan jólnevelt. Értelmesebb, mint néhány általam személyesen ismert ember, és jobb színésznő, mint több emberi művész :-) Úgy tud hízelegni, mint akárhány macska, és amikor elköszönsz tőle, hogy bemenj a házba – és őt egyedül hagyd az udvaron – bánatos, nagy szemeket mereszt rád, leül és meghatóan néz: ez a Csizmás Kandúr-nézése. Az is teljesen egyértelmű, hogy lány: nagy barna szemei vannak, és őzike bokája, ezenkívül törleszkedik és dorombol, konnektororrát az ember hasába dugva.
Selymes kis csutkafarkú, lobogó fülű jószág, akit nem lehet eleget simogatni. Egyszerre tűnik nagynak és kicsinek: egy nagy, batár dög, akit muszáj megdögönyözni; sőt megenni sem lehet rossz, amint ezt antivegetáriánusként sokszor megjegyeztem (lehet, hogy ő is így gondol rám? :-) Ugyanakkor pici, poronty kutya, egy kis toportyán, aki gyerekszerű, és akit kismadárnak, pintyőkémnek és apró borjamnak is szoktam szólítani, ha nagyon ellágyulok és rám jön a nagynénis gügyögés (és ha nem lök fel merő szeretetből :-D)
Állatokat talán nem illendő csókolgatni, de Salátát többször is megpusziltam már. Igaz, hogy mindig a kis feje búbját, mert ott a legtisztább, és mert kissé bennem van a félsz, hogy ha az arcát puszilnám meg, akkor leharapná az orromat, persze tisztán szeretetből :-)
Relatíve ritkán találkozunk, csak ha kimegyek Tesómékhoz. Földrajzilag kissé távol laknak, ennek ellenére rendszeresen találkozunk, de az ritkább, hogy én kimegyek hozzájuk. Ezért van az, hogy amikor kimegyek, először félórát örömködök az udvaron a kutyával és csak utána üdvözlöm a háziakat, mert a családtagokkal bármikor összefuthatunk a városban egy kávéra vagy mozira, viszont Saláta egyedül nemigen jön be a városba, és csak az állandó lakóhelyén elérhető.
Ezért különösen kellemes élmény volt, mikor a legutóbbi Őrségben töltött hosszú hétvégére Tesómék magukkal hozták az állatkát is. Mire Faterom és én leértünk a helyszínre, ők már mindhárman ott voltak, és a kutya boldog lihegéssel fogadott minket. Egyébként csöndes dög, nemigen ugat, inkább csak szuszog, röfög, vagy néha tüsszent. Sőt előfordul, hogy egészen meglepő hangokat ad ki magából.
Bevallom, nem hittem volna, hogy ilyen kevés gond lesz Salátával a hétvége alatt. Arra számítottam, hogy majd hullajtja a szőrét, netán odapisil a csempére vagy felugrik az asztalra, ahol a kaja van. Ezzel szemben első szólásra leült Sógornőm és Tesóm közé, egész vacsora alatt befogta a pofáját és nem avatkozott közbe, utána pedig leheveredett a földre és szuszogva szunyált, míg mi a magyar-román meccset néztük. (Kár volt.)
Éjszaka bent aludt a szüleivel. Állítólag zajongott és csámcsogott álmában, mivel a meccs alatt kialudta magát és volt energiája a zajongáshoz – de ez engem egyáltalán nem zavart, mert én távolabb aludtam tőlük :-)
Másnap jó húsz kilométeres kirándulást tettünk a környéken, és felkészültem rá, hogy a nem rendszeresen sportoló kutya majd idővel kinyúlik, és vihetjük a hátunkon, vagy félóránként megállhatunk, hogy szusszanjon. Ezzel szemben szépen gyalogolt mellettünk mindvégig, igaz, hogy lihegett, de hát szegény állat csak a nyelvén át tud hűsölni. Jóformán a füle botját sem mozgatta, amikor falvakon haladtunk át és az ottani kutyák megugatták.
Víziszonyos létére még a patakba is belement térdig. És amikor víz alatti mélyedésbe lépett, akkor fejtetőig :-D Sokat röhögtünk rajta :-) Végig nyugodtan viselkedett, még a sötét erdőben is. Az igaz, hogy igyekezett mindig úgy helyezkedni, hogy lehetőleg két ember közé kerüljön – biztos, ami biztos :-)
Utolsó napon bicikliztem – ez külön történet lesz –, Saláta és tesómék gyalog kísértek. Saláta abszolút nem izgágáskodott a biciklizés láttán (ebből is látszik, hogy jó idegei vannak). Több ízben különböző irányokba indultunk, és előfordult, hogy a jószág engem követett, és nem őket :-) Eleinte. Később aztán elfáradt, és amikor én az egyik irányba eltekertem, Tesómék pedig a másik irányban bementek a sötét erdőbe, akkor a kutya egészen egyszerűen leült az útra – arccal Tesómék irányába –, és várta, hogy előbb-utóbb majdcsak előjönnek. Igaza is volt.
Nekem muszáj volt visszafordulnom, leguggoltam mellé, és tutujgattam a dögöt; sosem hittem volna, hogy így lehet szeretni egy ilyen bolond kutyát :-)
Még a búcsúfényképezkedéskor is jólnevelt állat módjára viselkedett. Komolyan, jobb volt, mint sok kisgyerek, ezek után már azt sajnáltam, hogy korábban nem hozták el Tesómék, pedig volt róla szó – de persze lehet, hogy neki ötéves korára nőtt be a feje lágya, és egy évvel ezelőtt még egy kis istencsapása lett volna. Nekem mindenesetre maradandó emlék ez az első kutyás nyaralás.
