Több mint két hónapja halogatom ennek a bejegyzésnek a megírását, mert hogyan is lehetne leírni azt, hogy Endre november elején meghalt, és azóta rosszabb hely lett a világ.
… Jó, lehet, hogy az eszemmel számítottam rá, mivel szeptember óta betegeskedett és Öcsém, Ági és Anikó szerint is ő már inkább be akarta fejezni és el akart menni, és ezt én is valószínűnek tartottam, de a szívemmel valahogy sosem voltam képes elhinni.
Nyáron találkoztunk utoljára, amikor én már másnap visszafordultam, mert csak három nap szabit tudtam kiharcolni és hétfőn nem tudtunk hajnalban elindulni, mert Ági rosszul volt, csak este indultunk, kedd reggelre érkeztünk, a Hargita Intercity pedig szerda reggel indult haza Csíkszeredából. Kedden Endre reggelivel fogadott és nekem csak annyi tűnt fel, hogy kicsit soványabb, de ezt még jónak is tartottam akkor. Hosszan dumáltunk a kőasztalnál, utána mi hárman kirándultunk Hargitafürdőre, aztán vacsoráztunk és söröztünk. Szerda reggel Endre kivitt engem a vonathoz, ami korábban jött, és én idegességemben gyorsan felugrottam rá, szinte el sem búcsúztam tőle tisztességesen, és ekkor láttam utoljára.
Szeptemberben mondta Öccs, hogy beteg, akkor fel is hívtam, és azóta folyamatosan drukkoltam neki. Októberben írtam lapot a születésnapjára, amit már valószínűleg el sem olvasott. Novemberben egy pénteki napon épp filmet néztem, amikor Öccs hívott a szörnyű hírrel.
Órákon át bőgtem és alig bírtam valamennyit aludni éjjel. Szombaton visszahívott Öccs, hogy kedden lesz a temetés, le kéne utazni rá. Én épp szabin voltam hétfőn-kedden, de hétfőn lakbért kellett volna fizetnem, görcsbe állt a gyomrom, hogy meg kell értetnem a gyengeelméjű tulajjal, hogy elnapolom a fizetést. És még mennyi elintéznivaló, lejt venni, biztosítás stb. … Aznap éjjel csak hánykolódtam. Közben pedig még azt a gondolat is nyomasztott, hogy Endre most egy hűtőházban fekszik. Egyszerűen felkeltem az éjszaka közepén és keresztrejtvényt fejtettem, mert nem voltam képes aludni.
Vasárnap – előre tervezetten – kimentem Öcsémékhez, akkor derült ki, hogy a temetésre nem tudunk lemenni, mert Anikó még nem ért haza valahonnan külföldről és hárman mennénk. De egy későbbi időpontban lemegyünk meglátogatni a sírját.
Aznap éjjel Endre megjelent álmomban és már tudtam valamennyit aludni. De iszonyúan kivoltam, akár az utcán is nekiálltam sírni és komolyan depresszió jött rám, mert, ha Endre meghalt, akkor bármi tragédia megtörténhet.
Nem tudom jól megfogalmazni, hogy mit jelentett nekem Endre, de ő volt az, aki miatt egy szál magamban felültem egy vonatra és elutaztam egyedül egy másik országba. Aki engem ismer, az tudja, hogy ez mit jelent.
November 27-28-ra tűztük ki végül a sír felkeresését. Öcsike, Anikó és én utaztunk, mert olyan sokszor voltunk nála így hármasban. Most már volt idő lejt váltani és Románia-térképet venni is az út előtt.
Vasárnap este kiutaztam Öccsékhez, ott aludtam, hétfőn iszonyú korán keltünk. Zuhany, reggeli; odajött Anikó és hajnali fél 6-kor elindultunk. Most a gyorsaság volt a szempont, így nem a szokott 4-es út – Nagyvárad – Királyhágó – Kolozsvár – Marosvásárhely – Szereda útvonalon mentünk, hanem az M5-ösön a nagylaki határátkelőig, és utána Arad – Temesvár – Déva – Nagyszeben, mert így elég sokáig autópálya van és bár távolságra hosszabb, de időben gyorsabb.
Simán le is értünk a határra talán még reggel 8 előtt. Utána ugyanolyan uncsi autópálya következett, mint addig… Temesvár és Arad is az Alföld, hiába. Öcsike nagyon vágyott egy becsületes cappuccinóra, de normális benzinkút egyszerűen nem volt, csak bádogvécék meg sima kutak, semmi shop. Egy kriminális helyen megálltunk pisilni, aztán tapasztaltuk, hogy egy ponton elfogy az autópálya. (Az én térképemen mondjuk ez látszott is, de lehurrogtak, mikor megemlítettem.) Onnantól autóúton haladtunk tovább. Igazán szép volt, csak az idő vasfoga repült felettünk, ahogy relatíve lassan közlekedtünk a kis hegyi falvak közt a szerpentinen…. Aztán kb. Déva magasságában megint lett autópálya. Simán mentünk tovább, majd végre Nagyszebennél, ahol amúgy is elhagytuk volna a pályát, találtunk becsületes benzinkutat, shoppal, kultúr vécével, cappuccinóval! Öcsike boldog volt, de mi is ittunk.
Észak felé fordultunk, kis szász falvak, Medgyes, Segesvár, és innen már ismertem az utat. Nagyon szép volt, még sosem jártam ilyen kvázi téli időben Erdélyben - +2 fok volt, és Csíkszeredában havazást jósoltak – mindig csak nyáron voltam itt, illetve tavaly ősszel négy napot októberben.
A Hargitán járhattunk, amikor szemerkélni kezdett a hó, egyidejűleg sötétedni is kezdett. Csíkszeredába már sötétben érkeztünk. Letettük a kocsit és először vásároltunk ezt-azt, már rögtön a másnapi hazaútra is, illetve aznap estére Endrére emlékezős sört is. Virágot is vettünk. Bioboltba is mentünk, mert Erdélyben kapható pár cucc, ami otthon nincs. Én pl. aranygyökér kapszulát vettem 13,99 lejért, ami otthon 4-5.000.- Ft. ...
Aztán elfoglaltuk a szállást. Második nekifutásra kaptunk jó kis háromágyas szobát, isteni kényelmes kis szobácska volt, akár egy hétig is el tudtam volna szunyálni benne. De már iszonyú éhesek és fáradtak voltunk. Irány az étterem!
Anikóval lementünk előre, és rendeltünk füllevest, amit Öccs úgysem eszik a hús miatt. Utána a főétel. Eszméletlen jó volt, bár igaz, talán bármit felfaltunk volna annyi úti kaja és a koránkelés miatt…
Utána kezdődött a megemlékezés, sörrel. Mikor elkezdtünk Erdélybe járni, még csak Ciuc sör volt, aztán megjelent a Csíki, és kérdeztem Endrét, hogy ugye most örül, mire mondta, hogy hát, neki a Ciuc jobban ízlik … :-) Így most Ciuc sört rendeltünk Endre emlékére. Én csak egyet, mert fejfájásom volt, a fiatalok többet. Sírós-nevetős sztorizás következett, most már csak villanásokra tudom felidézni, mert fáradt és piás voltam, plusz ott ültünk pont a pincér pultjával szemben, szóval én nem nagyon tudtam elengedni magam, de Öcsi és Anikó igen. Ők kb. most borultak ki úgy, mint én november elején. Újra és újra rendeltek egy-egy Ciucot, és összességében kb. 23.00 óráig ott ültünk.
Felvonszolódtunk a szobánkba, Öcsiék közölték még a vacsi előtt, hogy ők nyitott erkélyajtónál akarnak szunyálni, én pedig tiltakoztam (november vége volt és havazott!!) Szerencsére most már úgy be voltak nyomva, hogy észre sem vették, hogy én az erkélyajtóhoz osontam és azt belöktem annyira, hogy épp csak milliméteres rés maradt. Így nem fagytam kockára éjszaka.
Elsőnek ébredtem kedden, zuhanyoztam és észleltem, hogy éjszaka tetemes mennyiségű hó esett. Egyébként gyönyörű volt, csak aggódtam, eljutunk-e simán a temetőbe, majd utána haza.
Anikó nem volt jól, így Öccsel kettesben reggeliztünk. Mondanom sem kell, hogy szintén isteni volt. Főleg a sajtos-sonkás ráncsi és a tejeskávé utána.
Ezután összepakoltunk, lecuccoltunk a kocsiba és kicsekkoltunk. A kocsit le kellett vakargatni a hó miatt. Nagyon nyomasztó volt, hideg kedd reggel, és mi arra készültünk, hogy Endre sírját meglátogassuk. Endre sírját!! Ezt iszonyú így kimondani!
A falut nem a főútról közelítettük meg, hanem „hátulról”. Nem mentünk el Endre háza előtt, sem más ismerős felé. Egyrészt – már idő sem volt rá, a hazaút előtt, másrészt szerintem mindenkinek a szíve megszakadt volna, ha most bárki ismerőssel összetalálkozunk.
A temetőben nem volt senki, mármint a föld fölött. Mindent belepett a hó, ami egyébként is szemerkélt most. Aggódtam, egyáltalán hogy találjuk meg Endre sírját, de végül csak meglett: kb. vállmagasságig beborították a koszorúk és virágok, holott már három hete megvolt a temetés. De én azért még elhúztam a virágokat a fejfa elől, hogy lássam a nevét. Az volt.
Letettük a virágokat és a gyerekek mécsest gyújtottak – amit én állat elfelejtettem –, aztán álltunk ott egy percet. Én bőgtem. Utána elindultunk hazafelé.
Az út kb. ugyanúgy telt, mint tegnap idefelé jövet. Szerencsére járható volt, a hó még nem volt magas és az út tiszta volt. Később pedig, ahogy távolodtunk, már egyre kevesebb lett a hó, aztán pedig meg is szűnt. Budapest Bárt meg István a királyt hallgattunk.
A táj gyönyörű volt, de mindhárman egyetértettünk, hogy ez így már nem az igazi. Mi eddig mindig abban a szerencsés helyzetben voltunk, mikor Erdélybe jöttünk, hogy az út végén ott vár ránk Endre. Illetve mikor elmegyünk, akkor visszavár minket. Most, hogy Endre már nincs, mintha az egész Erdély valamit elvesztett volna a szépségéből. Persze, hogy a Hargita nem csúnyul meg, vagy Segesvár belvárosa sem lesz rusnyább, de így, hogy Endre már nem vár minket, egyszerűen … Valahogy már csak simán egy szép táj, vagy egy szép város az egész.
… Most, hogy ezt írom, úgy érzem, nagyon szívesen visszamennék Erdélybe még akárhányszor, de nekem már sosem lesz olyan, mint akkor. Olyan ez, mint mikor hazalátogatunk a szülőfalunkba úgy, hogy már nem él ott senki a rokonok közül.
A nagylaki határátkelőnél vagy félórát vártunk, s közben jött Orsi mailje, hogy hülye delegációk miatt a fél város le van zárva (mármint Budapest). Remek, most mehetek haza kerülő úton, mert a szokott metrómegállóm is zárva van. De hát mindegy….
Simán elértünk a városhatárig, ahol utolsó benzinkutas megállást követően kitettek engem Soroksárnál, ahonnan viszonylag egyszerűen hazajuthattam volna, ha nincs a lezárás, így kerültem és tök átfagytam. De végül is lényegtelen. Másnap már mentem dolgozni, szóval nem számított a komfortérzetem.
Hát ez volt az utolsó utunk Endréhez. Mindig hiányozni fog, és egyszerűen hihetetlen, hogy csak ilyen rövid ideig ismerhettem.
„...Szomorúan, egyedül állottam sokáig, aztán nyugodtan hazamentem, mert Bence nem pusztulhat el, hiszen szereti minden: az emberek, a vadak, az erdő, a csillagok, a holdacska és maga az Isten is. Különösen az Isten, ki nappal szép, kék karját, éjjel fekete kezét nyújtózásra tárja, mikor pásztorútra indul, és lába megkavarja az ég csillagait.”
