Szombaton Szegeden jártam, mint a címből is látszik :-) Mikor először voltunk itt Faterral tavaly májusban, nagyon tetszett, és elhatároztam, hogy még visszajövünk. Most aztán pénteken szabin voltam, így már múlt héten is terveztem, hogy talán aznap leutazom, de ezt áttettem szombatra. Péntek munkanap, minek mászkáljak péntek délutáni munkanapi csúcsforgalomban ideges szegediek között, amikor szombaton hétvége van, nyugi és pihi, valószínűleg több a turista és békésebb a hangulat.
Pénteken ezért reggel elmentem fürdőbe, ahol még a 3 órás limit előtt elértem az ellazulást, így hamarabb hazamentem, megnéztem a Jokert, majd jegyet vettem Szegedre a Nyugatiban.
Fatert azért nem hívtam, mert neki mindenféle választási dolgai vannak, és szombaton úgyis nagybevásárlás van náluk, de ami a legfőbb ok, hogy Fater hozzám képest marha lassan gyalogol és így minden megteendő távolsághoz +20 % időt hozzá kell adni, vagyis egyedül sokkal gyorsabban végignézem a látnivalókat.
Így Fatert nem hívtam, hanem csak egyedül terveztem az utazást. Óránként megy le vonat és szintén óránként jön visszafelé is, és igaz, hogy Intercity, de sima gyorsvonati kocsik is vannak, így nem vagyok időponthoz kötve, hanem bármelyikkel le-, illetve hazautazhatok. Ezért úgy döntöttem, hogy nem kelek (túl) korán és a 8.53-assal megyek le, majd a 16.45-össel haza. – Ez utóbbit később áttettem 15.45-re, mivel a másik túl későn ér vissza Pestre, és még aludni is szeretnék.
Az időjárás miatt paráztam, mert itt Budapesten vacak, esős, hűvös idő van ezekben a napokban, de Szegedre szebb időt mondtak, de azért becsomagoltam a polárfelsőt meg az esernyőt is. A szendvics, banán, víz és a Csernobil c. könyv mellé, amit a vonatútra vittem magammal (jobb egy ilyen nyomasztó témájú könyvet vonaton olvasni, mint a szintén nyomasztó munkanapokon hajnali hatkor a villamoson).
Az izgulós előkészületektől eltekintve igen kellemes nap volt. Sikerült időben felkelni és szinte időben elindulni otthonról, kávé, zuhany, szendvicskészítés és öltözés után. Apró malőr volt, hogy némi töprengés után a régi Adidas futócipőt vettem fel, mivel abban nagyon kényelmesen lehet sokat gyalogolni, és ugyebár sokat fogok gyalogolni; viszont az nem vízálló, míg a túracipő igen, de az meg inkább erdőben jó. Ezzel szemben ahogy itthon kiléptem a kapun, csöpögött az eső. Nnna remek… Szerencsére csak kicsit esett és hamar elértem a Nyugatihoz, ahol betelepedtem egy sima gyorsvonati fülkébe olvasni. Milyen öröm, hogy túl vagyunk a szezonon, és most szombat reggel elég kevés utas volt, így nem volt a nyárra jellemző zsúfoltság. Hozzám például csak egy fickó ült be, aki Kisteleknél leszállt, de addig sem zavart.
Az út simán telt, szépen haladtam a könyvvel. Ahogy dél felé mentünk, elállt az eső, sőt egy ponton felszakadozott a felhőzet és Szegedre érve már sütött a nap. Aha! Éreztem én, hogy elég lesz a ballonkabát és alá egy hosszúujjú póló is (és vész esetére itt a polár).
A pályaudvaron elmentem vécére (biztos, ami biztos, ki tudja hol lesz legközelebb), aztán útnak indultam a város felé.
Semmi konkrét tervem nem volt, hogy ezt meg azt megnézem Szegeden, csak úgy sétálgatni akartam és beszívni a légkört, ami úgy tetszett a múltkor is. Azt már elhatároztam, hogy átmegyek a Belvárosi hídon és megnézem azt a nagy parkot, ami tavaly csalódást okozott, mert totál fel volt túrva és merő egy építési terület volt az egész. Egy év alatt talán már befejezték. El is döntöttem, hogy rögtön ott kezdek, mert az van a legtávolabb a vonattól, és majd onnan visszakunkorodva fogok sétálgatni a belvárosban.
A Boldogasszony sugárúton gyalogoltam egyelőre a belváros felé – azon kevés szegedi utcák egyike, amiknek ismerem a nevét – párhuzamosan a villamossal. Akár villamossal is mehettem volna, de erre nem is gondoltam. Direkt azért jöttem egyedül, mert végig gyalog leszek, és gyors vagyok. Majd ha Faterral visszatérünk esetleg, veszünk egynapos bérletet (úgy tudom, van itt).
A Dóm felé akartam menni, mert onnan tutira tudom az utat a hídhoz. De ott, nagy megrökönyödésemre, épp valami iskolás futóverseny volt. Hogy én mennyi futóversenybe futok bele újabban! :-D Gondoltam, le vannak zárva arra az utcák, így nem jobbra mentem a Tisza irányába, hanem balra, mert előbb-utóbb úgyis meglesz a híd. Asszem – most puskázok a térképről ;-) – a Zrínyi utcán indultam el, aztán egy ponton befordultam jobbra és bizonyos idő után meglett a híd! Büszkén indultam el rajta a túlpartra.
Közben arra gondoltam, hogy az esernyő és a polárfelső helyett inkább napszemüveget és baseballsapkát kellett volna hoznom, mert ezerrel sütött a nap és szinte már meleg is volt, itt a hídon, ahol nincs árnyék.
Szépen átmentem a hídon – Tisza-híd! Ez is ritka élmény! – és rögtön ott volt a park is. Ahogy sejtettem, már befejezték a feltúrást. Középen egy szép, széles út vezetett végig, oldalt meg futóút, amennyire láttam, rekortán is, szóval tök kulturált. Rögtön le is fotóztam, aztán leültem egy padra, hogy elküldjem Faternak. Közben láttam, hogy Öcsém hívott, de a hídon a zaj végett nem hallottam. Visszahívtam, és dumáltunk vagy tíz percet. Ők most épp Horvátországban vannak, és ott is szép idő van, szóval mindenkin vakációs hangulat lett úrrá :-D
A szép, széles úton végigsétáltam a park végéig. Közben sok sétálót meg futót láttam. Ha Szegeden laknék, én is ide járnék futni. És itt még mindig olyan idő volt, mintha szeptember eleje lenne.
Elértem a park végét, balra fordultam és végigcaplattam a park mentén (Temesvári krt., ahogy most a térkép mondja). Itt befordultam balra, a Népkert soron (ennek a nevére fejből emlékszem) – mert tavaly is jártunk itt és nagyon tetszett. Most még jobban, hogy nem sittkupacok meg kordonok voltak a park oldalán, hanem rekortán meg játszótér meg padok.
Visszaértem a hídhoz, egy nagy kört megtéve, és visszamentem a túloldalra. Most jobbra fordultam, a Belvárosi hídtól északra, mert tavaly errefelé egyáltalán nem jártunk, pedig utólag láttam a térképen, hogy itt is van egy kis parkos terület, meg a szegedi vár maradványai. Most, amilyen az én formám, ez a rész le volt zárva valami feltúrás miatt – amerre én járok, ott tuti van feltúrás –, úgyhogy ez kimaradt, de azért egy ponton felmentem a parti sétányra és ott sétálgattam. Nagyon szép volt. Ha itt laknék, mindennap sétálnék errefelé.
A Kazinczy utcánál (puska a térképről) letértem a parti sétányról, vissza a belváros felé, a Stefánia úton (fejből) egy darabig, amíg ott nem lett a Nemzeti Színház. Hát ez az épület nagyon tetszett, pont olyan volt, amilyennek egy színháznak lennie kell. Vidéken még sosem voltam színházban… Betértem a – valószínűleg – Wesselényi utcán a Széchenyi térre, amire jól emlékeztem tavalyról, mert akkor épp jó kis kajás standok álltak itt, és sok mobilvécé. Ez utóbbiak közül egy most jól jött volna, de most se kirakodóvásár, se toi-toi nem volt.
Valamint a Széchenyi téren van a szegedi polgármesteri hivatal, akik képtelenek a leveleik fej- vagy láblécébe beleírni a postacímüket, merthogy „úgyis elektronikus úton válaszolunk” – ami igaz, de a mi levélformátumunk meg olyan, hogy be kell írni valami címet, szóval Szegedet mindig káromkodva ki kell keresnünk – ami, lévén nincs internet a melóhelyen, nem egyszerű feladat –, vagy visszalapozni a füzetünkben, hogy hová is írtuk fel. Illetve, én most már fejből tudom, annyiszor leveleztem velük :-D
Szóval a Széchenyi tér nagyon kellemes volt, de momentán még jobban örültem volna, ha van mobilvécé és olyan jó kis lángossütők, mint tavaly, mert kezdtem éhes lenni, és a két banánból és két szendvicsből álló ellátmányom felét már megettem. Bár előre sejtettem, hogy valami kajafélét fogok venni majd Szegeden.
Arra világosan emlékeztem, hogy egy sétálóutcáról jöttünk be a Széchenyi térre, ezt meg is találtam teljesen egyedül. Ez a Kárász utca, ahogy most lecsekkoltam. Az is rémlett, hogy egy Meki is van valahol erre. A Mekiben pedig van sajtburger és vécé is! Meg is lett a Meki, be is álltam a sorba, de relatíve sokan voltak és nem volt kedvem ott szobrozni, így végül csak a vécébe mentem el, ahol szerencsére nem a blokkot kellett lengetni, hanem simán pénzért pisilhettem. Ezzel egy kellemetlenségtől már megszabadultam.
Viszont a több órás járkálástól úgy leesett a vérnyomásom meg a vércukrom, hogy valami kaja jólesett volna. Visszaemlékeztem, hogy Tesóm a telefonban azt mondta, van itt egy Lipóti, és az milyen jó. Láttam is Lipótit pár sarokkal visszább. Ezért most megfordultam és visszakutyagoltam addig, míg meg nem lett a Lipóti. De mit egyek itt?... A pultban zserbók voltak, ebből kértem hármat. Ez tökéletes választás volt, mert nem került sokba, egy zserbó két nagy falat volt, és ráadásul olyan isteni finom zserbó volt, hogy majdnem elsírtam magam. Csodát tett a vércukrommal és az energiaszintemmel, behabzsoltam ott az utcán egy árnyékos sarokba húzódva.
Ezután kilyukadtam a Dugonics térre, aminek fejből tudom a nevét, és ahol tavaly kirakodóvásár volt. Akartam is venni valami kis emléket, és nagyon okosan sikerült kiválasztanom egy kulcstartót – mai napig sem értem, hogy miért épp azt? A lakáskulcsom kulcstartója a kapunyitó csipogó, melóhelyi kulcsom nincs, az ősök lakásának kulcstartója egy Velencében vett maszk, szóval nincs is szükségem kulcstartóra, inkább valami fülbevaló vagy efféle kellett volna, amiről majd mindig Szeged jut eszembe, de hát ez vagyok én. Most jól jött volna, ha megint van vásár, de hát nem volt. De szerencsére ott van egy nagyáruház a tér sarkán. Amibe végül is nem mentem be, mert nem tűnt megfelelőnek, csak a Libribe néztem be, de ott meg nem vettem semmit, úgyhogy visszafordultam, mert a Dugonics tér sarkán volt egy kis ajándékbolt, és jobb híján itt vettem egy hűtőmágnest. Arról legalább tutira mindig Szeged fog eszembe jutni, mert a dóm van rajta. Meg egy nagyon ronda, de praktikus nagy rákcsatot is vettem, mert azt mindenképp használom, és jól összefogja a folyton szétfolyó, sima hajamat.
Mivel már több óra is eltelt, reméltem, hogy abbahagyták a délelőtti futóversenyt és lehet mászkálni a Dóm körül. Fejből eltaláltam a Dómhoz, hálistennek valóban nem volt már ott rendezvény. Először a téren járkáltam egy sort, aztán be akartam menni a Dómba, mert ott tavaly is jártunk és nagyon szép volt (ingyenes volt és nyitva, nem ám úgy, mint a debreceni Nagytemplom, aminek minden ajtaját megrángattuk szombaton délben, de egyik sem volt nyitva, azóta sem értem, hogy akkor hogyan lehet látogatni azt a templomot?)
Most viszont a Dómot felújították, úgyhogy le van zárva – ez volt kiírva –, meg az is, hogy bejárat oldalról. Most le is van zárva, de mégis be lehet menni, ez érdekes. De azért odamentem az oldalbejárathoz. Csakugyan be lehetett menni, de tényleg felújítás volt, a dóm belseje fel volt állványozva és így elég kiábrándítóan festett, de azért még így is szép volt. Nem maradtam sokáig, csak öt percet, mert úgysem nagyon lehetett nézelődni az állványok miatt.
A Dóm után kimentem a Tisza-partra és ott sétálgattam, illetve a padon pihenve megettem a második banánt is.
Ezután ötletszerűen kószálgattam a belvárosban. Többek közt megnéztem a Honvéd téren a református templomot, mert annak nagyon tetszett az épülete. Aztán végigsétáltam a mellette lévő utcán, ahol a helyi vérellátó központ is van. Egyébként a Dóm mellett közvetlenül van egy plazmacenter, sőt valamelyik kisebb utcában egy másik plazmaadó állomást is láttam. Micsoda donorélet pezseg itt! :-D
Kora délutánra már kicsit fáradt volna, nem is annyira a sok gyaloglás miatt, hanem mert keveset ittam – hogy ne kelljen vécére mennem –, és mert sokat voltam függőlegesen, emiatt kissé lement a vérnyomásom. Szóval nem voltam valami csúcsformában fizikailag. Úgyhogy néha le-leültem egy padra, aztán sétálgattam tovább az utcákon, visszatértem a Dóm térre, de már nagyobb kalandokat nem terveztem, mert közelgett a vonatindulás, és a Boldogasszony sugárúton még visszafelé is meg kellett tennem a hosszú távot a pályaudvarig, úgy, hogy ott még pisilni is akartam (mármint a pályaudvaron, nem a sugárúton).
A sugárút tök kihalt volt, ami kicsit szomorkás volt a belvárosi vidámabb légkör után. Egyébként Szegeden voltak turisták, meg helyiek is sétálgattak, de sokkal nyugodtabb és kevesebb tömeg volt, mint Pesten szokott lenni pl. a Váci utcában.
A pályaudvarhoz olyan korán értem, hogy még tettem pár száz métert a Bem utcán – ahol tavaly szintén jártunk –, aztán becaplattam a pályaudvarra, mosdó (ki tudja, lesz-e kulturált lehetőség a vonaton, vagy nem kerülünk-e dugóba)… és már mehettem is a vonathoz. Nem szeretek utolsó percben felszállni, főleg ha nincs helyjegy. Most megint kiválasztottam egy tök üres fülkét, és reméltem, hogy ez így is marad.
Sajnos induláskor felszállt két csávó és ott is maradtak egészen Zuglóig. Kicsit zavartak, mert az a tipikus „én vagyok a fasza csávó” brókergyerek-típusok voltak – de lehet, hogy ez csak előítélet tőlem –, akik úgy beszélgetnek egymással, hogy kihallja belőle a közönség (én), hogy „látod, micsoda remek csávók vagyunk mi!” De amúgy nem volt velük baj, csak lehettek volna halkabbak is, meg hát eleve, ott voltak…. („vele, tudod, az a baj, hogy él”). A csernobili könyvet olvastam, ami eléggé lekötött. Hazafelé haladva megint fokozatosan elborult az ég, mire Pestre értünk – egyébként a menetrend szerint pontosan – épphogy nem esett, de tök borult és sötét volt, pedig csak 18.07 volt még.
Hazajöttem, lezuhanyoztam, kajáltam, megittam az 1,4 %-os meggyes sört, amit még Dóritól kaptam, néztem egy kis Miért éppen Alaszkát, és azon méláztam, hogy már megint milyen gyorsan eltelt ez a kellemes nap :-) …
