Másodikos szakiskolás voltam, mikor – épp az évnyitóról hazafelé tartva – az Astorián a mozgólépcsőn leszólított egy srác, bemutatkozott, megpuszilt, és egész pontosan már nem is tudom, hogyan, de a lényeg, hogy ’járni’ kezdtünk, és az első úgymond hivatalos pasim lett.
Addig nem igazán volt barátom. Persze ezer emberbe voltam már szerelmes, főleg filmszínészekbe, na de az életben?... Volt egy két évvel idősebb srác a távolabbi baráti körből, akibe belezúgtam, de valahogy nem jött össze a dolog. A szokásos módokon, ahogy a korombeliek (akkor 15 voltam) találkoznak valami ellenkező neművel, nekem nem sikerültek: általánosban valahogy egyáltalán nem tekintettek nőnek a fiúk, mondjuk nekem sem nagyon tetszettek a velem egyidős tizenéves kis taknyok, a felnőtt pasik jöttek be inkább :-) Akik meg persze nem a 14 évesekkel akartak járni.
A szakiskola pedig, mivel gép-gyorsíró volt, csupa lányból állt. A közösség tök jó volt, szerettem oda járni, de hát pasizni emiatt nemigen lehetett. Egyébként az osztálytársak kétharmadának volt barátja. Ebből legalább a felének már „komoly” (vagyis szexeltek).
Ehhez képest én úgy éreztem magam, mint valami gyermeki csökevény, aki még mindig a macijával alszik. Nem nagyon jártam sehová, ha meg igen, akkor egy-egy barátnőmmel vagy az öcsémmel, vagy a családdal, szóval esélyem sem volt különösebben a bepasizásra. Azért persze vágytunk rá a barátnőkkel, álmodoztunk, hogy egyszer majd „jön egy fiú”, aki kedves meg gyengéd, és igazi pár leszünk.
Kábé ebben a stádiumban tartottam, amikor leszólított a csávó az Astoriánál. Molnár Gábornak hívták, ezt csak azért írom le, mert kb. 650.000 ilyen nevű lehet az országban, ha nem több. Egyébként elég helyes volt, 18 éves, fogta a kezemet, meg mesélt magáról. Budapesti volt, de valamiért – már akkor sem értettem, miért – Pécsen járt suliba, és csak hétvégén jött haza, amikor valami rokonoknál aludt. De Pécset utálta. Mondta elsőre, hogy neki egy kapcsolatban fontos a megértés meg a nem emlékszem mi, és a szex.
Én akkor 15 voltam és álmomban sem fordult meg a szex, illetve persze hogy megfordult, de hogy effektíve csináljam is, arra még egyáltalán nem gondoltam komolyan. Úgy éreztem, hogy a 15 éves kor ehhez még amúgy is túl fiatal. Ez persze 1992-ben volt, most már nyilván a 15 évesek legalább a harmadik szexpartnerüket fogyasztják. Különben is, valahogy egyáltalán nem éreztem késztetést, hogy a félórája megismert sráccal szexeljek. Szóval valamit makogtam, hogy izé, én még nem tartok ott, időt kérek.
Ezt annyiban hagyta. Első ízben, úgy emlékszem, a Moszkva téren ültünk kézenfogva és beszélgettünk, vagyis inkább a Gábor beszélt, én meg hallgattam, mert teljesen új volt a szituáció és akkoriban még gátlásosabb voltam, mint most. Manapság már simán tudok felszínes beszélgetést folytatni akár egy órán keresztül is, akkoriban még nem tartottam ott. Aztán, kb. egy-két óra múlva, feloszlottunk és mindenki ment haza, ő elkérte a telefonszámomat, hogy majd jövő hétvégén is találkozunk, de előtte felhív.
Nagyon fura érzés volt akkor hazamenni. Ugyan teljesen fel voltam zaklatva, és kiestem a komfortzónámból, de valahol elégedett is voltam. Úgy éreztem, igen, ez az élet rendje! Most jött el a pillanat, amikor „találkoztam egy fiúval”, most majd együtt járunk, egy pár leszünk és minden szép lesz. A Házibulit is akkoriban láttam először, teljesen egybevágott ezzel a mostani élménnyel.
Kicsit azért bizonytalannal éreztem magam, mert a srác egyáltalán semmit nem mozgatott meg bennem. Helyes volt, magas, pont 3 évvel idősebb, ami ideális, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy a karjaiban akarok lenni, vagy elmondani neki a legrejtettebb titkaimat, vagy lassúzva táncolni vele. Mindössze egy csávó volt, akivel másfél órát beszéltünk.
Ez lenne az, amikor egy lánynak „barátja van”? De hát az osztálytársaim nem ilyesmiket meséltek. A csajok olyan csillogó szemmel meséltek a Zoliról meg a Tomiról, hogy lehetett érezni, akár holnap feleségül mennének hozzájuk, és szívesen szülnének gyereket neki 16 évesen. Én ezt egyáltalán nem éreztem.
Ezek után egy elég béna „kapcsolat” következett. Csak hétvégén találkoztunk, amikor is elmentünk ide-oda, kézenfogva sétáltunk, talán megittunk egy kólát is, aztán hazajöttünk. Lehet, hogy a Gábor akart volna szexelni, de én a szüleimmel és öcsémmel laktam, ő meg az ismerősöknél, amellett én továbbra sem éreztem semmiféle ingert ilyesmire.
Arra gondoltam, hogy idő kell mindenhez, lehet, hogy majd a második vagy a harmadik vagy negyedik találkozásnál egyszercsak ránézek a Gáborra és belém csap a villám, hogy „ó igen, ő az”, és szerelmes leszek. Gondoltam, a többi csajoknak sem rögtön elsőre tetszett meg a Zoli meg a Tomi. De nálam nem történt ilyesmi sem második, sem harmadik alkalommal. Helyes volt a Gábor, de én továbbra is tök gátlásos voltam, alig nyitottam ki a számat, csak hallgattam, ahogy ő szidja Pécset – főleg erre emlékszem, egyéb témák nem is igen jutnak eszembe akkorról. Egyszer összetalálkoztunk valami haverjaival, akiknek úgy mutatott be, mint a barátnőjét. Ez azért jólesett.
A helyzetnek egy előnye volt, hogy most az osztálytársaim előtt megnőtt a tekintélyem. Tiszta véletlenségből, mit tesz Isten, valahogy elpöttyintettem a suliban, hogy „hétvégén jön a barátom”, mire mindenkinek leesett az álla és úgy néztek rám, mintha épp vízen járnék. Na, ez jólesett :-D
De maga a kapcsolat nem fejlődött semerre sem. Engem egyáltalán nem érdekelt a Gábor úgy istenigazából. És szerintem ő is inkább bosszankodott rajtam, hogy alig szólok egy szót, és nyilván egy ponton rájött, hogy szex sem várható. Úgyhogy idővel feloszlottunk. Az egész „kapcsolat” kb. egy vagy két hónapig tarthatott. Arra már nem emlékszem, hogy a Gábor egyszerűen csak nem keresett többé, vagy én írtam neki szakítólevelet – az biztos, hogy írtam neki egyszer, hogy ne keressen többé, de a sorrendet most nem tudom.
Hát ez volt az „első pasi”. Azóta van bennem az az érzés, hogy ha egy fickó az égvilágon semmit nem mozgat meg bennem, akkor ne fárasszuk egymást. Ha nem érzem azt, hogy jó vele lenni, vagy alig várom, hogy újra találkozzunk, akkor felesleges az egész. A férfiak ilyenkor szoktak káromkodni, hogy a nők a „szikrát” várják, meg a herceget fehér lovon, de ez nem így van. Mikor pár évvel később Karesszal jártunk – na, az meg más miatt volt rémes –, akkor egyértelműen tudtam, hogy jó vele lenni, várom, hogy újra találkozzunk, és nagyon is szívesen sétálok vele kézenfogva, sőőőt. De ez az első, Gáboros eset eddig a pontig nem jutott el több találkozás után sem, szóval jó is, hogy ennyiben maradt és pl. nem feküdtem le vele csupán azért, mert elvárta volna, és mert az osztálytársak nagy része már túl volt rajta. Akkor most úgy emlékezhetnék a szüzességem elvesztésére, mint valami undok élményre egy felejthető, abszolút közömbös pasival.
